Reform, 1872. július (4. évfolyam, 177-207. szám)
1872-07-10 / 186. szám
186. szám. Égési érre Pél érre . Előfizetési föltételek : Vidékre postáin vagy helyben haushoz hordva . 20 firt—kr. Negyed évre . 10 „ — , Egy hóra . Hirdetmények díja: 5 frt—kr. 1 . 80 , Szerda, Julius 10.1872. 10 bssábos petitsor egyszeri hirdetésnél . . 8 kr. A nyílttéri petitsor..........................................n Bélyegfilktllon...............................................30 „ REFORM [. évi folyam. Szerkesztési iroda: BelvAron, v&ronház-tdr 3. mm. I. udTar, X. E lap siellemi résiét illeté minden kOilemény a sierkesitdséghei intéiendO. Bérmentetlen levelek csak ismert keiektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Báth Mór könyvkereskedésében, régi szinhástér &. ». A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmény) a kiadó-hivatalhoz intézendők. ■ip 9? Előfizetési fölhívás a REFORM politikai és közgazdasági napilapra. Folyó évi Julius—deczemberre 10 frt, — Julius—szeptemberre 5 frt,— Julius—augusztusra 3 frt 60 kr., — júliusra 1 frt 80 kr. Minden negyedéves uj előfizető a Boz Dickens „BarnabyKudge“ czimű 3 kötetes kitűnő regényre, melynek bolti ára különben 5 frt — igényt tarthat. 31^* Az előfizetési összegek lekültésére legczélszerűbb a postai utalványlapokat hasznttlni. A „REFORM“ kiadóhivatala, Ráth Mór könyvkereskedésében Pesten, sáznégyszög. 99 bejelentetett A pesti népszínházra „Reform“ szerkesztőségében eddigelé 5185 frt. Pest, Julius 9. A közművelődés előmozdítása Magyarországon képezi a föladatok legnagyobbikát és legnemesebbikét, melyeket a társadalmi politika magának kitűzött. Addig, mig a műveltség Magyarországban nem átalános, miglen valamennyi polgári osztály az állásának megfelelő ismeretek birtokában nincs, a mig a honpolgárok nemzetiségi különbség nélkül nem emelkedtek a képzettség azon fokára, hogy a sajtó utján minden őket érdeklő kérdésről felvilágosittathassanak, s egyszersmind annyira kifejlesztett ítélettel bírjanak, hogy az ámításoknak áldozatul ne essenek; míg a közerkölcsök durvák s népünk közmulatságai nyersek vagy állatiasok, mindaddig nem tarthatunk igényt arra, hogy Európa műveit nemzetei közé soroztassunk, nem számíthatunk rá, hogy nemzetünk egyéb tekintetekben is ki tudja aknázni a korszak eszközeit, nem vagyunk biztosak, hogy minden körülmények között fogunk tudni élni jogainkkal és szabadságunkkal, s nem mondhatjuk meg, ha a balsors csapásait illendően fogjuk-e tudni kerülni és eltűrni. Hajdan az országot összefoglalta a hódítás karhatalma, összetartotta a kereszténység behozatalának polgárosító ereje, azután hatalmas királyok fensége, később a nemesség hazafisága és az idegen uralmak gyűlölete, Lipót király óta az államjog és a municzipális szabadság. Jelenleg a szétdarabolt hazát ismét összefoglalta a 67-ki alkotmány, de összetartani nem lesz képes, csak a közművelődés s nevezetesen a magyar fajnak magas kultúrái hivatása és emelkedettsége. Ha nem tudunk fölemelkedni azon niveaura, hogy műveltségben a legműveltebb nemzetekkel egy rangban legyünk, úgy nem is fogjuk a körülöttünk lakó és foglalni vágyó népfajokat visszatartóztatni határainktól, sem a bontakozó nemzetiségeket nem fogjuk meggyőzhetni arról, hogy számukra mi képviseljük a czivilizácziót. Közművelődési politikánknak alapja mindenesetre a népnevelés s örömmel konstatálhatjuk, hogy annak emelése ma már nem csak átalánosan elismert szükség, hanem egyszersmind olyan exigenczia, amelyért törvényhozás, kormány és egyesek, valamint községek és városok az utolsó években sokat tettek és sokat áldoztak. Népnevelési