Reform, 1872. augusztus (4. évfolyam, 208-238. szám)
1872-08-01 / 208. szám
A pesti népszínházra A „Reform“ szerkesztőségében eddigelé bejelentetett 5185 frt és 2 db. cs. kir. arany. £ 08. szám. Előfizetési föltételek : Vidékre postán vagy helyben hájókon hordva Égési évre . . 20 frt—kr. Negyed évre . 5 frt—kr. Fél évre . . . 100 — „ Egy hóra . • 1 , 80 „ Hirdetmények díja: 16-hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 8 kr. A nyílttéri petitsor 25 „ 30 „ Pest, Julius 31. A három császár találkozása Berlinben kétségkívül nagy politikai esemény. Egy uj, a napóleoni és franczia nemzetközi plitika romjain alakuló államrendszer és diplomácziai szövetkezés ünnepli Berlinben szentesítését. Semmi sem új a nap alatt, s noha mindenkor változnak a formák, a természetes alapigazságok maradnak a régiek, s a hasonló okok hasonló okozatokat szülnek mindig. így, mi tagadás benne, a szent szövetség közt és azon entente közt, mely a porosz fővárosban a három kontinentális nagyhatalom között létesül, nemcsak a külső hasonlatosság véletlenjét látjuk, hanem föl kell ismernünk a politikai tényezők azonosságát. Az expanzív, a háborúkat kedvelő, a zavart okozó, de a szabadságban és demokrácziában gyökerező napoleonizmus végveszedelme Waterloonál egyszerre oly helyzetbe hozta Európát, hogy nemcsak uj hatalmi egyensilyról kelle gondoskodnia, hanem garancziát is kellett keresni, hogy az átalános békeszükséglet nem fog ok nélkül megháborittatni. E végre 1815.szept. 26-án ugyanazon három birodalom, melyet ma hasonczélra szövetkezni látunk, megkötötte az egyezséget és megállapította a politikai irányt, mely szerint Európában a béke és rend föntartassék, s a fölmerülő kérdések kiegyenlittessenek, Anglia, a pápa és Törökország tartózkodtak csak ezen szövetség szupremacziáját elismerni, tehát körülbelül ugyanazon hatalmak, melyek ma is a kombináczión kívül esnek vagy vele ellenszenves állást foglalnak. Valamint akkor a szent szövetség úgyszólván mathematikai szükség volt, ha Európában a békepolitikát megszilárdítani akarták a kormányok, úgy ma is a békét biztosítani máskép nem lehet, mintha ezen három fő nagyhatalmasság egymás közt a békét fogadja és ha a többi államok ezen impozáns trias körül csoportosulnak. Miután Francziaország — elég szerencsétlenül — elbukott, s hosszú évtizedekre csak mint másodrendű hatalom vétethetik tekintetbe, mely magában háborút nem kezdhet, őt távolabbról érdeklő ügyekbe tettleg be nem avatkozhatik, s főleg csak az erőgyűjtésre és a kínálkozó esélyek kiaknázására leend szorítva : világos, hogy Európában a régi egyensúly megdőlt s csak a három keleti nagyhatalom egymáshoz viszonyától függ, ha béke legyen-e vagy bábom, egyik-másik ország kifosztassék, megtöressék vagy megsemmisittessék-e avagy fölemeltessék és megszilárdittassék, szóval a német, orosz és osztrák-magyar kormányok akaratától függ, micsoda rozsa legyen a világrész népeinek. Ezen államok érdeke nem azonos. Nem volt azonos soha, hanem igenis sokszor volt ellentétes egész a háborúskodásig. Mint határállamok egymásnak útjában vannak, mint vegyes népű és vegyes hitű államok egyik sem mentes olyan tartományoktól, melyekre az egyik vagy másik szomszéd áhítozhatna. A mi birodalmunk helyzete legkényesebb, azért is, mert a keleti kérdésnek kulcsait tartja, azért is, mert a nemzetiségi viszonyok kifelé gravitáló erői benne a legnagyobbak. De Oroszország sem biztos lengyel és balti tartományaiban. Németország Mhhet az orosztól és a franczia revanchetól is, mely az alkalomra leselkedik és az osztráktól is, mely, ha vele ellenséges, újdonsült egységét veszélyeztetheti. Ily viszonyok között, ha a három hatalom egymástól