Reform, 1872. július (4. évfolyam, 177-207. szám)

1872-07-10 / 186. szám

186. szám. Égési érre Pél érre . Előfizetési föltételek : Vidékre postáin vagy helyben haushoz hordva . 20 firt—kr. Negyed évre . 10 „ — , Egy hóra . Hirdetmények díja: 5 frt—kr. 1 . 80 , Szerda, Julius 10.1872. 10­ bssábos petitsor egyszeri hirdetésnél . . 8 kr. A nyílttéri petitsor..........................................n Bélyegfil­ktllon...............................................30 „ REFORM [. évi folyam. Szerkesztési iroda: BelvAron, v&ronház-tdr 3. mm. I. udTar, X. E lap siellemi résiét illeté minden kOilemény a sierkesitdséghei intéiendO. Bérmentetlen levelek csak ismert keiektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Báth­ Mór könyvkereskedésében, régi szinhástér &. ». A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körü­li panaszok, hirdetmény) a kiadó-hivatalhoz intézendők. ■ip 9? Előfizetési fölhívás a REFORM politikai és közgazdasági napilapra. Folyó évi Julius—deczemberre 10 frt, — Julius—szeptemberre 5 frt,— Julius—augusz­tusra 3 frt 60 kr., — júliusra 1 frt 80 kr. Minden negyedéves uj előfizető a B­o­z Dickens „BarnabyKudge“ czimű­ 3 kö­tetes kitűnő regényre, melynek bolti ára különben 5 frt — igényt tarthat. 31^* Az előfizetési összegek l­ekü­l­tésére legczélszerű­bb a postai utal­­ványlapokat h­asznttlni. A „REFORM“ kiadóhivatala, Ráth Mór könyvkereskedésében Pesten, s­áznégyszög. 99 bejelentetett A pesti népszínházra „Reform“ szerkesztőségében eddigelé 5185 frt. Pest, Julius 9. A közművelődés előmozdítása Magyaror­szágon képezi a föladatok legnagyobbikát és legnemesebbikét, melyeket a társadalmi poli­tika magának kitűzött. Addig, mig a művelt­ség Magyarországban nem átalános, miglen valamennyi polgári osztály az állásának meg­felelő ismeretek birtokában nincs, a mig a honpolgárok nemzetiségi különbség nélkül nem emelkedtek a képzettség azon fokára, hogy a sajtó utján minden őket érdeklő kér­désről felvilágosittathassanak, s egyszersmind annyira kifejlesztett ítélettel bírjanak, hogy az ámításoknak áldozatul ne essenek; míg a köz­erkölcsök durvák s népünk közmulatságai nyersek vagy állatiasok, mindaddig nem tart­hatunk igényt arra, hogy Európa műveit nem­zetei közé soroztassunk, nem számíthatunk rá, hogy nemzetünk egyéb tekintetekben is ki tudja aknázni a korszak eszközeit, nem va­gyunk biztosak, hogy minden körülmények között fogunk tudni élni jogainkkal és szabad­ságunkkal, s nem mondhatjuk meg, ha a bal­­sors csapásait illendően fogjuk-e tudni kerülni és eltűrni. Hajdan az országot összefoglalta a hódítás karhatalma, összetartotta a kereszténység be­hozatalának polgárosító ereje, azután hatal­mas királyok fensége, később a nemesség ha­­zafisága és az idegen uralmak gyűlölete, Lipót király óta az államjog és a municzipális szabad­ság. Jelenleg a szétdarabolt hazát ismét összefog­­lalta a 67-ki alkotmány, de összetartani nem lesz képes, csak a közművelődés s nevezetesen a magyar fajnak magas kultúrái hivatása és emelkedettsége. Ha nem tudunk fölemelkedni azon niveaura, hogy műveltségben a legmű­veltebb nemzetekkel egy rangban legyünk, úgy nem is fogjuk a körülöttünk lakó és fog­lalni vágyó népfajokat visszatartóztatni hatá­rainktól, sem a bontakozó nemzetiségeket nem fogjuk meggyőzhetni arról, hogy szá­mukra mi képviseljük a czivilizácziót. Közművelődési politikánknak alapja min­den­esetre a népnevelés s örömmel konstatál­hatjuk, hogy annak emelése ma már nem csak átalánosan elismert szükség, hanem egyszer­smind olyan exigenczia, a­melyért törvényho­zás, kormány és egyesek, valamint községek és városok az utolsó években sokat tettek és