törvényünk hiányai daczára föl vagyunk jogosítva sok jót remélni a jövőtől, mert nem mindig a törvény jóságától függ az, hogy intencziója eléressék, hanem a kivitel buzgóságától is. Képviselőink jelöltbeszédeikben országszerte kiemelték a népnevelési ügyet, s ha kultuszminiszterünk a közoktatásra költséget követelni mer és tételeit a minisztertanács fukarsága ki nem törli, országgyűlésünk bizonyára nem fogja megtagadni a forintokat a szegényebb népiskolák fölszerelésére, a kis községeknek támogatására, egy tanítói minimumfizetés biztosítására és pótlására, a tanítóképezdék javítására stb. — Nem szabad itt felednünk a kisdedóvodákat, melyeknek fontossága hazánkban annyival nagyobb, mert földmivelő népségünk gyermekeit korán kiveszi az oskolából földmunkára, s igy a kisdedóvodák, mint előkészítő tanfolyam a gyermekeknél némileg pótolni hivatják a szülők által tőlük megvont tanéveket. Sokkal kevésbé kielégítő haladást veszünk észre középtanodáinknál, hol a régi oktatási rendszer ferdeségeiből nem bírnak kiszabadulni az iskolák. Magyarországon a gimnáziumok és középtanodák átalában sok tekintetben pótolni hivatják a külföldi nagyobb tanintézeteket. Kis ország vagyunk sokféle hitű és nyelvű néppel, anyagi eszközeink tehát nem engedik, hogy minden nemzetiségnek, minden felekezetnek és minden tudományos szaknak magasabb tanintézeteket állítsunk. A gimnáziumoknak, s nevezetesen azok tanárainak föladata tehát a tudományt képviselni, a különböző nyelveken közvetíteni, a tudományos anyagot földolgozni, s a tudományt előre vinni. Ami másutt az egyetemi tanárok hivatása, az itten, s hol csak két egyetem létezik : a pesti és kolozsvári, a gimnáziális tanárok vállaira nehezedik. Találunk is gimnáziális tanáraink közt eleget, kik fényes készültségekkel bármely egyetem díszére válnának. Azonban midőn ily követeléssel lépünk elébek, ugyanakkor roszul fizetjük őket, s a tantárgyak gyakran heterogén halmazával elfoglaljuk minden idejüket. Ha Magyarország felsőbb köreit is az őket megillető polczra akarjuk emelni,mindenek előtt jó középiskolákról kell gondoskodni, s ha már a gimnáziumok túlnyomó része felekezeti kezekben van, az államnak gondoskodni kell, nehogy a felekezeti alapítványoknak a mai viszonyokhoz mért csekélysége miatt a nevelés és tudomány ügye kárt szenvedjen. Egyetemi és akadémiai rendszerünk utóbbi időben sok vita és javítás tárgyát képezte, s hinni akarjuk, hogy a buzgó reformtörekvéseknek a tanításban látszatja lesz, hanem a tanulók nagy részében most is hiányzik a komoly törekvés igazán tanulni. A szülők gyermekeiket most is kiválóképen szeretik a jogra küldeni, hogy hivatalos kenyérre vagy politikai szerepre neveltessenek. A jogász urak tanuló éveiket nem az előkészület, hanem a könnyelműség és élvezet éveinek tartják, s megelégszenek, ha vizsgáikat jól-roszul levágják. Csak a szegényebb sorsú fiúk vállalkoznak technikára, filozófiára vagy orvosi tudományra, mert ezen szakokban többet kell tanulni és az életben többet dolgozni. Pedig épen ezen szakok képviselik a természettudományokat, korunk ezen legnagyobb szellemi vívmányait. Tudósainkról sem akarunk megfeledkezni. Sajnos, hogy közöttük igen nagy mérvben el van terjedve a dilettantizmus. Praedirekczióval űzzük a történelmet és nyelvtudományt, s elhanyagoljuk az exakt tudományokat. Oka ennek az, hogy maga a nemzet műveltebb körei sem jutottak még odáig, hogy fogékonysággal bírnának a tudomány egyéb, kevésbé szokásos és mulattató ágai iránt. Midőn így a tudományos miveltség állapotáról nem a legkedvezőbb képet nyújtjuk, mit szóljunk a nemzet aeszthetikai