elszigeteli magát, akkor hiányozni fog Európában minden közbiztosság; ha egymással rivalizál, akkor nagy háborúknak megyünk elébe; ha kettő szövetkezik a harmadik ellen, az létveszélyben forog, s azon kis egyensúly is fölbomlik, mely még e világrészen megmaradt, mert kiszámíthatlan újításoknak volna kitéve földrészünk, ha bármelyike az említett hatalmaknak lealáztatnék vagy fölbontatnék . Így a közös negatív érdek, hogy ne történjék semmi nagy szerencsétlenség, arra ösztönzi a három birodalmat, hogy a hegemóniát közösen gyakorolják. Minthogy pedig mindezen államok közös pozitív czélokkal nem bírnak, sőt ezen téren ellentétesek : kell, hogy ha barátságot kötnek, annak agresszív jellege ne legyen, hanem a béke lobogója legyen szövetségük egyetlen emblémje. Ez volt a történelem logikája 1815-ben, és ezt követeli a hasonló helyzet ma. A különbség a szent szövetség és a berlini entente közt főleg csak az, hogy miglen a század elején a diplomaták a békét nemcsak egymástól, hanem főleg a forradalomtól is féltették s ennélfogva a szövetségnek policziális és reakczionárius szint kölcsönöztek, addig ma a forradalomtól nem fél már senki, Oroszország azt leverte, nálunk az alkotmányosság megtörte, Németországban attól félni soha se kellett s a Bismarckizmus csíráiban is elfojtotta A többi államban lehet forradalom, az a világrész hatalmi alapviszonyait kevéssé érinti. Ezért hát a jelenlegi szövetkezés tisztán diplomácziai jelleggel bír, s a belpolitikai momentumot teljesen nélkülözi. Ugyanezen okból — mert nem féltjük a koalícziótól alkotmányos szabadságunkat — mi készséggel elismerjük, hogy azon politika, mely most a berlini találkozásnál érvényesülni fog, a helyzetnek megfelel, s nevezetesen békét lihegő, a békétől regeneráczióját váró birodalmunkra, és különösen a magyar nemzetre valódi jótétemény. Nem volnánk őszinték, ha azt állítanók, hogy a szent szövetség ezen második javított kiadása valami különös rokonszenvünket bírja, mert bizony nekünk a társaság nem tetszik, hanem hát beletaláljuk magunkat. Nem hisszük, hogy az csak olyan szolid volna is, mint volt az első hármas szövetség, de a helyzetnek teljesen megfelel, s egyelőre, még jobbra nem fordulnak az európai nemzetközi állapotok s valami pozitív államrendszernek nem jutunk birtokába, ez is jó. Valamivel többre becsüljük a puszta hézagpótlásnál. Ez az átalános európai szempont, de van még egy külön magyar is, mely még sokkal kedvezőbb színben tünteti föl az elért eredményt. E magyar szempont — mely ránk nézve az egyetlen mérvadó — azt hiteti el velünk, hogy ha teljesen sikerül az, a mit Andrásy akar, a mibe Bismarck beleegyezett és a mit ő közvetített, a miért Szt-Pétervárra kiutazott Vilmos főherczeg és a miért eljön Berlinbe a czár, t. i. a teljes és őszinte kibékülés az osztrák-magyar birodalom és Oroszország között — hogy akkor mondjuk Magyarország hosszú időre megmenekül a muszka invázió veszélyétől és becses időt nyer a haza fölvirágoztatására és konszolidácziójára. Csak aztán ezt föl is tudnók jól használni. így fogva föl a dolgot, mi a berlini találkozást csak szívesen láthatjuk s ha teljes sikert mutat föl, amit remélni lehet, csak gratulálhatunk Andrásy grófnak, hogy Metternich óta ő az első külügyminiszter Bécsben, ki a Habsburgok birodalmának szilárd külpolitikai állást szerzett, azt az elszigeteltség állapotából kihozta, és részére a békét háború nélkül biztosította. A községi adóhátralékok törlesztése tárgyában hozott tegnapi közleményünket a mai „Ellenőr“ átveszi; a többi ellenzéki lapok, melyek hozták az „Ellenőr“ ferdítő közleményét, ezt nem teszik, magyarázó helyreigazításunknak ma adnak helyet. Az „Ellenőr“ is úgy