Rakéta Regényújság, 1985. július-december (12. évfolyam, 27-53. szám)

1985-11-19 / 47. szám

KARINTHY FERENC_______ Az utolsó Kollonits - Feküdj! - Föl! - Feküdj! Ez már a nyolcvanharmadik volt, s a vastag, komisz egyenruhás Kollonits láthatóan ereje végén járt: egyre kínosabban kászálódott fel vigyázzba, arca és nyaka szederjes, szőke ha­ja csapzott a verítéktől. Ám a törzsőrmester­­ már a régi hadseregben is szolgált, a szá­zadban terjengő hírek szerint egykori keret­­legény - kérlelhetetlen hidegvérrel folytatta. - Frissiben, gróf úr, attól még nem esik le az a kilencágú korona ... Föl! Feküdj! Na, mi az, fáradt a méltóságos úr? .. . Föl! Különleges alakulat volt, a megbízhatat­lan elemeket gyűjtötték benne össze, s mivel fegyvert nem kaptak, parok­juk se volt, a kör­nyéken lapátos katonáknak, kulákszázadnak nevezték őket. Akadt köztük mindenféle: arisztokrata és tőkésszármazék, nyilas vagy volksbundista rokonságú, parasztfiúk, akik­nek családja a listára került, cigány, bűnöző, közveszélyes csavargó, még párttag is, ki tudja, hogyan s miért. - Feküdj! Föl!... Mi az, mit csinál ma­ga? Kollonits azonban nem mozdult, egy ele­ve kudarcra ítélt kísérlet után visszabicsak­­lott a sódorra. Juhász törzsőrmester ráordí­tott, erre se moccant: úgy látszik, elájult. Va­csoraosztás előtt voltak, az udvar néptelen, csupán a hátsó sarokban, a röplabdapályán pufogott néhány félmeztelen katona, de azok is óvakodtak közelebb kerülni. A törzs lapos pillantással nézett körül: a szabályzat tiltotta az ilyesféle kiszúrásokat, s ha a szá­zadparancsnok megtudja, még baj lehet be­lőle. Csizmájával megérintette Kollonits lá­bát: csak nem akar itt meghalni neki ez az ember? - Na, ne komédiázzon már! Hé, nem hallja? A fiú fektében maga alá húzta a karját, a törzsőrmester lehajolt, és enyhén megrázta. - Jól van, na, szedje már össze magát. És máskor nem dobjuk el a cigarettavéget, ezt megtanulhatta ... Most pedig menjen a gyengélkedőre, holnap nem kell kivonulnia. De aztán pofa be, értettem? Kollonits Lipót káderlapja a lehető leg­kedvezőtlenebb volt, egyetlen hatalmas, fe­kete X: így jelölték akkoriban az utolsó kate­góriát, az osztályidegeneket, ellenségeket. Kezdve azon, hogy gróf, sőt állítólag oldal­ági leszármazottja ama hírhedt Kollonich Lipót esztergomi bíboros érseknek, Rákóczi gyűlölt ellenfelének, aki a hagyomány sze­rint Magyarországot előbb rabbá, aztán kol­dussá, végül katolikussá akarta tenni. Apja, néhai gróf Kollonits Gusztáv lovassági tá­bornok volt, földbirtokos, aranykulcsos ka­marás satöbbi, anyja baronesz, egyik bácsi­­kája püspök, egész rokonsága kitelepítve: nagybirtokosok, magas rangú és vezérkari katonatisztek, felsőházi tagok, pápai és kirá­lyi kamarások, csillagkeresztes hölgyek, mál­tai lovagok, valóságos belső titkos tanácso­sok, s még a család egyetlen nem kékvérű, beházasodott ága, a tétényi Gutmannak is csupa bankár, pénzmágnás, nagyiparos. Az ifjú Kollonits mindehhez papi gimnázium­ban végzett, magas és szőke volt, vékony csontú, enervált, amellett enyhén raccsolt is: egész lénye merő kihívás, kesztyűdobás, ide­gen test, kóros kinövés a rendszeren. A gyengélkedőszobában hat ágy volt, de jelenleg ő az egyetlen lakója, ennél az alaku­latnál nem egykönnyen írtak ki valakit. A vi­zitet másnap reggel tartották, az alacsony, köpcös orvos százados, Vágó doktor jóindu­latú embernek látszott, fekete szemét puhán ráemelte. - Maga miért került ide? - Jelentem: tegnap este rosszul lettem. - Na jó, de úgy értem, hogy ebbe a szá­zadba? A fiú nem felelt, álltában alig észrevehető­en vállat vont. - Hogy hívják? - Kollonits Lipót. - Kollonits .. .? - A százados eltűnődött, cigarettára gyújtott, őt is megkínálta. - Kol­lonits Dénes államtitkár a rokona volt? - Igenis - mondta a katona némi szünet után. Párnás, meleg kis keze volt az orvosnak, elöl-hátul végigkopogtatta a meztelen felső­testét, a sztetoszkóppal is megvizsgálta. Köz­ben fölnézett rá. - És mitől lett rosszul? Csináltak magával valamit?

Next