műveltségéről. Egy rusztikus nép vagyunk, mely sárból rakott s náddal fedett házakban lakik, szétszórt városokat és falvakat épít, külső csíny nélkül emeli templomait és középületeit, belső dísz nélkül hagyja szobáit s megelégszik életmódjában a kényelemmel és czélszerüséggel. Alföldi városaink a városi jellegnek minden tulajdonságát nélkülözik, és Pesten kívül országot járhat az ember, a nélkül, hogy valami műMvezetre találhatna. Néhány külföldöt látott főur palotája képez e tekintetben egyedül kivételt. Pedig itt volna az idő, hogy e téren is haladjunk, mert vagyoni körülményeink megengedik, művelődési törekvéseink megkövetelik. A gazdag városok, a testületek, az urak és polgárok képesek arra, hogy a képzőművészeteket hazánkban meghonosítsák és táplálják. Hogy csak egyesek teszik, az szégyenünk és leverő jelenség. Mintha nem volna e nemzetben fogékonyság a szép iránt! Festészetünk a 40-es évek óta annyira haladt, hogy világhírű képviselőket mutathat föl. A magyar genre befogadtatott a világ festői tárgyai közé, de idegenek rendelik és veszik a magyar festők képeit, s ezek kénytelenek idegen földön keresni lakást, kenyeret és dicsőséget. Midőn tudományunknak megvan akadémiája, archeológiánknak megvan múzeuma, színészetünknek élén áll egy nemzeti intézet, akkor megkövetelhetjük, hogy képzőművészeteinknek a fölállitandó magyar képcsarnok mellett egy magyar festészeti akadémia állittassék, hogy igy a hazai talentumok könnyebb oktatást nyerjenek, s hogy a híresebb magyar festőknek az ország kenyeret adjon, s őket a külföldről hazahozza. Hasonlót mondhatunk a zenéről, mely, mig a vidéken még folyvást a czigányzene eredeti és tősgyökeres magyar, de egyszersmind kezdetleges állapotában van, addig Pesten bir ugyan publikummal és képviselőkkel, de a kompoziczióban nagynak teremtésére nem bir erőkkel. Itt is egy zeneakadémia szüksége forog fen s Liszt maga, a legnagyobb magyar zenész kisértette meg a dolgot keresztülvinni, hanem ami a mesternek a világ minden országában sikerült volna, az országgyűlés megtagadta a művészetet. Reméljük, hogy a jövő országgyűlés, mint amely másként fogja megítélni az ország szükségleteit, mint a volt képviselőház, leveszi Magyarországról az obskurantizmus szégyenét. Közművelődési törekvéseink eredménye az lenne, hogy ha teljes gonddal ápolnók a tudományokat és művészeteket, ha kitaníttatnók mindazokat, kik kézi munkájuk után kénytelenek élni, odáig, hogy mivelt társalgásra képesek legyenek, felsőbb köreinket pedig, hogy a tudományos vívmányokban és művészeti élvezetekben igaz és átalános gyönyörűséget leljenek, azok előmozdítása iránt részvétet tanúsítsanak, sőt maguk is részt vegyenek, akkor és csak akkor érte el nemzetünk azon kultúrái fokot, hogy magasabb értelemben vett társaságunk is fog lenni. Mert most társaságunk nincs. Egy kaszinói koitéra pótolja annak helyét és ezen kaszinóban sincs igazi tónus. A polgári körök egyátalán nem ismernek társasági életet, s az emberek találkozása és ismerkedése jobbadán nyilvános helyekre, bálokra szorítkozik. — Világos, hogy így nem fejlődhetik ki finomabb és nemesebb társasági élvezet , megfoghatóvá lesz a hazafiatlanság, hogy gazdag és élvvágyó főuraink, kik a jobb életmódot ismerik, külföldön és Bécsben töltik egész életöket s a polgárok, mihelyt meggazdagodnak, családostól és vagyonostól elhagyják Magyarországot, hogy Ausztriában költsék el jövedelmeiket. Teremtsünk csak társaságot, művészetet, tudományt, élvezetet, s nem fogunk elveszteni annyi tőkét és polgárt, s akik akár kénytelenségből akár szeretetből itthon maradunk, magunk is szebb