hozza, hogy kihagyja azon részeket, melyek az ő tévedéseit vagy talán szándékos ferdítéseit czáfolják és helyreigazítják, és kihagyja azt a részt, mely eljárásának konzequencziái mutatja föl. Különben azt ígéri — mintegy fenyegetőleg — hogy az általunk nyújtott felvilágosítások alapján, majd tüzetesebben szól a dologhoz. Ám tegye meg, mi állunk elébe így legalább alkalmunk nyilandó bővebben megvilágítani ellenzékünk és sajtójának azon lelkiismeretlen eljárását, mellyel minden kormánynak egyik legkevésbé rokonszenves, de minden képzelhető kormánynak legégetőbb, legmindennapibb kötelességét, kormányellenes agitáczióra használja fel. A népoktatási törvény revíziójáról a a „P. Napló“ írja: Végre valahára a közoktatási minisztériumban is azon meggyőződésre jutottak, hogy a népoktatási törvénynek különösen azon pontja, mely a felekezeti iskolákat az állam főfelügyelete alá helyezi, hatálytalan frázis, s vagy azt kell eltörölni, mit bizonyára senki sem javasolhat, vagy a kormánynak s erre rendelt közegeinek módot is kell nyújtani, hogy az állam főfelügyeletét érvényesíthessék. Ahogy e dolog eddig történt, az a botrányok hosszú láncolata. Volt rá elég eset, hogy a hitfelekezetek egyes tanfelügyelők vagy a minisztérium megkeresését egyszerűen ad acta tették, sőt még a statisztikai adatok beküldését is egyenest megtagadták. Továbbá akárhányszor megtörtént, hogy a tanfelügyelőt be sem bocsátók az iskolába, s ha az értesülni akart arról, hogy vajjon mily tankönyveket használnak az egyes iskolákban, sok helyütt egyenesen a kémkedéshez kellett folyamodnia. Ezek nevetséges idétlenségek, melyek továbbra nem tűrhetők Nem arról van szó, hogy az autonómia bármily tekintetben megszoríttassék , de arról, hogy a kormány a főfelügyeletet valósíthassa és betekintést nyerjen az összes hazai tanügybe. Erre vonatkozólag, bizonyos módozatok dolgoztatnak ki s az illető törvényjavaslat tartalmazni fogja azt is, hogy mi fog történni, ha egyes hitfelekezeti közegek megtagadják a kormány megkereséseinek teljesítését. A munkálaton egy bizottmány dolgozik s ha a munka lassan is halad előre, az országgyűlés összeüléseig talán mégis elkészül. Csütörtök, augusztus 1.1872. REFORM m. évi folyam. Szerkesztési iroda: B*lT&voa, v&roBh.Gsg>t*T 8. X. udvar, X. •miletani B lap szellemi részét illető minden köilemény a szerkesztőségbei intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert köröktől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: fiáth Mór könyvkereskedésében, rég;] gzinboxtér S. ». A lap anyagi részetületű közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmény) a kiadó-hivatalhoz intézendők. A balpárti strike kérdése. Pest, julius 31. Egy skartba szorult király, Mocsáry Lajos ur, roppantul őrzi a lelki kint, a mely a tettvágy tehetetlenségéből az emberi kebelt nyomasztja, ha valahogyan a skartba vettetett az, ki különben hatalmaskodni szokott, s ezen, Mocsáry urnái jelen körülményei közt oly megfogható érzés panaszos tanácsadásra készteti őt, hogy óva intse a még számba eső alsókat, felsőket és filkókat, akik t. i. az ő színét vallják, hogy valahogyan ne engedjék magukat is az asztalról leszoríttatni. Egynéhány hosszadalmas czikkben az „Ellenőr“ hasábjain kimutatni iparkodik, hogy nem jó lesz követni Simonyi Ernő tanácsát és kimenni az országgyűlésből, mert annak rész vége lesz a balpártra. Bizonyítgatja, hogy igazsága van Simonyinak, az országgyűlés a választási visszaélések miatt törvénytelen, ezért jó is volna azt szétrobbantani, ha lehetne, de nem lehet, a Deák-párt helyt áll, ha mind kivonul is, aki bal, les absentiont tart, nem az elv döntsön hát, hanem az opporunnitás s jó lesz a balpártnak