Reform, 1872. augusztus (4. évfolyam, 208-238. szám)

1872-08-02 / 209. szám

A pesti népszinházra A „Reform“ szerkesztőségében eddigelé bejelentetett 5185 frt és 2 db. cs. kir. arany. 209. szám­. Előfizetési föltételek: Vidékre postán vagy helyben hénahot hordva Negyed évre . 5 frt—kr. Egész évre Fél évre 20 frt—kr. 10­0 — , Egy hóra Hirdetmények dija: 80 Péntek, augusztus 2.1872. 16-hasébos petitsor egyszeri hirdetésnél . . 8 kr. A nyilttéri petitsor.............................................25 „ Bélyegilij külön ..................................................„ REFORM DDL évi folyam. Szerkesztési iroda : nel­ávoa, r&roahte­t** 8. •>. X. advar, X. amalMtMi. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó­hivatal; Ráth Hór könyvkereskedésében, rég­i izlelt­ástér 5. ss. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmény) a kiadó­ hivatalhoz intézendők. Pest, augusztus 1. A kelet politikájában meglepő fordulat állott be. Azon rögtöni miniszterválság, mely Konstanczinápolyban az egész kormányt föl­­döntötte, a melyet nem várt senki, a­melyet még a török fővárosban sem sejtett senki, min­den esetre oly nevezetes eset, melynek messze kiható következményei lesznek a török biro­dalom kül- és belpolitikájára egyaránt. Nem ösmerjük még a rugókat, sem a sze­mélyeket, kiknek ezen változást köszönni le­het, s az uj nagyvezír Mutbad pasa még meg sem alakította minisztériumát. Az érdekes le­leplezések tehát még csak ezután fognak kö­vetkezni, s nekünk be kell érni azzal, hogy az ismert személyiségeket ismertessük és hogy a múltra vessünk pillantást, mint a­melyből a jelen fakadt. Mahmud pasa, a bukott államférfi az ó­­török párt tagja volt. — Midőn egy esztendő előtt Ali pasa meghalt, az ó­török párt, mely benne fejét vesztette, nem tudott okosabb em­bert ültetni a kormányelnöki székbe, mint Mahmud pasát. Ekkor sok dicséretest hallot­tunk róla. Ő a közigazgatást reformálni akar­ta, s egyik első tette volt, hogy Konstancziná­­polyból száműzte mindazon főhivatalnokokat, a­kik a vasúti üzletek, az államadósságok meg­kötése, s egyéb alkalmakkor az ország ká­rára zsebeltek és a megvesztegethetés hírében állottak. Azután kisöpörte a hivatalokat, s min­den fölösleges semmittevőt azokból elbocsátott. Uj embereket alkalmazott a főhivataloknál, vis­­­szahivta a külföldre számkivetett ifjú törököket, kiknek Ali pasa soha meg nem kegyelmezett volna, azután a vilajetekbe is uj kormányzó­kat nevezett ki s szigorú rendeleteket bocsátott közre, hogy az igazságszolgáltatás, az utak, a tanügy stb. reformáltassanak — mindez igen szép volt és biztató, hanem a dolog még­sem ment előre. Ő fenségének szerencsétlen keze volt, a­mihez fogott, az nem sikerült. Oka en­nek valószinüleg az, hogy Mahmud nem birt kellő emberismerettel, azután pedig hogy kap­kodó természetű, ki ma ezt, holnap amazt ítéli jónak, s a hivatalnokokat kiteszi, beteszi s za­varja, de nem szorítja. Mahmudnak főszerencsétlensége azonban külpolitikájában rejlett. Itt ő Alitól örökölte az orosz entente-ot, melyre szegény Ali akkor adta rá fejét, midőn a franczia háború vége felé a londoni konferenczián az angolok és Beust Törökországot elejtették s a párisi szer­ződést föladták. Ekkor Ali jónak látta az oroszokhoz átmenni s igy biztosítani magát a muszkák inváziója ellen. Hanem Ali ilyetén külpolitikája soha sem vált volna a belpolitika gyöngeségévé, mert Ali volt olyan ügyes, mint akármelyik Ignatieff s szép szerivel tudta volna parírozni az új jó barát titkos cselszö­­vényeit s ártalmas befolyását. Ali az orosz barátságot, s a biztosságot, melyet az Török­országnak ideiglenesen nyújtott, hatalomkiter­­jesztésre óbarta fölhasználni, s Egyptomot akarta visszaszerezni ura