Rakéta Regényújság, 1988. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)
1988-03-22 / 12. szám
tózkodik. Mások meg azt állították, hogy tudomásuk szerint meghalt. Megint mások, nyilván valamiféle szolidaritásérzéstől vezéreltetve, félre akartak vezetni. Tudakozódtam a német polgári hatóságoknál is; ahány városon csak átutaztam, mindenütt felkerestem a rendőri bejelentőhivatalt. Sehol sem bukkantam Walter Salzer nyomára. Lehet, hogy akadtak, akik tudtak Salzerról, ezek viszont nem nyitották ki a szájukat, noha minden rendelkezésemre álló eszközzel megpróbáltam szóra bírni őket. Abban a háború utáni Németországban, ahol néhány cigarettáért megkaphatott az ember egy nőt vagy akár egy családi ereklyét, közel vagonnyi cigarettát osztogattam szét - mindhiába. Kaltenbrunner volt az egyetlen ember, aki megadhatta volna az oly szívósan keresett információt - de nem lehetett a közelébe férkőzni. A wiesbadeni börtönben tartották fogva az egyik legfőbb háborús bűnösként, és megtiltották, hogy bárkivel is kapcsolatba léphessen. Azt tanácsolták, kérdéseimet juttassam el hozzá a szolgálati úton - de úgy döntöttem, nem ez lesz az én utam. Johnny gyilkosával magam akartam végezni. Kutatóutam során elérkeztem Freiburgba, s újra feléledtek bennem egyetemi éveim emlékei. Freiburg a francia megszállási övezethez tartozott, a háborús bűnösök pe dig a Deuxiéme Bureau (a francia tit kosszolgálat) hatáskörébe tartoztak. Jelentkeztem a parancsnoknál, egy őrnagynál, aki rendelkezésemre bocsátott egy listát, amely az ebben a körzetben letartóztatott vagy kétszáz gyanúsított nevét tartalmazta. Egy számomra ideiglenesen kiutalt íróasztalnál vizsgáltam át a kartotékokat, s kiemeltem mindazokét, akik Franciaországban szolgáltak. Még a felével sem végeztem, amikor kezembe akadt egy lap, rajta Friedrich von Kaghaneck neve. Té vedésről szó sem lehetett, a világon csak egyetlen ember szaladgált ezzel a névvel. Megdöbbentem, hogy a háborús bűnökkel gyanúsítottak listáján találom, szinte hinni sem akartam a szememnek. Freddy és még három másik tiszt kartotékjával a kezemben visszamentem az őrnagyhoz; engedélyt kértem, hogy felkeressem a négy foglyot, jóllehet pillanatnyilag egyedül Freddy érdekelt, nem tehettem meg, hogy csakis őt válasszam ki. Sajátosnak tűnhetett volna a franciák szemében, hogy egy angol alezredes szoros személyes kapcsolatban álljon egy háborús bűnökkel gyanúsított nácival. A francia őrnagy most látott engem életében először, de papírjaim bemutatása nyomán azonnal bizalmába fogadott. - Áttelefonáltatok a börtönbe, és idehozatom őket - ajánlkozott. - Felesleges fáradoznia - válaszoltam -, inkább felkeresem egyedül a cellájukban. - Az igazság az, nem akartam, hogy Freddy tanúk jelenlétében váratlanul találja szembe magát velem. - Rendben van - egyezett bele az őrnagy -, de ez a von Kaghaneck nevű pasas esetleg veszélyes lehet. Előreláthatólag halálra fogják ítélni, és az ember az ilyeneknél sohasem tudhatja... - Mivel vádolják? - Úgy tettem, mintha csak szakmai kíváncsiságból érdeklődnék. - Az SD főnöke volt Monte-Carlóban. Sok emberünket küldte koncentrációs táborba vagy a halálba. Az SD főnöke Monte-Carlóban! Azt hittem, Freddy teljes biztonságban ül puha fészkében a Vatikánban, és ott vészeli át a háborút. Római találkozásunk után soha többé nem került szóba a neve