odabenn maradni a képviselőházban. Nyugodt lehet Mocsáry úr falusi magányában, se a balközép, se a bal, sem a szélsőbal el nem hagyja székeit s még maga Simonyi Ernő is aligha fog lemondani, hogy helyet csináljon barátjának, Macsáry Lajos úrnak. Az a fenyegetés a strike-kal csak üres>uffogatás, melynek komolyságába idáig nem hitt senki, valószínűleg maga Mocsáry úr sem. Azokat a lánczolatos argumentumokat, hogy miért kell a balpártnak az országgyűlésben megmaradni, hogy mennyi és miféle veszéllyel járna az ellenzékre, ha kilépne a házból, hogy micsoda teendői akadnak, ha benn marad, azokat ha nem mondja is el az „Ellenőr“ vezérczikkezt^e, jól tudja mindenki a bal és jobboldalon, s tud azok mellé még egyet, amely a gyakorlatban batbalesb valamennyinél és az azon ok, hogy a megválasztott balpárti képviselők szeretnek képviselők lenni, s azért is választatták meg magukat, s most, hogy sikerült mandátumot kapniok, bizony le nem mondanak ők arról Simonyi úr okoskodásai kedvéért. Sokba kerül egy képviselői szék, s ha a balpárt tömegesen lemondana, aligha minden kerületben akadna jelölt, ki, hogy a lobogó becsületét megmentse, vállalkoznék rá a választás izgalmait, esélyeit és költségeit vinni, — a következetesség természeténél fogva persze csak azért, hogy megválasztatva másodszor is egy lemondással demonstrálhasson. Mi tehát — bármi érdekesnek és jellemzőnek találtuk is Simonyi Ernő úr ötletét — soha se engedtük át magunkat a hiú reménynek, hogy ily könnyű szerrel megszabadulunk a közjogi oppozicziótól. Nem láttunk mi a Simonyi strike-inditványában egyebet, mint a bukás fölötti elkeseredés kitörését és a kifakadó desperáczió kapkodását, mely nem tudja mit tegyen, nem találja meg politikájának medrét, nem látja elveinek jövőjét. Mert visszavonulni csak két esetben szokás, vagy hogyha daczczal czélt érni remélünk, vagy hogyha szomorúságunkban búcsút mondunk a világnak. Simonyi terve ezen utóbbi hangulat kifolyása s olyan indítvány, mely a szélsőbaliak sorsát jövendöli, de mai napság, nem komoly és nem számbavehető. Mocsáry úr azonban a csalódás rokon érzelme által hajtatva falusi magányából hosszasan meditál barátja strike-ötlete fölött, s bár nem mond semmit, a mi másoknak is e meddő tárgyban rögtön föl ne tűnnék, mégis nevezetes, hogy nem bír nyugton maradni. Megragadja az alkalmat, hogy előtérbe lépjen, hogy bókokkal kedveskedjék Simonyi Ernőnek, hogy kifejtse nézeteit a balpárt teendői és hivatása fölött a jövő országgyűlésen, hogy szidja a kormányt és a Deák-pártot és hogy izgasson, amennyire tőle telik. Ez az, ami bennünket arra kényszerít, hogy Mocsáry úr viselt dolgairól tudomást vegyünk. Konstatálni akarjuk, hogy a miskolczi jelölt nem szűnik meg a pártvezetést ambiczionálni, rekriminálni, hecczelni és konkolyt hinteni. Ezen fékezhetlen törekvésében már az osztálygyülölet szitásáig is eljutott. Mocsáry Lajos, a nemességnek gyakori védője az országgyűlésen, a büszke arisztokrata, ki sokat tart őseinek hosszú sorára és arra, hogy a családban ízről izre szállott a kamarás méltóság; ő a nagybirtokos, ki mint alispán hivatva volt a törvényt és jogot védeni és kezelni, lesiklott a Tóvölgyi Tituszok sorába és ilyetén izmodorra engedi magát ragadtatni a pánszenvedélytől: „Valóságos birkatürelem az, amit a nép az elkövetett választási sérelmek ellenében tanúsított. A törvénytiszteletről híres angol nép nem tűrte volna azt a sok igazságtalanságot, s igen sok helyt beverte volna az illető uraknak nem csak ablakait, de koponyáit is.