sokat áldoztak. Népnevelési törvényünk hiá­nyai daczára föl vagyunk jogosítva sok jót remélni a jövőtől, mert nem mindig a törvény jóságától függ az, hogy intencziója el­éressék, hanem a kivitel buzgóságától is. Képviselőink jelöltbeszédeikben országszerte kiemelték a népnevelési ügyet, s ha kultuszminiszterünk a közoktatásra költséget köv­etelni mer és téte­leit a minisztertanács fukarsága ki nem törli, országgyűlésünk bizonyára nem fogja megta­gadni a forintokat a szegényebb népiskolák fölszerelésére, a kis községeknek támoga­tására, egy tanítói minimumfizetés bizto­sítására és pótlására, a tanítóképezdék ja­vítására stb. — Nem szabad itt felednünk a kisdedóvodákat, melyeknek fontossága hazánk­ban annyival nagyobb, mert földmivelő nép­ségünk gyermekeit korán kiveszi az oskolából földmunkára, s igy a kisdedóvodák, mint elő­készítő tanfolyam a gyermekeknél némileg pótolni hivatják a szülők által tőlük megvont tanéveket. Sokkal kevésbé kielégítő haladást veszünk észre középtanodáinknál, hol a régi oktatási rendszer ferdeségeiből nem bírnak kiszabadul­ni az iskolák. Magyarországon a gimnáziumok és középtanodák átalában sok tekintetben pó­tolni hivatják a külföldi nagyobb tanintézete­ket. Kis ország vagyunk sokféle hitű és nyelvű néppel, anyagi eszközeink tehát nem engedik, hogy minden nemzetiségnek, minden feleke­­zetnek és minden tudományos szaknak maga­sabb tanintézeteket állítsunk. A gimnáziumok­nak, s nevezetesen azok tanárainak föladata tehát a tudományt képviselni, a különböző nyelveken közvetíteni, a tudományos anyagot földolgozni, s a tudományt előre vinni. A­mi másutt az egyetemi tanárok hivatása, az itten, s hol csak két egyetem létezik : a pesti és ko­lozsvári, a gimnáziális tanárok vállaira nehe­zedik. Találunk is gimnáziális tanáraink közt eleget, kik fényes készültségekkel bármely egyetem díszére válnának. Azonban midőn ily követeléssel lépünk elébek, ugyanakkor roszul fizetjük őket, s a tantárgyak gyakran hetero­gén halmazával elfoglaljuk minden idejüket. Ha Magyarország felsőbb köreit is az őket megillető polczra akarjuk emelni,mindenek előtt jó középiskolákról kell gondoskodni, s ha már a gimnáziumok túlnyomó része feleke­zeti kezekben van, az államnak gondoskodni kell, nehogy a felekezeti alapítványoknak a mai viszonyokhoz mért csekélysége miatt a nevelés és tudomány ügye kárt szenvedjen. Egyetemi és akadémiai rendszerünk utóbbi időben sok vita és javítás tárgyát képezte, s hinni akarjuk, hogy a buzgó reformtörekvé­seknek a tanításban látszatja lesz, hanem a tanulók nagy részében most is hiányzik a ko­moly törekvés igazán tanulni. A szülők gyer­mekeiket most is kiválóképen szeretik a jogra küldeni, hogy hivatalos kenyérre vagy politi­kai szerepre neveltessenek. A jogász urak tanuló éveiket nem az előkészület, hanem a könnyelműség és élvezet éveinek tartják, s megelégszenek, ha vizsgáikat jól-roszul levág­ják. Csak a szegényebb sorsú fiúk vállalkoz­nak technikára, filozófiára vagy orvosi tudo­mányra, mert ezen szakokban többet kell tanulni és az életben többet dolgozni. Pedig épen ezen szakok képviselik a természettudo­mányokat, korunk ezen legnagyobb szellemi vívmányait. Tudósainkról sem akarunk megfeledkezni. Sajnos, hogy közöttük igen nagy mérvben el van terjedve a dilettantizmus. Praedirekczió­­val űzzük a történelmet és nyelvtudományt, s elhanyagoljuk az exakt tudományokat. Oka ennek az, hogy maga a nemzet műveltebb körei sem jutottak még odáig, hogy fogé­konysággal bírnának a tudomány egyéb, ke­vésbé szokásos és mulattató ágai iránt. Midőn így a tudományos miveltség álla­potáról nem a legkedvezőbb képet nyújtjuk, mit szóljunk a nemzet