közvetlen fönható­­sága alá. Nem igy az epigon Mahmud. Ennek az orosz barátság nem küldiplomáczia volt, ha­nem belpolitika. Ó Ignatieffban a saját maga támaszát kereste és találta. Ali terveiről csak­hamar lemondott, Ignatieff terveinek pedig mindenben engedett, például a bolgárkér­désben,­­ mert neki kényelmes volt Igna­tieff szupremácziája, ezáltal lerázván nya­káról az egész többi diplomácziát, és sakk­ban tartván egyszerre úgy az udvaronczokat, mint a zavargó keresztény népeket, melyek az orosz követ sugalmazására nem csináltak zen­düléseket. Ha nem történt, hogy Ignatieff el­ment Szt.-Pétervárra, Európában is a helyzet megszilárdult, az osztrák-magyar monarchia befolyása és hitele K­ndrásy Bécsbe menetelé­vel emelkedett, a német birodalom kezet fogott a mi birodalmunkkal, sig­ a régi Ali-féle musz­­kabarát politikának, mely Ignatieffnek Kon­stanczinápolyban privilégiumot adott, raison d’étreje megszűnt. Mahmud már több hete ingadozik. Ke­leti levelezőnk már figyelmeztetett, hogy fon­tos kinevezések történnek, melyekről a nagy­vezír csak utólagosan értesül. Aztán azt hal­lottuk, hogy a kiket Mahmud számkivetésbe küldött, Ali, Riza, Mehemmed, Resid stb., azok­nak a szultán megkegyelmezett. Mikor azon­ban Ignatieff visszajött, Mahmud állása mint­ha ismét megszilárdult volna. Nem volt ez csak külszín, mert Mahmud bukását a sors már eldöntötte volt. Mitbad pasa, azuj sadr­azam egészen más fajta ember, mint Mahmud. Főleg arról isme­retes, hogy igen erélyes ember. Midőn a hat­vanas években a bolgár fölkelést leverni kel­lett, a porta Mutbad pasát nevezte ki kormány­zónak Ruscsukba s azóta a délszlávok előtt vérse­ngző hirnévben áll. Több évig itt műkö­dött s egyátalán nem bizonyult elfogult ember­nek, hanem inkább olyannak, a ki az uj kort fölfogta és a haladás szükségét érti. Azután kegyelemvesztetten — mert Konstanczinápoly­ban minden kormányválság az egész államgé­pezetet megrázkódtatja — Mu­bad pasa elkül­detett kormányzónak Bagdadba. Itt javai a pusztaszeli arab törzsek egy veszélyes, az adók eltörlését követelő fölkelését nyomta el hasonló véres erőszakkal , egyúttal azon­ban kiköveztette a várost, lóvasutat raka­tott utczáin , gépeket hozatott a földmive­­léshez és igy tovább. Egyszerre­­ pár nap előtt híre jött, hogy Mu­had pasát a szultán kinevezte drinápolyi kormányzóvá. Ez csak fogás volt, hogy szép szerivel, zaj nélkül haza­jöhessen Bagdadból, s átvehesse a vezírséget. Mahmud pasa talán nem is sejté,, mért nevez­tetik ki Mithad Drinápolyba? Világos azonban, hogy nem Mithad pasa csinálta e válságot, hanem más valaki, a­ki közelebb hajlik a szultán füléhez. Ez a valaki alkalmasint Zia bey, a nagy ur titkárja, egy még elég fiatal ember, kinek érdekes élettör­ténete van. Egyike azon ritka inuknak volt, a ki gondos európai neveltetésben részesült s nagy készültséggel és ambiczióval lépett még Fuad pasa idejében az államszolgálatba. Az ifjú török párthoz csatlakozott s annak egyik kiváló tagja lett. Midőn Mustafa Fazyl pasa elkezdette merészebben hirdetni a reformokat, Zia bey vele baráti viszonyba lépett. Ali korá­ban ezek egy titkos török lapot szerkesztettek Konstanczinápolyban, mely a főhivataloknál, az udvarnál és a nép közt nagyban csempész­­tetett, és mohón olvastatott és a melyben a H és mamelukjai igen élesen meg voltak mindig támadva, s minden kormányintézkedés megkritizálva. A dolog fölfedeztetett és Fazyl pasa társaival együtt, köztük Zia­bey, számki­vetésbe küldetett s menekültek Párisba. Itt újra kiadták azt a lapot, s küldték be Török­országba tilos utakon. Később Londonban je­lent meg a lap Zia bey szerkesztése mellett, ki ekkor éveken át — mert vagyona elkobozta­­tott — a számkivetés nyomorúságát