“ Vajjon mit szólnak az effajta nyilatkozatokhoz Tisza Kálmán és Móritz Pál, kiknek a Csanády által fölizgatott bihari alnéppel csak úgy meggyűlt a bajok, mint a somogyi és zalai uraknak a földosztókkal, az egri érseknek és káptalannak a papi jószágok elkobzóival? Helyeslik-e a balközépiek, ha az „Ellenőr“ben ilyeneket olvasnak? Tekinthetjük-e még az „Ellenőr“-t balközépi orgánumnak avagy csak a szélsőbali Mocsáry kürtjének vegyük azt? És mióta vörös király lett a kékvér gavallérból, azóta már az országgyűlést sem tiszteli többre egy választási meetingnél. Hajlandó elmenni az amerikai revolverkapacitáczió határáig s az ólmos füttykös emléke jól esik balkortes lelkének. „Hasonló esetben lesz a balpárt az országgyűlésen is minden valószínűség szerint, úgymond, s teljesen igazolva lesz, — jogi szempontból tekintve a dolgot — ha nem veri ugyan be a deákpárti tagok koponyáit, de eltér a rendes formákhoz való alkalmazkodástól, s megteszi azon demonstrácziót, hogy ott hagyja tömegesen az országgyűlést.“ Ilyeneket nem lehet olvasni megbotránykozás nélkül és nem lehet hagyni megrovatlanul. Hát az a balpárti parlamentarizmus? Mi választja ugyan még el a Mocsáry-féle balpártot attól, hogy ne csak a formákon túltegye magát, de a deák-pártiak koponyáit is beverje? Ez a különbség nem minőségi, csak fokozati diffferenczia s ha ismét egy éjjeli ülést érünk, megtörténhetik, hogy a balpárt Mocsáry vezetése alatt hajba kap velünk s a parlamentban a bírókra és botokra appellálunk. Ab! Mocsáry ur ce n’est pas un bomme serieux.^Ki venné őt és nyilatkozatait komolyan ? Ő el van kábulva. A Kossuth dicsérete elszédíté, a miskolczi bukás megmérgezte vérét. Azóta tajtékzik. Nem erő az, amit ő kifejt, hanem vonaglás. Ki tulajdonítana fontosságot a Mocsáry nyilatkozatainak, mikor ő skartban van. A katholiczizmus jelene Angolországban. I. Az ismeretes Dr. Wiseman bibornok korában áttért apostata Dr. Newman — egyike azon túlzó romantikusoknak, kik egyébütt is tapasztalták, hogy ábrándos eszükkel a protestantizmus kebelében nem sokra mennek — dialektikus syllogismusokban bizonyítgatja, hogy a pápaság épen a külvilággal való ellenkezésében, érzelmeitől eltérésében találja jogosultságát amaz antagonismusban, mely közte és a modern kor közt észrevehető. Az igaz, hogy a ki a katholikus egyházat azért keresi föl, hogy lehetőleg merev ellentétet találjon a politikához, a nemzetgaz d „REFÜHr TARCZAJA. A három leánytestvér krónikájának könyvei. — Musaeus meséjének fordítása. — II. könyv. (Folytatás.) Wulfild testvérét a barlangba vezeté, s itt alkalmatos zug után nézett, rejtekül a vendégnek. A sötét üregben egy rakás moha hevert a földön, ez a medvének s a kis bocsoknak fekhelyül szolgált; szembe vele az úrnő ágya pompázott, piros slyem takaróval leteritve, s arany rojttal körülszegélyezve. Rajnáid kénytelen volt az ágy alatt meghúzni magát, s onnan lesni dolgát. A neszelés meg volt neki tiltva, főbenjáró bűn terhe alatt, és nénje, aggodalmában még különösen ráparancsolt, hogy a világért se merjen köhécselni vagy trüsszenteni. A szeleburdi fiatal alig volt rejtekében, a szörnyűséges medve már bemozgott a barlangba és szerteszaglálódott véres orra; az erdőn nyomára akadt volt a lovag paripájának, és szétmarcangolta a szép állatot. Walfild a zsámolyos ágyon, mintha csak parázson ült volna, szíve összeszorult aggodalmában, mert észrevette csakhamar, hogy férjem uramra rájött a medveduzzogás nyilván, mivelhogy megsejtette a barlangban a jövevényt. — Sietett tehát dédelgetni a maczkót, gyönge kis bársony kacsójával végigsimitá annak hátát, és körülvakará a füle tövét, de a duzzogó pára rá sem hederitett. „Emberszagot érzek, morgá tele torokból a maczkó.Szivem, maczkóm,“ csitita az úrnő, „azt bizony nem jól érzed; ugyan hogy vetődnék ember ebbe a rideg pusztaságba?