aeszthetikai műveltségé­ről. Egy rusztikus nép vagyunk, mely sárból rakott s náddal fedett házakban lakik, szét­szórt városokat és falvakat épít, külső csíny nélkül emeli templomait és középületeit, belső dísz nélkül hagyja szobáit s megelégszik élet­módjában a kényelemmel és czélszerüséggel. Alföldi városaink a városi jellegnek minden tulajdonságát nélkülözik, és Pesten kívül or­szágot járhat az ember, a nélkül, hogy valami műMvezetre találhatna. Néhány külföldöt lá­tott főur palotája képez e tekintetben egyedül kivételt. Pedig itt volna az idő, hogy e téren is haladjunk, mert vagyoni körülményeink meg­engedik, művelődési törekvéseink megköve­telik. A gazdag városok, a testületek, az urak és polgárok képesek arra, hogy a képzőművé­szeteket hazánkban meghonosítsák és táplál­ják. Hogy csak egyesek teszik, az szégyenünk és leverő jelenség. Mintha nem volna e nem­zetben fogékonyság a szép iránt! Festészetünk a 40-es évek óta annyira haladt, hogy világhírű képviselőket mutathat föl. A magyar genre befogadtatott a világ festői tárgyai közé, de idegenek rendelik és veszik a magyar festők képeit, s ezek kény­telenek idegen földön keresni lakást, kenye­ret és dicsőséget. Midőn tudományunknak megvan akadé­miája, archeológiánknak megvan múzeuma, színészetünknek élén áll egy nemzeti intézet, akkor megkövetelhetjük, hogy képzőművé­szeteinknek a fölállitandó magyar képcsarnok mellett egy magyar festészeti akadémia állit­­tassék, hogy igy a hazai talentumok kön­­­nyebb oktatást nyerjenek, s hogy a híresebb magyar festőknek az ország kenyeret adjon, s őket a külföldről haza­hozza. Hasonlót mond­hatunk a zenéről, mely, mig a vidéken még folyvást a czigányzene eredeti és tősgyöke­res magyar, de egyszersmind kezdetleges álla­potában van, addig Pesten bir ugyan publi­kummal és képviselőkkel, de a kompoziczió­­ban nagynak teremtésére nem bir erőkkel. Itt is egy zeneakadémia szüksége forog fen s Liszt maga, a legnagyobb magyar zenész ki­sértette meg a dolgot keresztülvinni, hanem a­mi a mesternek a világ minden országában si­került volna, az országgyűlés megtagadta a művészetet. Reméljük, hogy a jövő ország­­gyűlés, mint a­mely másként fogja megítélni az ország szükségleteit, mint a volt képviselő­ház, leveszi Magyarországról az obskurantiz­­mus szégyenét. Közművelődési törekvéseink eredménye az lenne, hogy ha teljes gonddal ápolnók a tudományokat és művészeteket, ha kitanít­­tatnók mindazokat, kik kézi munkájuk után kénytelenek élni, odáig, hogy mivelt társal­gásra képesek legyenek, felsőbb köreinket pedig, hogy a tudományos vívmányokban és művészeti élvezetekben igaz és átalános gyö­nyörűséget leljenek, azok előmozdítása iránt részvétet tanúsítsanak, sőt maguk is részt ve­gyenek, akkor és csak akkor érte el nemze­tünk azon kultúrái fokot, hogy magasabb ér­telemben vett társaságunk is fog lenni. Mert most társaságunk nincs. Egy kaszi­nói koitér­a pótolja annak helyét és ezen ka­szinóban sincs igazi tónus. A polgári körök egyátalán nem ismernek társasági életet, s az emberek találkozása és ismerkedése job­badán nyilvános helyekre, bálokra szorítko­zik. — Világos, hogy így nem fejlődhetik ki finomabb és nemesebb társasági élve­zet , megfoghatóvá lesz a hazafiatlanság, hogy gazdag és élvvágyó főuraink, kik a jobb életmódot ismerik, külföldön és Bécsben töltik egész életöket s a polgárok, mihelyt meggazdagodnak, családostól és vagyonostól elhagyják Magyarországot, hogy Ausztriában költsék el jövedelmeiket. Teremtsünk csak társaságot, művészetet, tudományt, élvezetet, s nem fogunk elveszteni annyi tőkét és polgárt, s a­kik akár kénytelenségből akár szeretetből itthon