hasznát vesszük életünknek. A kultúrpolitika igaz, nem alkalmas hazafias frázisok gyártására, alkotmányos problémák vitatására, nagy politikai kérdések hevenyes eldöntésére és a népszenvedélyek felizgatására, mert minderre a közjogi politika sokkal alkalmatosabb, de a nemzeti jólét alapjait a művelődési politika rakja le. Megboldogult Eötvösünk hazaszeretete mindig azon nagy ambíczióval volt összekötve, hogy nagy tetteiben tegyen szolgálatot a hazának. Midőn Deák Ferencz bölcsesége, Andrásy genialitása és Lónyay gyakorlatisága a közjog, a magas politika és a nemzetgazdasági reform terét elfoglalta s Eötvös ezen nagy férfiaknak csak társa lehetett, ő magának a közművelődést választó azon terrénumnak, hol a nemzetet regenerálhatja. Egész odaadással és túlságos szorgalommal dolgozott s örülni tudott minden sikernek, melyet a nevelés terén nagy nehezen kiküzdeni birt, gyönyörködve nézte a glóbusokat és ábrákat, melyeket ezernyi példányokban szétküldött a népiskoláknak, dicsekedve mondá azokat mutogatva: „a nemzet jövőjét én alapítom meg.“ A közjogi ellenzék fölötti buja, a keserűség, utolsó küzdelmeinek személyes jelleme,s a kimerítő munkásság megtörték erejét s nem engedék, hogy keresztülvigye, amit megkezdett: Magyarország közművelődési reformját. A ki legjobban szerette hazáját, a kinek keblében a legnemesebb szív dobogott : a közjogi oppoziczió elleni gyűlölettel feküdt le halálos ágyára, fiának megtiltotta a politikai pályát s hagyományul hagyta, hogy a közművelődés ügyének szentelje életét. A közművelődési politika képezi a XIX. század eszméjének fő czélját, a társadalmi törekvések körében : váljon meg fogja-e érteni a nemzet, kormány, országgyűlés s abban kivált az ellenzék, hogy nemesebb feladat e téren hatni, alkotni, gyarapítani, mintsem absztrakt elvek és vitatott „szent meggyőződések“ miatt gátolni a haladást s elvesztegetni az országgyűlésnek drága, a nemzetnek drágább időt? ________ _ A hadkötelezettek száma, kik a katonáskodás alól törvénytelen módon vonják ki magukat, majdnem hihetetlen. E visszaélés folytán a kormány egy törvényjavaslatot dolgoz ki, mely a legszigorúbban fogja büntetni és szökevénynek tekinteni, mindazokat, kik katonakötelezettségeiknek eleget tenni vonakodnak. = Tárgyalandó törvényjavaslatok. A „Loc. Corr.“ szerint a kormány a legközelebbi országgyűlési ülésszak kezdetén egész a húsvéti ünnepekig a következő törvényjavaslatokat akarja tárgyaltatni: a budget-törvényt 1873-ra, a vasúti szerződés, a választási törvény, az imkompatibilitás és választási mandátumnak 3 évről 5 évre meghosszabbítását és a bankkérdésről szólót. Az imkompatibilitási törvényjavaslatnál, mint a „Loc. Cor.“ értesül, egy pont fog beiktattatni, melynél fogva az országgyűlési képviselők az országgyűlés ideje alatt a kormánytól függő hivatalt el nem fogadhatnak. Kivételnek a miniszteri tanácsosságra, államtitkárságra, főispánságra és a főállamszámvevőszéki elnökségre való kinevezések. Újabban képviselőkké választattak Szabolcs megyében a nagykállai kerületben Kállay Ákos szélsőbaloldali, a bogdányiban Elek Gábor, a középszolnok megyei zsibói kerületben (Urházy ellen) Dobay baloldali, a szilágy csehi kerületben Papp György nemzetiségi. Ez három kerület veszteség pártunkra nézve. A székely-udvarhelyi — egy álló hétig — tartott választásról háromféle hír is érkezett. Jelöltek voltak Bethlen János gróf és Török Alberta jobb-, és Ugrón Gábor és Orbán Balázs báró a baloldal részéről. Egyik távirat szerint megválasztattak Török és Ugrón, tehát egy jobb- s egy balpárti. Egy másik sürgöny szerint 9 ezernél több szavazat