“ — „Emberszagot érzek,“ morgáamaz újra, és ezzel fogta magát, felesége ágya körül ólálkodék. Rajnald lovagnak elszorult bele a lélegzete. Elszánt létére mégis hideg verejték tört ki homlokán. — Úri nénjébe azonban lelket öntött a nagy szorultság , elszántan szólalt föl. „Medve barátom, az már nem járja; takarodj az ágyam alul, vagy pórul jársz!“ A bajszos nem sokat gondolt az efféle fenyegetéssel, azért egyre csak ott tüsszögött az ágy hálója körül. De azért medve létére ő is csak papucskormány alatt volt; midőn tehát ő kéme nekikészült, hogy borzas fejét beleszorítsa az ágy fiókja közé . Wulfild fogta magát és úgy rúgta a maczkót ágyékon, hogy a koma meghunyászkodva mászott az alomra, ott leheveredett, morogva szitta talpát s kölykeit nyaldosá. Azután nemsokára elaludt s úgy hortyogott, mint egy medve. Édes nénje erre jól tartá az ifjút egy pohár mécserrel s egy darab kaláccsal, buzditá őt, hogy ne féljen, a veszedelmen jóformán túlvannak már. Rainald a kalandban annyira elbágyadt, hogy csakhamar mély álom lepte el, s versenyt horkolt medve sógorával. Midőn fölébredt, gyönyörű diszágyban találta magát, selyem posztóval kivert teremben ; a hajnali nap nyájasan sugárzott be a fölszoritott függönyökön keresztül; az ágy mellett, az ágy tövében bársonynyal kivert tábori székeken ott hevert ruhája s lovagfegyverzete, ezüst csengetyű se hiányzott mellőle, hogy legyen mivel szólítani a cselédséget. Rajnárd nem tudott tisztába jönni az iránt, hogy abból a borzadályos barlangból hogy jutott pompás palotába, és azt kereste, vájjon ezúttal álmodik-e, vagy pedig azelőtt az erdei kalanddal álmodott-e? Bizonyosságot akart magának szerezni a dolog felől, megránta tehát a csengetyűt. Csinosan öltözött komornyik nyitott be, parancsait lesve , tudata az ifjúval, hogy nénje, Wulfild és ennek férje, Medve Albert sem győzik őt várni. A gróffi e jelentésre nem tudott hova lenni, bámulatában. Noha a Medve nevének hallatára megint kitört homlokán a hideg verejték, mégis sietve felöltözteté magát, sebtiben reá kifordult a pitvarba s itt szolgálatra rendelt nemes apródokra, futárokra és hajdúkra akadt. Ezen kísérettel egy sor dísztermen s tornáczon keresztül a kihallgatási terembe ért s itt nénje fogadta őt, úgy tartva magát, mint fejedelemnő. Kedves két kis gyermek volt körülötte, egy két éves herczegfi és egy zsenge kisasszony, kit még járszalagon — vezettek. Nyomban reá beköszöntött Medve Albert is, ki ezúttal letett volt arról a borzasztó külsőről, s egyátalán minden medvetulajdonságról és teljességgel szeretetreméltó herczeg színében tűnt fel. Wulfild bemutató neki testvéröccsét, és Albert a leghőbb baráti és testvéri szeretet jeleivel nyakába borult sógorának. A herczeg, udvarostul napokig el volt varázsolva. Azaz csak annyi kedvezésben részesült, hogy egyszer egy héten napfelkeltétől napfelkeltéig a varázs őt nem bántotta; de mihelyest az ezüstsugáros csillagsereg az égen halványodni kezdett, a reggeli harmattal kemény varázs szálott a vidékre, a kastély megszállhatlan, meredek kősziklává változott, a gyönyörű park köröskörül sóvár pusztasággá, a szökőkutak , zuhatagok undok tespedő mocsárrá, a vár bundás medve lett, a lovagok meg apródok ura borz és menyétté lettek ; az udvarhölgyek és szolgáló dajkák bagollyá és bőregérré változtak, s éjjel-nappal panaszosan búgtak. A varázsmentesség egy ilyen napján vette volt el Albert feleségét. A szép Wulfild, ki hat nap hat éjjel győzte könnyel, mivelhogy őt bundás medvének szánták volt, felhagyott a panasszal, hogy látta, miként jól megtermett fiatal lovag szorongatta őt karjai közt, fényes nászpompával díszített gyönyörű palotában. _________ Dr. Livingstone legújabb levele. Közelebb, a múlt években elterjedt a hír, hogy dr. Livingstone elveszett, legalább nyomára jutni sehol nem tudnak. 