maradunk, magunk is szebb hasznát ves­szük életünknek. A kultúrpolitika igaz, nem alkalmas ha­zafias frázisok gyártására­, alkotmányos pro­blémák vitatására, nagy politikai kérdések he­­venyes eldöntésére és a népszenvedélyek fel­izgatására, mert minderre a közjogi politika sokkal alkalmatosabb, de a nemzeti jólét alap­jait a művelődési politika rakja le. Megboldogult Eötvösünk hazaszeretete mindig azon nagy ambíczióval volt összekötve, hogy nagy tetteiben tegyen szolgálatot a ha­zának. Midőn Deák Ferencz bölcsesége, An­­drásy genialitása és Lónyay gyakorlatisága a közjog, a magas politika és a nemzetgazda­sági reform terét elfoglalta s Eötvös ezen nagy férfiaknak csak társa lehetett, ő magának a közművelődést választó azon terrénumnak, hol a nemzetet regenerálhatja. Egész odaadással és túlságos szorgalommal dolgozott s örülni tudott minden sikernek, melyet a nevelés terén nagy nehezen kiküzdeni birt, gyönyörködve nézte a glóbusokat és ábrákat, melyeket ezernyi példányokban szétküldött a népiskoláknak, dicsekedve mondá azokat mutogatva: „a nem­zet jövőjét én alapítom meg.“ A közjogi ellenzék fölötti buja, a keserűség, utolsó küzdelmeinek személyes jelleme,s a kimerítő munkásság meg­­tör­ték erejét s nem engedék, hogy keresztülvi­gye, a­mit megkezdett: Magyarország közműve­lődési reformját. A ki legjobban szerette hazáját, a kinek keblében a legnemesebb szív dobo­gott : a közjogi oppoziczió elleni gyűlölettel feküdt le halálos ágyára, fiának megtiltotta a politikai pályát s hagyományul hagyta, hogy a közművelődés ügyének szentelje életét. A közművelődési politika képezi a XIX. század eszméjének fő czélját, a társadalmi tö­rekvések körében : váljon meg fogja-e érteni a nemzet, kormány, országgyűlés s abban ki­vált az ellenzék, hogy nemesebb feladat e téren hatni, alkotni, gyarapítani, mintsem absztrakt elvek és vitatott „szent meggyőző­dések“ miatt gátolni a haladást s elvesztegetni az országgyűlésnek drága, a nemzetnek drá­gább időt? ________ _ A hadkötelezettek száma, kik a kato­náskodás alól törvénytelen módon vonják ki magu­kat, majdnem hihetetlen. E visszaélés folytán a kor­mány egy törvényjavaslatot dolgoz ki, mely a leg­szigorúbban fogj­a büntetni és szökevénynek tekinteni, mindazokat, kik katonakötelezettségeiknek eleget tenni vonakodnak. = Tárgyalandó törvényjavaslatok. A „Loc. Corr.“ szerint a kormány a legközelebbi or­szággyűlési ülésszak kezdetén egész a húsvéti ünne­pekig a következő törvényjavaslatokat akarja tárgyal­­tatni: a budget-törvényt 1873-ra, a vasúti szerződés, a választási törvény, az imkompatibilitás és választási mandátumnak 3 évről 5 évre meghosszabbítását és a bankkérdésről szólót.­­ Az imkompatibilitási törvényjavas­latnál, mint a „Loc. Cor.“ értesül, egy pont fog beiktattatni­, melynél fogva az országgyűlési képvise­lők az országgyűlés ideje alatt a kormánytól függő hivatalt el nem fogadhatnak. Kivételnek a miniszteri tanácsosságra, államtitkárságra, főispánságra és a fő­­államszámvevőszéki elnökségre való kinevezések.­­ Újabban képviselőkké választattak Sza­­bolcs megyében a nagy­kállai kerületben Kállay Ákos szélsőbaloldali, a bogdányiban Elek Gábor, a közép­­szolnok megyei zsibói kerületben (Urházy ellen) Do­­bay baloldali, a szilágy­ csehi kerületben Papp György nemzetiségi. Ez három kerület veszteség pártunkra nézve. A székely-udvarhelyi — egy álló hétig — tar­tott választásról háromféle hír is érkezett. Jelöltek voltak Bethlen János gróf és Török Alberta jobb-, és Ugrón Gábor és Orbán Balázs báró a baloldal részéről. Egyik távirat szerint megválasztat­tak Török és Ugrón, tehát egy jobb- s egy balpárti. Egy másik sürgöny szerint 