Rakéta Regényújság, 1985. július-december (12. évfolyam, 27-53. szám)
1985-11-19 / 47. szám
TÖRTÉNET KÉT POÉNNAL Lassacskán vagy három és fél évtizede, hogy a Fiatal írók Munkaközösségében idősebb pályatársaim előadásait hallgatva „nevelődtem”. Az idézőjel nem az idősebb kollégáknak szól; ők csakugyan mindent megtettek, hogy belénk plántálják tapasztalataikat. Nem tehettek róla, hogy az írót, még ha palánta is, elsősorban a saját, első kézből szerzett tapasztalásai nevelik, egy-egy okos előadás legföljebb a gondolkodását lódíthatja meg. De hát voltaképp nem is az előadások adták meg azoknak az összejöveteleknek a savát-borsát, inkább az utánuk következő hosszú beszélgetések, sztorizások, melyek révén szinte intim ismerősünk lett az akkori irodalmi élet sok érdekes alakja. A legfelejthetetlenebb sztoriparádéban - írószövetségi előadása után - Goda Gábor részesített, kiadós nyáresti séta keretében. A Gorkij fasorból (akkoriban ott volt az írók székháza) a Margit hídig bandukoltunk el, s közben mindvégig Berda-történetek járták. Kiváltképp az utolsó ragadt meg bennem, az is elsősorban azért, mert csattanóját az élet - ritka dramaturgiai érzékkel - még meg is tetézte egy ragyogóan időzített ráadással. Színhely: Sárospatak, irodalmi alkotóházaink őse, a hajdani Windischgrätz-kastély. A beutaltak névsorából csupán Berda József és Goda Gábor személye bizonyos; kívülük alig néhányan dolgozhattak a házban, mert - ha jól emlékszem Goda elbeszélésére - egyetlen közös asztal körül ültek étkezéseik alkalmával az urak. Urak, igen, tekintve, hogy történetünk kezdetén egyetlen nőíró sem tartózkodott a kastélyban, mely tény-E heti vendég: TÍMÁR GYÖRGYnek, miként arról a nyájas olvasó hamarosan meggyőződhet, megvan a nem is csekély jelentősége. Hogy ez utóbbit a maga teljességében megérthessük, tudnunk kell, hogy Újpest nagy hírű vagabundja nemcsak költőnek, hanem embernek is fölöttébb fura szerzet volt. Teszem azt, nemigen nyúlt a kastély konyhájában készült, válogatottan finom fogásokhoz, többre becsülte náluk fél- vagy egész napos gombászásainak eredményét, melyet jóízű, hangos csámcsogás kíséretében fogyasztott el, különböző zsebeiből mindenféle fűszereket varázsolva elő: sót, paprikát, hagymát, borsot. Kószáló, vére űzte alkat lévén, a kastélyban nem érezte valami jól magát, inkább el-elcsavargott erdőn-mezőn, miként tette ezt a fővárosban is, ahol, míg csak lába engedte, a budai hegyek közti lófrálással töltötte napjait, hogy aztán esténként föltűnjék valamelyik talponállóban, no nem ám ételt rendelni, csupán egy hosszúlépést, meg tányért, hogy azon a napi zsákmányt bicskájával ő maga vagdalja össze és ízesítse zsebből, s kebelezze be végül sűrű-nagy csettingetések közepett. A nőnélküliség igazi jelentőségét azonban nem a csámcsogás-csettingetés, hanem egy másik különös szokása adta meg. Olyan szokás, mely mellett az előzőnek minden súlya eltörpül. Berda ugyanis nem egészen - hogy is mondjam csak? - gentlemanlike viselkedett a társas étkezések alkalmával; az eledelnek puszta látványa, elfogyaszthatóságának közeli ígérete is izgalomba hozta, és a szó legszorosabb értelmében fölfújta, aminek aztán nem egészen szalonképes következményei is adódtak, meglehetős gyakorta. Szemben megbotránkozott asztaltársaival, a költő ezen légies effektusokat az étkezést boldogítón kiteljesítő gyönyörjárulékoknak fogta föl, s ez egykettőre kínos feszültségek forrása jön. Társai megpróbáltak okosan beszélni a fejével, hivatkoztak az ízlésre, tapintatra, jólneveltségre, sőt - egyébként őszintén de- M tffl !. IROMLHII imimi [1 15