Rakéta Regényújság, 1984. július-december (11. évfolyam, 27-52. szám)

1984-11-20 / 47. szám

ló fordítva áll, a magyar-olasz barátság szemmel látható. Zene árad a hangszórók­ból, Rákóczi-induló, Bandiéra Rossa, ami éppen akadt, Isten csodája, még közönség is van. Középütt egy gödör, egy ásó, egy életre­való fiatal hárs. Aztán a zene hirtelen meg­szakad, valaki bemondja Salvatore Quasi­modo nevét, mire a költő előrelép, kihúzza zsebéből azt a használt kék borítékot, mely­nek hátlapjára sebtében néhány mondatot írt, felolvassa, s mindjárt megragadja az ásó nyelét. Taps, fényképezőgépek, rendkívüli ingyen program ez a sziesztázó üdülőknek. Futva és lelkesen érkezik Veszprémből a me­gyei agit-prop. titkár. Azóta ez a csemete sudár szép fa lett. Alatta - táblán­­ olvasható az akkor elhang­zott szöveg. És a füredi sétányon, ha turista­­csoportot vezetnek, a menet itt mindig meg­áll. Ha jól tudom, ez a világon Quasimodo egyetlen emlékműve. Nyaranta egy ideig küldtem neki friss le­veleket erről a fáról, aztán a dolog abbama­radt, mert Nobel-díj ide vagy oda, néhány évvel e látogatás után mégiscsak elvitte őt egy szívroham, mentőkocsiban végezte, s most Amalfiban nyugszik, a többi hipochon­­der között. Nők, vágyakozások, pózok és szorongások, minden elszállt így az időben, kivéve azt a verset, melyet nem sokkal várat­lan halála előtt írt meg, viszonzásul a hársle­­velekért. Az a címe, hogy A Balaton partján. És bele van írva először is, hibátlanul, Füred neve, aztán bele van írva a hárs, az előző esti vacsoráról a kék-piros kockás abrosz, de be­le van írva még a hangszóró is, ahogy meg­szakad benne a zene, és valaki bemondja Quasimodo nevét. Az üdülőkről is, alkalmi nézősereg, szó esik. Meg a hűs borról. Kima­---------------------------------------------­radtak viszont a lányok. Egyáltalán, minden más kimaradt, ami ebből a magyarországi utazásból, úgy látszik, mellékes volt, megra­gadt viszont a lényeg. Vagyis, megejtő részle­tességgel az öröklétbe fotózva, ez az elmú­lással szembeszegülő, akár létfilozófiainak is mos­dható pillanat. A faültetésé. Talán Capek írt le hasonlót egyszer a líri­kus furcsán emlékező agyáról; most, vissza­gondolva, szégyellem is, hogy akkor ez nem jutott eszembe. Hogy azt hittem, mindez csak átmeneti epizód lesz neki, ott a füredi parkban, két szoknyapecér kaland között. És hogy igazából oda se figyel. De Quasimodo mégiscsak költőfejedelem volt. Meglehet, akkor tudta már, hogy ebből vers lesz. És hogy ebből lesz vers csak egye­dül. És hogy prófétai ötlettel megcsavarja majd a vers utolsó három sorát, és a hang­szóróból így neve már a túlvilágról hangzik el, nyakába húzódtunk, hogy elköltsük ott a délebédet. Amíg et­tünk is, a kánya és apróbb madarak szolgáltatták a szót, de aztán a legvégén megszólalt mégis Lőrinc bácsi. - S hát aztán iskola után mi akarnál lenni? - kérdezte. - Az még messze van - feleltem neki. - Messze, messze - folytatta az öreg -, de ha már nagy költséggel tanul a diák, idejében kell ezen gondolkozni. Ott a hűvös árnyékban gondolkoztam is egy ideig, de mivel semmire sem jutottam magamban, végül így szólaltam meg: - Hát mi legyek, Lőrinc bácsi? - Bátor s becsületes ember! - mondta az öreg. Tetszett nekem, hogy bátor legyek és