9 ezernél több szavazat adatott be, de átalános többséget egy jelölt se kapott, bár a baloldaliak valamivel előnyben voltak. Egy harmadik sürgöny pedig jelenti a baloldali jelöltek győzelmét. Mind e hírek jobboldali lapokhoz érkez­tek ; a baloldali lapok, melyek pedig a szavazás egyes fázisairól sűrűn közöltek híreket, a végere­dményről nincsenek értesülve. — Az összes választások ered­­­ménye eddig 227 jobboldali, 94 tisza-párti és 38 egyesült szélsőbaloldali s nemzetiségi. Deák-párti többség 95. Legközelebb következő választások lesz­nek : Jul. 10-én Kőhalom. Jul. 14-én Heves megye tiszanánai ke­rülete. Jul. 15-én. Besztercze, Szatmár város. A horvát alkudozások. [Saját levelezönktől.] A „REFORM“ TÁRCZÁJA. Egy babérkoszorus czigány. — Emlékezés Biharira. — III. közlemény. Bármily nagy legyen is Biharinak eddigi hire mint virtuóznak és kompozitornak, sajnos, mégis kénytelen vagyok kompozitori tehetségét védelmezni azok ellenében, kik egy vagy más okból legkitűnőbb darabjait tőle elvitatni akarják. A hires „Hajvágás“-t mindenki ismeri, legalább hiréből, (vajha a zenét magát is!) s valószinüleg azt is tudja minden ember, hogy ezt Bihari komponálta és játszotta. A „Primacziális“ és „Koronáczió“ szintén az ő neve alatt ismeretesek. S ime nagy meglepeté­semre a „Pesti divatlap“ 1844-ik évfolyamának 142. lapján Rózsavölgyinek Vahot Imre által írt életrajzá­ban azt olvasom, hogy a „Hatvágás“-t Rózsavölgyi Márk komponálta s Bihari csak tőle tanulta el s tette játéka által oly híressé. Nem különben Mátray Gábor úr, veterán tudó­sunk, ki a magyar zene körül igen nagy érdemeket szerzett magának, nem csak adatgyűjtés, ismerteté­sek, régi kiadások fentartása, legrégibb zene, külö­nösen Tinódi dallamainak megfejtése, pesti zenede fölállítása által, hanem azon jóakaró buzdítás által is, melylyel másokat e téren munkásságra ösztönöz, s ki iránt én is nagy hálával tartozom, Mátray Gábor, mondom, a „Magyarország és Erdély képekben“ czi­­mü folyóirat II. kötetében 1854-ben Bihariról Írván azt mondja, hogy ő Bihari egyik társától, a már előbb említett Bakos Laczitól úgy értesült, miszerint Bi­hari maga sohasem komponált, hanem az ő neve alatt ismert darabok mind mások művei, így a Primacziá­­list Bihari fia komponálta, trií^át pedig Sárközy Já­nos, s ezt Bihari Rudnay Sándor érsek beiktatási ün­nepélyén 1820-ban játszotta először. Továbbá a Ko­­ronácziót Csermák komponálta, s a „Fiam halálára“ czimet a hires váczi czigány Csicsó vagy másként Csánfai. Hogy Biharinak a komponálásra sem ideje, sem élénkebb ösztöne nem volt, írja Mátray. Itt meg kell jegyeznem, hogy ezen „Fiam halálára“ czimü mű nem­ más, mint a 'wH’atyá^s“. Mátray Gábor ur­a­st Bihari fia komponálta, tri<ját pedig Sárközy Já­nos, s ezt Bihari Rudnay Sándor érsek beiktatási ün­nepélyén 1820-ban játszotta először. Továbbá a Ko­­ronácziót Csermák komponálta, s a „Fiam halálára“ czimüt a hires váczi czigány Csicsó vagy másként Csánfai. Hogy Biharinak a komponálásra sem ideje, sem élénkebb ösztöne nem volt, írja Mátray. Itt meg kell jegyeznem, hogy ezen „Fiam halálára“ czimü mü neita más, mint a "„H’atvá`s“. Mátray Gábor úr legalább saját vallomása szerint e néven ismeri azt, s a fölnevezett Bakos Laczi is igy nevezte ezt. De egyszeri hallás után is azonnal meggyőződik az em­ber arról, hogy ez nem elégia, nem közönséges bánat és siránkozás egy ember halála fölött, magasabb esz­me van abban, s épen azért, ha nem is egészen kor­rektnek, de tartalmával mégis inkább megegyezőnek tartom a „Hatvágás“ czimet, s azt fogom megtartani ezután is, a­mint azt mindenki teszi; én legalább úgy tudom, hogy a „Hatvágás“ czim