adatott be, de átalános többséget egy jelölt se kapott, bár a baloldaliak valamivel előnyben voltak. Egy harmadik sürgöny pedig jelenti a baloldali jelöltek győzelmét. Mind e hírek jobboldali lapokhoz érkeztek ; a baloldali lapok, melyek pedig a szavazás egyes fázisairól sűrűn közöltek híreket, a végeredményről nincsenek értesülve. — Az összes választások eredménye eddig 227 jobboldali, 94 tisza-párti és 38 egyesült szélsőbaloldali s nemzetiségi. Deák-párti többség 95. Legközelebb következő választások lesznek : Jul. 10-én Kőhalom. Jul. 14-én Heves megye tiszanánai kerülete. Jul. 15-én. Besztercze, Szatmár város. A horvát alkudozások. [Saját levelezönktől.] A „REFORM“ TÁRCZÁJA. Egy babérkoszorus czigány. — Emlékezés Biharira. — III. közlemény. Bármily nagy legyen is Biharinak eddigi hire mint virtuóznak és kompozitornak, sajnos, mégis kénytelen vagyok kompozitori tehetségét védelmezni azok ellenében, kik egy vagy más okból legkitűnőbb darabjait tőle elvitatni akarják. A hires „Hajvágás“-t mindenki ismeri, legalább hiréből, (vajha a zenét magát is!) s valószinüleg azt is tudja minden ember, hogy ezt Bihari komponálta és játszotta. A „Primacziális“ és „Koronáczió“ szintén az ő neve alatt ismeretesek. S ime nagy meglepetésemre a „Pesti divatlap“ 1844-ik évfolyamának 142. lapján Rózsavölgyinek Vahot Imre által írt életrajzában azt olvasom, hogy a „Hatvágás“-t Rózsavölgyi Márk komponálta s Bihari csak tőle tanulta el s tette játéka által oly híressé. Nem különben Mátray Gábor úr, veterán tudósunk, ki a magyar zene körül igen nagy érdemeket szerzett magának, nem csak adatgyűjtés, ismertetések, régi kiadások fentartása, legrégibb zene, különösen Tinódi dallamainak megfejtése, pesti zenede fölállítása által, hanem azon jóakaró buzdítás által is, melylyel másokat e téren munkásságra ösztönöz, s ki iránt én is nagy hálával tartozom, Mátray Gábor, mondom, a „Magyarország és Erdély képekben“ czimü folyóirat II. kötetében 1854-ben Bihariról Írván azt mondja, hogy ő Bihari egyik társától, a már előbb említett Bakos Laczitól úgy értesült, miszerint Bihari maga sohasem komponált, hanem az ő neve alatt ismert darabok mind mások művei, így a Primacziálist Bihari fia komponálta, trií^át pedig Sárközy János, s ezt Bihari Rudnay Sándor érsek beiktatási ünnepélyén 1820-ban játszotta először. Továbbá a Koronácziót Csermák komponálta, s a „Fiam halálára“ czimet a hires váczi czigány Csicsó vagy másként Csánfai. Hogy Biharinak a komponálásra sem ideje, sem élénkebb ösztöne nem volt, írja Mátray. Itt meg kell jegyeznem, hogy ezen „Fiam halálára“ czimü mű nem más, mint a 'wH’atyá^s“. Mátray Gábor urast Bihari fia komponálta, tri<ját pedig Sárközy János, s ezt Bihari Rudnay Sándor érsek beiktatási ünnepélyén 1820-ban játszotta először. Továbbá a Koronácziót Csermák komponálta, s a „Fiam halálára“ czimüt a hires váczi czigány Csicsó vagy másként Csánfai. Hogy Biharinak a komponálásra sem ideje, sem élénkebb ösztöne nem volt, írja Mátray. Itt meg kell jegyeznem, hogy ezen „Fiam halálára“ czimü mü neita más, mint a "„H’atvá`s“. Mátray Gábor úr legalább saját vallomása szerint e néven ismeri azt, s a fölnevezett Bakos Laczi is igy nevezte ezt. De egyszeri hallás után is azonnal meggyőződik az ember arról, hogy ez nem elégia, nem közönséges bánat és siránkozás egy ember halála fölött, magasabb eszme van abban, s épen azért, ha nem is egészen korrektnek, de tartalmával mégis inkább megegyezőnek tartom a „Hatvágás“ czimet, s azt fogom megtartani ezután is, amint azt mindenki teszi; én legalább úgy tudom, hogy a „Hatvágás“ czim átalánosabb és