1866 ban útra kelt Afrika belsejébe , most már három évig nem jött tőle se levél se bír. Ekkor történt aztán, hogy a„New-York“ Herald szerkesztője azzal az inditvánnyal állt elő, hogy a kormány kerestesse a vakmerő utazót, kinek elvesztése az egyetemes földrajzi és népismei tudományokra nézve nagy veszteség volna. A new-yorki lap útnak is indított egy vállalkozó Yankeet mr. Stanleyt, mint a saját reporterjét hogy keresse fel az öreg doktort. Mr. Stanley részt vett volt az abissynai expediczióban, ott volt a suezi csatorna megújításán, azután kis Ázsiában csatangolt s igy az afrikai viszonyok s az azon vidéken kereskedő arabok közül némi tájékozottsággal birt, vállalkozási szelleme és gyakorlati bátorsága őt Liwingstone felkeresésére igen alkalmatossá tevék, noha tudományos képzettsége úgy látszik nem áll arányban az ily utazás igényeihez. Stanley 1871. ápril 1-én Zanziabiból Afrika keleti partjának fa kikötőhelyéről útnak indult s azon év november 10 én vele Njijiben, a Tanganyika tó keleti partján találkozott, vele töltött egy hónapot és azután visszatért Európába, azon hirtel, hogy Livingstone nagyon megöregedett, de egészséges s még két évig akar Afrikában maradni, hol a tó- és folyamrendszert , a Nílus forrásait kutatja. Most a „New York Herald“-ban és a londoni „Daily News“-ban a következő levele jelent meg Dr. Livingstone nak, melyet Stanley magával hozott: Ifjabb James Gordon Bennet urnák. Drága uram! Átalában kissé nehéz írni oly embernek, kit soha sem láttunk. Ez nagyon hasonlít egy elvont eszme megszólításához, de az ön képviselőjének, Mr. H. M. Stanley-nak jelenléte ezen távoli tartományban minden idegenszerűséget kizár, mit különben éreztem volna, és midőn azért irok önhöz, hogy megköszönjem a végtelen kegyességet, mely önt arra késztette, hogy őt ide küldje, egészen otthon érzem magam. Ha kimagyarázom mely reménytelen helyzetben talált ő engem, könnyen elgondolhatja ön, hogy jó okom van nagyon erős kifejezést adni hálámnak. Ujijiba menekültem körülbelül 400—500 mcfnyi út után égető,nap alatt, megsemmisülten, elcsigázva, kimerülve kényszerültem visszatérni, midőn csaknem szemem előtt volt Missiom geográfiai részének végpontja, néhány félcsontváz Moslim rabszolga miatt, kiket Zanzibarból küldöttek hozzám férfiak helyett. Fájó szivemet még vérzőbbé tette az igazán siralmas látvány, midőn láttam, hogy az emberi embertelenség a testi alakra is visszahatott, s mértéken felül összetörte azt. Azt hittem, hogy ott ásva halok meg. Nem mondok sokat, ha állítom, hogy minden lépés ama fárasztó sikkasztó után iszonyúan kiűzött, s midőn Ujijiba értem, csupa csontváz voltam. Itt úgy találtam, hogy mintegy 500 font értékű portéka, mit Zanzibarból rendeltem meg, oktalanul egy részeg Moslem szabóra bízatott, ki miután 16 hónapig az Ujiji felé vivő után tékozolta azt, azzal végezte, hogy a maradékot eladta rabszolgákért és elefántcsontért a maga számára. Megkérdezte a Koránt, s úgy találta, hogy én halott vagyok. Az Unyangembei kormányozónak is írt, hogy rabszolgákat küldött utánam Manyemába, kik visszatértek, és bbrUl hozták halálomat, és engedélyt kért, hogy a kevés portékát, mit részeg étvágya megkímélt, adhassa el. Jóllehet teljes bizonysággal tudta azon emberektől, kik láttak engem, hogy élek és várom a portékát és embereket; de úgy látszik, az erkölcsiséget illetőleg nagyon hülye; s mivel itt nincs más törvény, mint a kés és puska, nagy bágyadtságban le kellett ülnöm, megfosztva mindentől, egy kevés csere öltönyt és gyöngyöt kivéve, melyeket elővigyázatból itt