átalánosabb és is­mertebb, 8 most lássunk a dologhoz. Legbecsesebb lé­vén Bihari művei között a „Hatvágás“, mentsük meg azt először Biharinak. A­ki ismeri Rózsavölgyit, lehetetlen elhinnie, hogy a „Hatvágás“-t ő komponálta. Rózsavölgyi sok­kal ujabbszerű, modernebb Biharinál; az ő fölületes­­sége végtelen messze áll a „Hatvágás“ megrendítő mélységétől, könnyedsége a „Hatvágás“ komoly mél­tóságától, üressége emennek és erőtelj­étől és tartalom­­dús egyszerűségétől. És a szellem ?! Hol van Rózsa­völgyinél ezen mindent magával ragadó nagyszerű­ség, mely mint az ár lehömpölyög sziklákat, hegye­ket vive magával, hogy hatalmas hullámai a tenger, a végtelen bú özönébe omoljanak; hol ez a megkapó bú, sőt elkomorodás, azon gyönyörű fordulatok, mi­dőn a szomorú való érzetének kifejezése után egy szebb jövő reményében kiderül az ég fejünk fölött, s lelkesedve, bízva, remélve hirdeti dicsőségünk még egyszer földerültét ? Hol van Rózsavölgyinél ennyi tartalom ily rövid műben ? Mert én a „Hatvágás“-t ily értelemben fogom föl. Már ezen belső ok is ele­gendő volna arra, hogy a „Hatvágás“-t a Rózsavöl­gyi művének ne tartsam. De továbbá az a heroikus szemem, mely Bihari minden müvén átleng, mely őt oly élesen megkülönbözteti, nem csak Rózsavölgyi­től, hanem Csermáktól is. Bihari egy müvében sincs oly hatalmasan kifejezve, mint itt, hogyan volna tehát lehetséges, hogy ha e szellem Rózsavölgyié lett volna, az többi müvein föl nem ismerhető ? N­em különben feltünő az is, hogy a „Hatvágás“ Rózsavölgyi összes műveinek kiadásában sincs benn. Miért nem tették azt bele, ha ez csakugyan az ő műve, hiszen ez az egy darab többet ér Rózsavölgyi összes többi művei­nél ! Különben maga Rózsavölgyi ellent mondott an­nak, hogy a „Hatvágás“-t ő komponálta. A „Hatvá­gás“ ugyanis a veszprémi nóták 3-dik füzetében 13-ik szám alatt Bihari neve alatt jelent meg.­­ Pedig Vahot Imre tanúsága szerint Rózsavöl­gyi 1823-ban és a következő években, midőn Ru­­zitska Ignácz a fölnevezett kiadást eszközölte, akkor Veszprémben volt, s­ ő maga is részt vett, mint Ruzitska jó barátja a szerkesztésben. Miért engedte tehát, hogy azt a Bihari neve alatt adják ki, ha az az ő műve volt? Világos tehát, hogy sem Rózsavölgyi maga, sem műveit kiadó barátai nem merték nyíltan bevallani, hogy a „Hajvágás“-t ő irta, mivel az egész Bihari halála után Rózsavölgyi dicséretére kigon­dolt koholmány volt. Rózsavölgyi tehát a „Hatvá­­gás“-t nem komponálta. Mátray Gábor úr azonban Bakos Laczi állítása után a „Hatvágás“-t, vagy mint ő nevezi, a „Fiam halálára“ czimü művet Csicsó váczi czigánynak tu­lajdonítja. Íme egyik azt mondja: Csicsó irta, a másik, hogy Rózsavölgyi irta. Kinek van igazsága? Egyik­nek sincs. Én legalább nem tudom fölfogni, miért higyjem el én inkább azt, hogy Csicsó irta, nem pedig Bihari. Vájjon be tudná-e azt bizonyítani valaki, hogy csakugyan Csicsó írta? Úgy hiszem, hogy nem. Csi­csó tudtommal nem komponált, legalább híre nincs. S ha a „Hajvágás“-t ő komponálta volna, lehetetlen, hogy több, legalább megközelítő értékű művet ne írt volna. De ennek semmi nyoma. Csicsót alig ismeri már ma valaki, életében is csak mint híres muzsikust ismerték, mint kompozitort nem ! Hogyan foghatták volna rá kortársai Biharira, hogy ő oly szép darabot komponál, ha épen semmi okuk nem lett volna rá ? Biharit mindenki kompozitornak és virtuóznak ismerte, miért akarnék elvitatni érdemeit. A „Hajvágás“ sem Csermák, sem Lavotta művei közt nem is fordul elő, ki­sebb kompozitoraink ép úgy, mint Csicsó, ilyet nem komponálhattak, azért bátran állíthatjuk, hogy a „Hat­­vágás“-t csakis Bihari komponálhatta és komponálta! Menjünk