ismertebb, 8 most lássunk a dologhoz. Legbecsesebb lévén Bihari művei között a „Hatvágás“, mentsük meg azt először Biharinak. Aki ismeri Rózsavölgyit, lehetetlen elhinnie, hogy a „Hatvágás“-t ő komponálta. Rózsavölgyi sokkal ujabbszerű, modernebb Biharinál; az ő fölületessége végtelen messze áll a „Hatvágás“ megrendítő mélységétől, könnyedsége a „Hatvágás“ komoly méltóságától, üressége emennek és erőteljétől és tartalomdús egyszerűségétől. És a szellem ?! Hol van Rózsavölgyinél ezen mindent magával ragadó nagyszerűség, mely mint az ár lehömpölyög sziklákat, hegyeket vive magával, hogy hatalmas hullámai a tenger, a végtelen bú özönébe omoljanak; hol ez a megkapó bú, sőt elkomorodás, azon gyönyörű fordulatok, midőn a szomorú való érzetének kifejezése után egy szebb jövő reményében kiderül az ég fejünk fölött, s lelkesedve, bízva, remélve hirdeti dicsőségünk még egyszer földerültét ? Hol van Rózsavölgyinél ennyi tartalom ily rövid műben ? Mert én a „Hatvágás“-t ily értelemben fogom föl. Már ezen belső ok is elegendő volna arra, hogy a „Hatvágás“-t a Rózsavölgyi művének ne tartsam. De továbbá az a heroikus szemem, mely Bihari minden müvén átleng, mely őt oly élesen megkülönbözteti, nem csak Rózsavölgyitől, hanem Csermáktól is. Bihari egy müvében sincs oly hatalmasan kifejezve, mint itt, hogyan volna tehát lehetséges, hogy ha e szellem Rózsavölgyié lett volna, az többi müvein föl nem ismerhető ? Nem különben feltünő az is, hogy a „Hatvágás“ Rózsavölgyi összes műveinek kiadásában sincs benn. Miért nem tették azt bele, ha ez csakugyan az ő műve, hiszen ez az egy darab többet ér Rózsavölgyi összes többi műveinél ! Különben maga Rózsavölgyi ellent mondott annak, hogy a „Hatvágás“-t ő komponálta. A „Hatvágás“ ugyanis a veszprémi nóták 3-dik füzetében 13-ik szám alatt Bihari neve alatt jelent meg. Pedig Vahot Imre tanúsága szerint Rózsavölgyi 1823-ban és a következő években, midőn Ruzitska Ignácz a fölnevezett kiadást eszközölte, akkor Veszprémben volt, s ő maga is részt vett, mint Ruzitska jó barátja a szerkesztésben. Miért engedte tehát, hogy azt a Bihari neve alatt adják ki, ha az az ő műve volt? Világos tehát, hogy sem Rózsavölgyi maga, sem műveit kiadó barátai nem merték nyíltan bevallani, hogy a „Hajvágás“-t ő irta, mivel az egész Bihari halála után Rózsavölgyi dicséretére kigondolt koholmány volt. Rózsavölgyi tehát a „Hatvágás“-t nem komponálta. Mátray Gábor úr azonban Bakos Laczi állítása után a „Hatvágás“-t, vagy mint ő nevezi, a „Fiam halálára“ czimü művet Csicsó váczi czigánynak tulajdonítja. Íme egyik azt mondja: Csicsó irta, a másik, hogy Rózsavölgyi irta. Kinek van igazsága? Egyiknek sincs. Én legalább nem tudom fölfogni, miért higyjem el én inkább azt, hogy Csicsó irta, nem pedig Bihari. Vájjon be tudná-e azt bizonyítani valaki, hogy csakugyan Csicsó írta? Úgy hiszem, hogy nem. Csicsó tudtommal nem komponált, legalább híre nincs. S ha a „Hajvágás“-t ő komponálta volna, lehetetlen, hogy több, legalább megközelítő értékű művet ne írt volna. De ennek semmi nyoma. Csicsót alig ismeri már ma valaki, életében is csak mint híres muzsikust ismerték, mint kompozitort nem ! Hogyan foghatták volna rá kortársai Biharira, hogy ő oly szép darabot komponál, ha épen semmi okuk nem lett volna rá ? Biharit mindenki kompozitornak és virtuóznak ismerte, miért akarnék elvitatni érdemeit. A „Hajvágás“ sem Csermák, sem Lavotta művei közt nem is fordul elő, kisebb kompozitoraink ép úgy, mint Csicsó, ilyet nem komponálhattak, azért bátran állíthatjuk, hogy a „Hatvágás“-t csakis Bihari komponálhatta és komponálta! Menjünk