hagytam végső szükség esetére. A koldulás közel kilátása az ujijiak között nyomorulttá tőn. De nem eshettem kétségbe, mert nagyon sokat nevettem egy barátomon, ki a Zambezi torkolatához érve, azt mondta, hogy közel volt a kétségbeeséshez neje photograph képének összetörése fölött; azután nem lehettünk szerencsések. Ez eset után a kétségbeesés eszméjének oly szerfölött erős ize van előttem, hogy kiesik a számításból. Nos, midőn már a meredély széle felé jártam, határozatlan híreket hallottam egy angol látogatóról. Annak az embernek képzeltem magam, ki Jeruzsálemből Jerikó felé ment, de sem pap, sem lévita sem szamaritánus nem haladhatott utam felé. S mégis a jó samaritánus közel volt, és emberem lélekszakadva rohan föl és nagy izgatottsággal nyögi ki: „egy angol jő, én látom őt!“ s evvel elrohant találkozni vele. Egy amerikai lobogó — először látott ezen részeken — egy karaván élén, megmondta az idegen nemzetiségét. Én oly hideg, s tartózkodó vagyok, milyennek minket skótokat rendszerint rajzolnak; de ön kegyessége minden idegemet remegésbe hozta. Ez valóban erőtmeghaladó volt, s lelkemből mondhattam : „az áldások áldása szálljon önre és Önéire a magasságból.“ A hírek, melyeket Mr. Stanley hozott, megrázók voltak. A hatalmas politikai változások a Continensen, az atlanti huzal sikerülte. Grant tábornok megválasztatása, és sok más dolgok napokig izgalomban tartották figyelmemet s közvetlen, jótékony hatással voltak egészségemre. Évek óta nem hallottam hirt hazámból kivéve amit összekaparhattam néhány (68-diki) Saturday Review-ból és a Punch 1868 ki példányaiból. Étvágyam fölújult, és egy hét múlva ismét erősnek kezdettem érezni magamat. Mr. Stanley igen kegyes és bátorító sürgönyt hozott Clarendon lordtól, kinek veszteségét őszintén sajnálom — ez első, melyet 1866 óta a külügyi hivataltól kaptam — és felvilágosítást, hogy a kormány lOÜO írt sterlinget méltóztatott segélyemre küldeni. Az ő idejöttéig nem tudtam semmi pénzbeli segélyről. Fizetetlenül jöttem, de ezen hiány most szerencsésen ki van egyenlítve, és én sietek tudatni önnel és minden barátaimmal, hogy — bár levelek által nem vidámítva, ragaszkodtam a föladathoz, melyet barátom Sir Roderik Murchison szabott címbe, ragaszkodtam John Bull-féle kitartással, hívén, hogy utoljára minden jól lesz. Déli Közép-Afrika vízforrása több, mint 700 mfd. hosszú. A források csaknem megszámlálhatlanok — azaz egy emberi élet sem volna elég megszámlálásukra. E kútfőből négy folyóba futnak össze és ezek ismét két hatalmas folyamban a nagy Nílus völgyben, mely a déli szélesség 10— 12 fokánál kezdődik. Soká tartott, míg fény derült a régi problémára és tiszta fogalmat nyertem a lefolyásról. Éreznem kellett utamat, sőt az út minden egyes lépését, s átalában sötétben tapogatództam, mert, ki gondolt a vizek folyásával. „Megisszuk a magunk részét, a többi hadd folyjon.“ A portugáliaiak, kik először látogatták meg Gazembe-t, rabszolgákat, ivart kértek, a egyébről hallani sem akartak. Én a vizek felől kérdezősködtem, kérdést keresztkérdésre halmoztam, mig csaknem megijedtem, hogy lefognak, mint fejvizkorban sinylőt. Utolsó munkám, melyben alkalmas segédek hiánya nagyban akadályoztatott, a lefolyás főágának követése volt a Manguemának vagy röviden Manyemának nevezett cannibálok országán keresztül. A lefolyás ezen ágában négy nagy tó fekszik. Már a 4- dikhez is közel voltam, midőn vissza kellett térnem. Ez körülbelül egytől 3 mértföldnyi széles, és sem egy pontján, sem az év bármely szakában át nem gázolható. Van két nyugati csatorna. A Lufira vagy Battle Frere folyó Kamolondo tóba szakad. A nagy Lomami folyó pedig Lincoln taván foly keresztül, és úgy lát-