tovább. Megmentve Bihari számára a „Hatvágás“-t, a többi állítással könnyen elbánunk. Hogy Biharinak élénkebb ösztöne nem lett volna a komponálásra, azt nem tudom megérteni, a­ki a „Hat­­vágás“-t írta, az nagy tehetség volt. Különben maga Mátray úr állította, hogy Bihari igen élénk képzelő­­désű, roppant gyors felfogó tehetségű, igen mély ér­zésű ember volt, s a mellett valódi virtuóz, s ennyi elég a „Hatvágás“ szerzőjének. Hogy ideje ne lett volna, azt senki sem hiszi el. Hiszen örökké csak nem tanította bandáját? Hiszen a „Hatvágás“ mind­össze 45 taktusból áll, s így sokkal rövidebb, mint Mozart, vagy Beethoven akár­melyik szonátája, vagy fantáziája, ehhez pedig sem napok, sem hetek nem kí­­vántatnak. Egy órai munkába alig került az egész „Hajvágás“. A többi darabok pedig még rövidebbek. Hiszen csak számos utazásaira gondoljunk, midőn ko­csin menve, semmit sem tehetett mást, mint gondol­kozni, s képtelenségnek tűnik fel előttünk, hogy egy embernek, ki 58 évig élt, ne lett volna egész életében egy órai szabad ideje, hogy egy 45 taktusból álló rö­vid művet komponáljon! Mátray Gábor ura „Primacziális magyar“-t nem az öreg Biharinak, hanem fiának, trióját pedig Sár­­közynek tulajdonítja. Miért nem komponálhatta azt inkább a híres Bihari, mint névtelen fia és a sokkal kisebb hirli Sárközy? A jelleg egészen a Biharié, Sárközy és ifjabb Bihari ilyen művei egyet sem kom­ponáltak többet, hogyan volna lehetséges, hogy leg­jobb művek komponálásának dicsőségét elvitatni en­gedjék maguktól? A „Primatiális“-t szintén Bihari Já­nos, a híres virtuóz és kompozitor írta. A Koronácziór­a nézve Mátray úr azt állítja, hogy mindenki fölismerheti ebben Csermák jellemét és modorát. Én megvallom, nagy sajnálatomra nem találtam úgy. Sőt még Biharitól is szívesen elenged­ném vitatni mind a két Koronácziót, mert azok meg sem közelítik értékre nézve a „Hajvágás“-t és a „Primicziális“-t, mivel azonban oly kevés mindaz, a­mit Biharitól leírunk, nem állhatom meg, hogy ki ne nyilatkoztassam, miszerint én a Koronácziót is — legalább az 1808-dikit — Bihari művének tartom, mert egészen a Bihari jellegét viseli magán. E darab egykor igen híres volt, s valaha Bihari legjobb mű­vének tartatott, de biz én megvallom, nem találok benne semmi rendkívülit, annál kevésbé vagyok haj­landó azt a „Hajvágás“-nál többre becsülni. A­mi Mátray úr e részbeni forrását, az említett Bakos Laczi szóbeli értesítését illeti, kit Mátray úr személyesen ismert, majdnem naponkint találkozott vele, s az ő felszólítására beszélte el egykori főnöké­ről, Bihariról mindazt, a­mit Mátray úr 1854-ben Bi­hari életrajzában fölhasznált, erre nézve csak azon megjegyzésem van, hogy mindez ocsmány rágalom és hazugsá volt. Bihari a maga idejében oly híres volt, hogy minden más zenészt elhomályosított. Pedig Bi­hari bandája igen kitűnő tagokból állott, kik közt épen ezen Bakos Laczi volt legkitűnőbb, s kiről Mátray úr is azt írja, hogy vetekedett Biharival. Mi természetesebb tehát, hogy abbeli boszuságában, hogy Zágráb, Julius 8. Szombat estére rendkívüli ülés hirdettetett; na­pirenden a fölirati vita volt, melyről, mint már távira­tilag jelentettem, úgy volt, hogy e hó 11-én fog ő fel­­ségének külön kihallgatáson átadatni. A két párt-klubb szombat délután permanens ülést tartott, hogy a rész­letes vitát az országgyűlésen lehetőleg megrövidítse, s a fölirat tartalmára nézve egyetértésre jusson. Az unió-párt békülékenységben annyit engedett, hogy a nemzeti párt fölirati javaslatát elfogadta, s a javaslat ugyanaz­nap az idevaló lapokban napvilágot is lá­tott. Végre azon kellemes hitben éltünk, hogy min­dent jól végeztünk s végét