tovább. Megmentve Bihari számára a „Hatvágás“-t, a többi állítással könnyen elbánunk. Hogy Biharinak élénkebb ösztöne nem lett volna a komponálásra, azt nem tudom megérteni, aki a „Hatvágás“-t írta, az nagy tehetség volt. Különben maga Mátray úr állította, hogy Bihari igen élénk képzelődésű, roppant gyors felfogó tehetségű, igen mély érzésű ember volt, s a mellett valódi virtuóz, s ennyi elég a „Hatvágás“ szerzőjének. Hogy ideje ne lett volna, azt senki sem hiszi el. Hiszen örökké csak nem tanította bandáját? Hiszen a „Hatvágás“ mindössze 45 taktusból áll, s így sokkal rövidebb, mint Mozart, vagy Beethoven akármelyik szonátája, vagy fantáziája, ehhez pedig sem napok, sem hetek nem kívántatnak. Egy órai munkába alig került az egész „Hajvágás“. A többi darabok pedig még rövidebbek. Hiszen csak számos utazásaira gondoljunk, midőn kocsin menve, semmit sem tehetett mást, mint gondolkozni, s képtelenségnek tűnik fel előttünk, hogy egy embernek, ki 58 évig élt, ne lett volna egész életében egy órai szabad ideje, hogy egy 45 taktusból álló rövid művet komponáljon! Mátray Gábor ura „Primacziális magyar“-t nem az öreg Biharinak, hanem fiának, trióját pedig Sárközynek tulajdonítja. Miért nem komponálhatta azt inkább a híres Bihari, mint névtelen fia és a sokkal kisebb hirli Sárközy? A jelleg egészen a Biharié, Sárközy és ifjabb Bihari ilyen művei egyet sem komponáltak többet, hogyan volna lehetséges, hogy legjobb művek komponálásának dicsőségét elvitatni engedjék maguktól? A „Primatiális“-t szintén Bihari János, a híres virtuóz és kompozitor írta. A Koronáczióra nézve Mátray úr azt állítja, hogy mindenki fölismerheti ebben Csermák jellemét és modorát. Én megvallom, nagy sajnálatomra nem találtam úgy. Sőt még Biharitól is szívesen elengedném vitatni mind a két Koronácziót, mert azok meg sem közelítik értékre nézve a „Hajvágás“-t és a „Primicziális“-t, mivel azonban oly kevés mindaz, amit Biharitól leírunk, nem állhatom meg, hogy ki ne nyilatkoztassam, miszerint én a Koronácziót is — legalább az 1808-dikit — Bihari művének tartom, mert egészen a Bihari jellegét viseli magán. E darab egykor igen híres volt, s valaha Bihari legjobb művének tartatott, de biz én megvallom, nem találok benne semmi rendkívülit, annál kevésbé vagyok hajlandó azt a „Hajvágás“-nál többre becsülni. Ami Mátray úr e részbeni forrását, az említett Bakos Laczi szóbeli értesítését illeti, kit Mátray úr személyesen ismert, majdnem naponkint találkozott vele, s az ő felszólítására beszélte el egykori főnökéről, Bihariról mindazt, amit Mátray úr 1854-ben Bihari életrajzában fölhasznált, erre nézve csak azon megjegyzésem van, hogy mindez ocsmány rágalom és hazugsá volt. Bihari a maga idejében oly híres volt, hogy minden más zenészt elhomályosított. Pedig Bihari bandája igen kitűnő tagokból állott, kik közt épen ezen Bakos Laczi volt legkitűnőbb, s kiről Mátray úr is azt írja, hogy vetekedett Biharival. Mi természetesebb tehát, hogy abbeli boszuságában, hogy Zágráb, Julius 8. Szombat estére rendkívüli ülés hirdettetett; napirenden a fölirati vita volt, melyről, mint már táviratilag jelentettem, úgy volt, hogy e hó 11-én fog ő felségének külön kihallgatáson átadatni. A két párt-klubb szombat délután permanens ülést tartott, hogy a részletes vitát az országgyűlésen lehetőleg megrövidítse, s a fölirat tartalmára nézve egyetértésre jusson. Az unió-párt békülékenységben annyit engedett, hogy a nemzeti párt fölirati javaslatát elfogadta, s a javaslat ugyanaznap az idevaló lapokban napvilágot is látott. Végre azon kellemes hitben éltünk, hogy mindent jól végeztünk s