Rakéta Regényújság, 1984. július-december (11. évfolyam, 27-52. szám)
1984-11-20 / 47. szám
ló fordítva áll, a magyar-olasz barátság szemmel látható. Zene árad a hangszórókból, Rákóczi-induló, Bandiéra Rossa, ami éppen akadt, Isten csodája, még közönség is van. Középütt egy gödör, egy ásó, egy életrevaló fiatal hárs. Aztán a zene hirtelen megszakad, valaki bemondja Salvatore Quasimodo nevét, mire a költő előrelép, kihúzza zsebéből azt a használt kék borítékot, melynek hátlapjára sebtében néhány mondatot írt, felolvassa, s mindjárt megragadja az ásó nyelét. Taps, fényképezőgépek, rendkívüli ingyen program ez a sziesztázó üdülőknek. Futva és lelkesen érkezik Veszprémből a megyei agit-prop. titkár. Azóta ez a csemete sudár szép fa lett. Alatta - táblán olvasható az akkor elhangzott szöveg. És a füredi sétányon, ha turistacsoportot vezetnek, a menet itt mindig megáll. Ha jól tudom, ez a világon Quasimodo egyetlen emlékműve. Nyaranta egy ideig küldtem neki friss leveleket erről a fáról, aztán a dolog abbamaradt, mert Nobel-díj ide vagy oda, néhány évvel e látogatás után mégiscsak elvitte őt egy szívroham, mentőkocsiban végezte, s most Amalfiban nyugszik, a többi hipochonder között. Nők, vágyakozások, pózok és szorongások, minden elszállt így az időben, kivéve azt a verset, melyet nem sokkal váratlan halála előtt írt meg, viszonzásul a hárslevelekért. Az a címe, hogy A Balaton partján. És bele van írva először is, hibátlanul, Füred neve, aztán bele van írva a hárs, az előző esti vacsoráról a kék-piros kockás abrosz, de bele van írva még a hangszóró is, ahogy megszakad benne a zene, és valaki bemondja Quasimodo nevét. Az üdülőkről is, alkalmi nézősereg, szó esik. Meg a hűs borról. Kima---------------------------------------------radtak viszont a lányok. Egyáltalán, minden más kimaradt, ami ebből a magyarországi utazásból, úgy látszik, mellékes volt, megragadt viszont a lényeg. Vagyis, megejtő részletességgel az öröklétbe fotózva, ez az elmúlással szembeszegülő, akár létfilozófiainak is mosdható pillanat. A faültetésé. Talán Capek írt le hasonlót egyszer a lírikus furcsán emlékező agyáról; most, visszagondolva, szégyellem is, hogy akkor ez nem jutott eszembe. Hogy azt hittem, mindez csak átmeneti epizód lesz neki, ott a füredi parkban, két szoknyapecér kaland között. És hogy igazából oda se figyel. De Quasimodo mégiscsak költőfejedelem volt. Meglehet, akkor tudta már, hogy ebből vers lesz. És hogy ebből lesz vers csak egyedül. És hogy prófétai ötlettel megcsavarja majd a vers utolsó három sorát, és a hangszóróból így neve már a túlvilágról hangzik el, nyakába húzódtunk, hogy elköltsük ott a délebédet. Amíg ettünk is, a kánya és apróbb madarak szolgáltatták a szót, de aztán a legvégén megszólalt mégis Lőrinc bácsi. - S hát aztán iskola után mi akarnál lenni? - kérdezte. - Az még messze van - feleltem neki. - Messze, messze - folytatta az öreg -, de ha már nagy költséggel tanul a diák, idejében kell ezen gondolkozni. Ott a hűvös árnyékban gondolkoztam is egy ideig, de mivel semmire sem jutottam magamban, végül így szólaltam meg: - Hát mi legyek, Lőrinc bácsi? - Bátor s becsületes ember! - mondta az öreg. Tetszett nekem, hogy bátor legyek és becsületes, ámbár