Johnny meg közöttem; azt sem tudom, vajon Johnny hallott-e Freddy monacói megbízatásáról. A freiburgi börtön mit sem változott a háború alatt. Pontosan azt a csúf épületet találtam, amelyre oly jól emlékeztem ottani raboskodásom idejéből. Csak a börtönőrök cserélődtek ki. Egy francia kapitány meg két őrmester kísért a cellákhoz. Freddyt hagytam a végére, előbb a többieket hallgattam ki egyenként a zárkájukban. Egyikük elismerte, hogy ismeri Salzert, de ennél többet nem tudott mondani. Meglehet, csak ennyit sikerült kiszednem belőle. - Okosabb lesz, ha ezzel nem hagyjuk egyedül - szólalt meg a kapitány, amikor elérkeztünk Freddy zárkájához. - Veszélyes elem. - Vállalom a felelősséget - mondtam. - Állítsa csak arccal a fal felé, és hagyjon magunkra. A két őrmester kinyitotta a súlyos acélajtót, beléptek a zárkába, majd néhány másodperc múlva ismét megjelentek. - A fogoly az öné. Beléptem, és behúztam magam mögött az ajtót. A cella hasonlított ahhoz, amelyben annak idején én ültem. Magasan fent egy ablak, tábori vaságy, zsámoly, egyszerű vécé. Freddy arccal a falnak állt. - Freddy - szólítottam meg halkan -, ne árulj el semmi izgalmat. Dusko Popov vagyok. Most megfordulhatsz, de ügyeljél minden mozdulatodra. - Dusko! - suttogta izgatottan. - De hát mit keresel itt, ebben? - mutatott egyenruhámra. Úgy látszott, nemcsak jelenlétem, hanem egyenruhám is elképeszti. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy von Kaghaneck gróf jelenlétemben elveszítette nyugalmát. - Freddy, most ne kérjél semmiféle magyarázatot. Azért jöttem, hogy ha lehet, segítsek rajtad. Beszélj magadról. Cigarettával kínáltam, azután kifordítottam a zsebeimet, hogy otthagyhassam nála minden cigarettámat és csokoládémat, amit rendszerint a zsebembe gyömködve cipeltem magammal. Freddy nagyot szívott a cigarettán, azután leültünk, ő a priccsre, én a zsámolyra. - Valóban az SD főnöke voltam Monte-Carlóban. Nem szabad akaratomból - tette hozzá mintegy magyarázatképpen. - De még szerencse, hogy én kerültem oda. Megtettem minden tőlem telhetőt. Sikerült néhány embert megmentenem, de valamennyit már nem lehetett. Csak az lett volna az eredménye, hogy leváltanak, helyembe pedig rosszabb került volna. - Bizonyítani is tudod, amit állítasz, Freddy? - Ezek az idióták nem engedték meg, hogy bizonyítékokat szerezzek - válaszolta Freddy dühösen. - Megtiltották, hogy érintkezzem a külvilággal. Sikerült jó néhány embert, többségükben zsidókat, Észak- Afrikába menekítenem, másoknak búvóhelyet kerítettem. Ha leveleket írhatnék, bizonyosan megtalálnám őket. Sok ismert személyiség volt közöttük. Elintéztem, hogy Freddy körülbelül húsz levelet írhasson. Azok, akiknek segített, válaszoltak, köszönetet mondtak neki, amiért megmentette az életüket. Akadtak levelek, amelyekhez pénzt is csatoltak; sok pénztelen emberen kölcsönnel is segített. Freddyt valamennyi vádpont alól felmentették, és szabadlábra helyezték. A szokásos módszerekkel tehát nem sikerült Salzer nyomára jutnom. Most már szalmaszálakba kapaszkodtam, és úgy határoztam, megpróbálom múltja révén felderíteni Salzer jelenlegi tartózkodási helyét. Hamburgba utaztam, mert annak idején ott dolgozott a Jebsen család egyik legnagyobb vállalatánál. A cég székháza a város központjában, az Averhofstrasse volt, helyén csak romhalmazt találtam. A szövetsége