végét fogjuk látni az ellenzék túlzott követeléseinek. Fájdalom azonban, nyughatatlan szellemeinknek, a többség minden barátságos indítványai mellett is, mégsem kellett a béke. Röviddel a szombat este tartandó ülés előtt kijelentette a nemzeti klubb, hogy még nincs teljesen kielégítve azzal, hogy felirati javaslata teljesen elfogadtatott, mert azt nem tudja elviselni, hogy benne a kormány ellen kifakadások ne legyenek. Kinyilatkoztatja tehát még ülés előtt azon szándékát, hogy egyezzék bele az unió-párt, hogy a föliratba egy passzus fölvétessék, mely az országos kormány iránt roszalást fejez ki. — Teljes joggal lehetett az unió-párt oly feleletét várni, hogy e jogosulatlan kívánságra rá nei.’i állhat, mire a nemzetiek a már elfogadott javaslatot visszavonták. Ez volt oka, hogy a kitűzött országos ülés elmaradt s mindenki félt, hogy a megindult fúzió újra szétrobban. Mindkét párt ismét visszavonult a klubb-helyiségekbe tanácskozni s vitatták az ügyet késő éjszakáig, tegnap egész nap, s ma délelőtt újra összegyűltek, hogy újabb alapját találják a kompromisszumnak. Ma végre is arra került a sor, hogy a nemzetiek engedtek s lemondtak a végzetes passzusról ; de egynémely más, kevésbé túlzott, de nem kevésbé jogosulatlan módosítás fölvételét kérik, mit részint meg is kaptak. E szerint annyira vagyunk, hogy a szombatról elmaradt ülés ma megtartható s remélik még, hogy a fölirat ő felségének f. hó 11-kén Bihari miatt önálló hírre szert tenni nem tud, mindenféle ráfogásokkal igyekezett főnöke bérét csökkenteni. Hogy valami nagy kegyelettel nem viseltettek Bihari iránt, kitűnik abból is, hogy Bihari szerencsétlen kartörése után, midőn megszűnt az aranyeső számukra, egyenkint elhagyogatták őt, s elnézték, hogy az, kinek egykori jóllétöket köszönték, nyomom koldusként éljen és haljon meg. Mátray úr elhitte Bakos Laczinak a mit mondott, s ezt kárhoztatni nem lehet, de én nem hiszem el. Különben is ismerjük a czigány-természetet. Tagadhatatlan, hogy a Biharinak tulajdonított művek közt sok van olyan, melyek egyenesen Csermákot vagy Lavottát vallják szerzőjöknek. De ezeket könnyen ki lehet mutatni, s én azt hiszem, Bihari soha sem tartotta azokat magáénak. A veszprémi nóták megjelenésekor sem Csermák, sem Lavotta nem éltek már, hogy tiltakozhattak volna ezen eltulajdonítás ellen, ami minden esetre Bihari tudtán és akaratán kívül történt. Bihari igen sokat kölcsönzött Lavottától; nem csoda, tanítványa volt, s a nagy tanítvány nagy mesterétől mindig sajátít el valamit, mely őt elárulja. Nyugodtan teszem le tollamat. Erősen meg vagyok győződve, hogy sikerült Bihari kompozitori reputáczióját megmentenem. Vajda sikerült volna ő iránta, s egyátalán a régibb magyar zene hősei iránt némi érdekeltséget felkelteni tisztelt olvasóimban. Mert meg kell vallanunk, hogy eddig nagyon is háládatlanok voltunk irányokban senki sem gondolt velük, életökről senki sem írt, műveik kiadatlanul, kézirataik az országban szétszórva, talán nem is ismerve, hevernek szanaszét. Csermákról például mindenki azt állította, hogy nem tudni mikor született, hol és mikor halt meg, s íme, Veszprémben minden gyermek ismeri azt a kék sírkövet, melyre rá van írva, hogy itt halt meg Csermák Antal 1822-ben 50 éves korában. De életéről annál kevesebbet tudunk. Hasztalan kutattam, még eddig nem sikerült semmit is fölfedeznem. Kérem azért mindazon tisztelt olvasóimat a hazai művészet érdekében, kik róla vagy bármely más magyar zeneszerzőről tudnak valamit, akárminő csekélység legyen is az, legyenek szívesek azt nevem alatt e lap szerkesztőségéhez beküldeni. Évva Lajos, I