fogjuk látni az ellenzék túlzott követeléseinek. Fájdalom azonban, nyughatat­lan szellemeinknek, a többség minden barátságos in­dítványai mellett is, még­sem kellett a béke. Rövid­del a szombat este tartandó ülés előtt kijelentette a nemzeti klubb, hogy még nincs teljesen kielégítve­ az­­zal, hogy felirati javaslata teljesen elfogadtatott, mert azt nem tudja elviselni, hogy benne a kormány ellen kifakadások ne legyenek. Kinyilatkoztatja tehát még ülés előtt azon szándékát, hogy egyezzék bele az unió-párt, hogy a föliratba egy passzus fölvétes­­sék, mely az országos kormány iránt roszalást fejez ki. — Teljes joggal lehetett az unió-párt oly felele­tét várni, hogy e jogosulatlan kívánságra rá nei.’i áll­hat, mire a nemzetiek a már elfogadott javaslatot visszavonták. Ez volt oka, hogy a kitűzött országos ülés elmaradt s mindenki félt, hogy a megindult fú­zió újra szétrobban. Mindkét párt ismét visszavonult a klubb-helyiségekbe tanácskozni s vitatták az ügyet késő éjszakáig, tegnap egész nap, s ma délelőtt újra összegyűltek, hogy újabb alapját találják a kompro­misszumnak. Ma végre is arra került a sor, hogy a nemzetiek engedtek s lemondtak a végzetes passzus­ról ; de egynémely más, kevésbé túlzott, de nem ke­vésbé jogosulatlan módosítás fölvételét kérik, mit részint meg is kaptak. E szerint annyira vagyunk, hogy a szombatról elmaradt ülés ma megtartható s remélik még, hogy a fölirat ő felségének f. hó 11-kén Bihari miatt önálló hírre szert tenni nem tud, min­denféle ráfogásokkal igyekezett főnöke bérét csök­kenteni. Hogy valami nagy kegyelettel nem viseltet­tek Bihari iránt, kitűnik abból is, hogy Bihari sze­rencsétlen kartörése után, midőn megszűnt az arany­eső számukra, egyenkint elh­agyogatták őt, s elnéz­ték, hogy az, kinek egykori jóllétöket köszönték, nyo­mom koldusként éljen és haljon meg. Mátray úr el­hitte Bakos Laczinak a mit mondott, s ezt kárhoztatni nem lehet, de én nem hiszem el. Különben is ismer­jük a czigány-természetet. Tagadhatatlan, hogy a Biharinak tulajdonított művek közt sok van olyan, melyek egyenesen Cser­mákot vagy Lavottát vallják szerzőjöknek. De ezeket könnyen ki lehet mutatni, s én azt hiszem, Bihari soha sem tartotta azokat magáénak. A veszprémi nó­ták megjelenésekor sem Csermák, sem Lavotta nem éltek már, hogy tiltakozhattak volna ezen eltulajdo­nítás ellen, a­mi minden esetre Bihari tudtán és aka­ratán kívül történt. Bihari igen sokat kölcsönzött Lavottától; nem csoda, tanítványa volt, s a nagy ta­nítvány nagy mesterétől mindig sajátít el valamit, mely őt elárulja. Nyugodtan teszem le tollamat. Erősen meg va­gyok győződve, hogy sikerült Bihar­i kompozitori re­­putáczióját megmentenem. Vajda sikerült volna ő iránta, s egyátalán a régibb magyar zene hősei iránt némi érdekeltséget felkelteni tisztelt olvasóimban. Mert meg kell vallanunk, hogy eddig nagyon is hálá­­datlanok voltunk irányokban senki sem gondolt ve­lük, életökről senki sem írt, műveik kiadatlanul, kéz­irataik az országban szétszórva, talán nem is ismerve, hevernek szanaszét. Csermákról például mindenki azt állította, hogy nem tudni mikor született, hol és mikor halt meg, s íme, Veszprémben minden gyermek ismeri azt a kék sírkövet, melyre rá van írva, hogy itt halt meg Csermák Antal 1822-ben 50 éves korá­ban. De életéről annál kevesebbet tudunk. Hasztalan kutattam, még eddig nem sikerült semmit is fölfedez­nem. Kérem azért mindazon tisztelt olvasóimat a ha­zai művészet érdekében, kik róla vagy bármely más magyar zeneszerzőről tudnak valamit, akárminő cse­­kélység legyen is az, legyenek szívesek azt nevem alatt e lap szerkesztőségéhez beküldeni. Évva Lajos, I

Next