igen általánosnak tűnt a szó. S amellett csábosnak is, mint a felhő, amely elúszik, bárhogy meg is fogja a szem. Mert lám, úszik ez is, amit az öreg mondott, hiába fogom az eszemmel, mert széjjelárad a világba, és az égre terjed. - Jó-jó - mondottam neki -, de milyen a bátor ember? - Olyan, hogy jóban-rosszban ember tud maradni - felelte az öreg. - S ki a becsületes? - folytattam. - Aki életének utolsó órája szerint él! Hallván ezt a két bölcs választ, az eszemmel igaznak és a lelkemmel szépnek éreztem. Emlékembe véstem tehát, hogy kit lehet bátornak és becsületesnek tekinteni, majd így szóltam: - S a foglalkozás mindegy? - Nem egészen - felelte Lőrinc bácsi, aztán meleg mosolygással nézett reám, és így folytatta: - Ifjúnak tanácsot adni nagy dolog, de mivel csakugyan meg is kell élni valamiből, mondanék neked valamit. Vagyis nem azt mondom, hogy legyél pap, aki némelyek szerint könnyebben bejut a mennyek országába, mint a világi ember. Azt se mondom, hogy gyógyító orvos légy, aki sokat enyhít a szenvedéseken; sem azt, hogy légy törvénybíró, aki igazságot oszt. Hanem inkább legyél olyan ember, aki pap, orvos és bíró egyazon személyben. Vagyis légy költő! Ahogy ezt kimondta a vénember, egyszerre olyan izgalom áradott belém, hogy hevertemből felültem rögtön. Nem is lehet csodálni, hogy ennyire parázslottam, mert hiszen eddigelé sohasem hallottam a faluban, hogy valakinek a költői foglalkozást ajánlotta volna bárki. - S milyen a költő? - kérdeztem. - Olyan, mint Petőfi! - felelte az öreg. De valahogy úgy mondta ezt, mintha csakugyan tudta volna, hogy Petőfi valójában milyen volt. Mintha látta volna, s beszélt volna vele, sőt mintha virágos és harmatos füvet is kaszált volna vele, mint velem is. - Hát ismerte talán? - nyitottam nagyobbra a szememet. - Ismertem, igen! Pillantottam ámuldozva néhányat, mert abban a hitben voltam, hogy a falunak minden dolgát tudom, de lám, azt sem hallottam még soha, hogy Hadnagy Lőrinc bácsi ismerte volna Petőfi Sándort. - Látta?! - kérdeztem. Az öreg a messzeségbe nézett, majd sóhajtott egyet, mint aki messze-messze száll. Olyan messzire, ahol a valóság és a képzelet már eggyé is válnak. Aztán hanyatt ereszkedett a lekaszált fű tövén, és a két tenyerét a feje alá tette. S miközben csillámló szemekkel a tölgyfa lombjai között pillangózott, így folytatta a szót. - Negyvenkilencben, mikor sírt a haza, hát én elszöktem hazulról, hogy megyek katonának. Java nyár volt éppen, de pezsgettek az emberek is, s mint a futkosó szél, dalok jártak hegyeken-völgyeken. - Hány esztendős volt akkor? - kérdeztem. De már meg is bántam, hogy beleszóltam a beszédbe, mert az öreg felém rezzentette a szemét, s hirtelen megrovással csak annyit mondott, hogy az anyakönyvet otthon felejtette. - S aztán hogy volt? - igyekeztem tovább. - Úgy volt, hogy kérdezősködvén szorgosan, hamar megtudtam, miszerint Bem fővezér Segesvár tájékán van. No, elindultam én is arrafelé, s helybe érkezvén, oda is eresztettek engem a nagy vezér színe elé, aki el is rendelte mindjárt, hogy ott harcolhassak, ahol legjobban nekem kedvem tartja. Mivel pedig én az első vonalba kívánkoztam, hát más önkéntesekkel együtt oda haladéktalanul kimentem. Vagyis a fejéregyházi 33