becsületes, ámbár igen általánosnak tűnt a szó. S amellett csábosnak is, mint a felhő, amely elúszik, bárhogy meg is fogja a szem. Mert lám, úszik ez is, amit az öreg mondott, hiába fogom az eszemmel, mert széjjelárad a világba, és az égre terjed. - Jó-jó - mondottam neki -, de milyen a bátor ember? - Olyan, hogy jóban-rosszban ember tud maradni - felelte az öreg. - S ki a becsületes? - folytattam. - Aki életének utolsó órája szerint él! Hallván ezt a két bölcs választ, az eszemmel igaznak és a lelkemmel szépnek éreztem. Emlékembe véstem tehát, hogy kit lehet bátornak és becsületesnek tekinteni, majd így szól­tam: - S a foglalkozás mindegy? - Nem egészen - felelte Lőrinc bácsi, aztán meleg mosoly­gással nézett reám, és így folytatta: - Ifjúnak tanácsot adni nagy dolog, de mivel csakugyan meg is kell élni valamiből, mondanék neked valamit. Vagyis nem azt mondom, hogy le­gyél pap, aki némelyek szerint könnyebben bejut a mennyek országába, mint a világi ember. Azt se mondom, hogy gyógyí­tó orvos légy, aki sokat enyhít a szenvedéseken; sem azt, hogy légy törvénybíró, aki igazságot oszt. Hanem inkább legyél olyan ember, aki pap, orvos és bíró egyazon személyben. Vagyis légy költő! Ahogy ezt kimondta a vénember, egyszerre olyan izgalom áradott belém, hogy hevertemből felültem rögtön. Nem is le­het csodálni, hogy ennyire parázslottam, mert hiszen eddigelé sohasem hallottam a faluban, hogy valakinek a költői foglal­kozást ajánlotta volna bárki. - S milyen a költő? - kérdeztem. - Olyan, mint Petőfi! - felelte az öreg. De valahogy úgy mondta ezt, mintha csakugyan tudta vol­na, hogy Petőfi valójában milyen volt. Mintha látta volna, s beszélt volna vele, sőt mintha virágos és harmatos füvet is ka­szált volna vele, mint velem is. - Hát ismerte talán? - nyitottam nagyobbra a szememet. - Ismertem, igen! Pillantottam ámuldozva néhányat, mert abban a hitben vol­tam, hogy a falunak minden dolgát tudom, de lám, azt sem hallottam még soha, hogy Hadnagy Lőrinc bácsi ismerte vol­na Petőfi Sándort. - Látta?! - kérdeztem. Az öreg a messzeségbe nézett, majd sóhajtott egyet, mint aki messze-messze száll. Olyan messzire, ahol a valóság és a képzelet már eggyé is válnak. Aztán hanyatt ereszkedett a le­kaszált fű tövén, és a két tenyerét a feje alá tette. S miközben csillámló szemekkel a tölgyfa lombjai között pillangózott, így folytatta a szót. - Negyvenkilencben, mikor sírt a haza, hát én elszöktem hazulról, hogy megyek katonának. Java nyár volt éppen, de pezsgettek az emberek is, s mint a futkosó szél, dalok jártak hegyeken-völgyeken. - Hány esztendős volt akkor? - kérdeztem. De már meg is bántam, hogy beleszóltam a beszédbe, mert az öreg felém rezzentette a szemét, s hirtelen megrovással csak annyit mondott, hogy az anyakönyvet otthon felejtette. - S aztán hogy volt? - igyekeztem tovább. - Úgy volt, hogy kérdezősködvén szorgosan, hamar meg­tudtam, miszerint Bem fővezér Segesvár tájékán van. No, el­indultam én is arrafelé, s helybe érkezvén, oda is eresztettek engem a nagy vezér színe elé, aki el is rendelte mindjárt, hogy ott harcolhassak, ahol legjobban nekem kedvem tartja. Mivel pedig én az első vonalba kívánkoztam, hát más önkéntesekkel­­ együtt oda haladéktalanul kimentem. Vagyis a fejéregyházi 33

Next