tanulta megismerni. Lapja meg is bukott, s ő mit tett ezután, nem tudjuk, de Londonban maradt, miglen taval­­y is amnesztiát nyert. Zia bey az egész ifjú török párt legkitűnőbb tehetsége és legképzettebb embere. Hazatérve Konstanczi­­nápolyba, csakhamar a szultán magántitkára lett, s így egy nem fényes ugyan, de befolyá­sos állásra tett szert. Hogy mennyi része van az új miniszterválságban, az még nem tudható. Ezen miniszterválság minden­esetre új bél­és külpolitikát jelent. A belpolitikában az ifjú török párt programmja világos: reformokat sürgetnek minden irányban , modernizálni akarják az izlamot és alkotmányt kérnek a török birodalomnak. Hogy mi lesz külpoliti­­kájuk, azt most nehéz megmondani, miután a nyugati hatalmakra nem számíthatnak, hanem hogy nem lesznek az orosz diplomáczia báb­jai, az igen valószínű.­­ A kodifikáló bizottság igen szorgalma­san dolgozik a legszükségesebb javaslatoknak elké­szítése körül. Első, mivel a kormány a párt elé fog lépni és a­mit még a budget előtt vagy azzal egy­szerre kíván a ház asztalára letenni, az új házsza­bályok javaslata fog lenni. Ez körülbelül már elkészült , a klotárt behozni indítványozza. A ház­szabályok tárgyalása a házban rögtön a verifikácziók után fog történni, addig míg a pénzügyi bizottság a budgetet átvizsgálta. A házszabályokon kívül a kodi­fikáló bizottság még több — a múlt országgyűlésen agyonbeszélt — reformtörvényjavaslat átdolgozásán is működik, milyenek a telepítvényesek ügyének ren­dezése és a ludoviczeum szervezete. A polgárosítandó határőrvidék kir. biz­tosa, báró Scudier altábornagy, jelenleg a titeli zászlóalj területét utazza be, hogy, a „Wanderer“ szerint kikutassa azon egyént, ki a „Zastavá“-val nyilvánítás végett közölte elnöki rendeleteit. Onnét a kir. biztos a német-bánsági ezredet szándékszik meg­látogatni. Több szerb község állítólag panaszlevelet készül beadni ő felségéhez a katonai parancsnok „gya­núsításai“ ellen.­­ A katonai elszállásolási bizottság­, mely Bécsbe múlt bő 20-ára hivatott össze, mint az „U. S.-­­nak írják, már be is fejezte tárgyalásait. A magyar belügyminister Havas miniszteri tanácsos, a honvé­delmi minisztérium B­é­k­e­y osztálytanácsos, és a pénzügyminisztérium Madarassy miniszteri taná­csos által volt képviselve. Az enquéte egyetértett az átalános elvekre nézve — s név szerint a*kaszárnya­­rendszer elfogadtatott — s megbizatott egy albizott­ság a részletes javaslat kidolgozásával, mely egy ké­sőbb kidolgozandó és mindkét országgyűlés elé ter­jesztendő törvényjavaslat alapjául fog szolgálni.­­ Kassa város és Phillippovics altábor­nagy között a katonabeszál­asolás körül vi­­szály támadt, mely élénken tünteti föl, mennyire szükséges, hogy azon ügy, mely iránt Bécsben a bi­zottsági tárgyalások folytak, törvényileg elintéztessék. Törvényeinkben ugyanis nincs szó a katonai elszállásolásnak a municzipiumok által teljesítendő voltáról, s az ezen jogczim alatt követelt municzipális pótfizetések és szorgalmak 1858. és 1861-ből keltezett, törvényerőre azóta nem emelt „Gebühren Regie­mente“-ok alapján igényeltettek. Kassa városa most eb­ben fönakadt, és kimondta, hogy e szolgalmakat és pótfizetéseket mint törvény szerint nem jogosultakat, jövő 1873-tól fogva megszünteti, az általa e czélból kibérelt helyiségeket felmondja, a tiszteknek kiadott bútorokat visszaszolgáltattatja, s eme határozatai végrehajtásával tanácsát is megbízta. Philippovics altábornagy ezen tapintatlan kihívásra hasonló modor­ban felelt és pedig németül, nagy keményen neki megy a város tanácsának, melynek „eszébe jutott ezen A „REFORM“ TARCZAJA. A három leánytestvér krónikájának könyvei. — Musaeus meséjének fordítása. — II. könyv. (Folytatás.) A fejedelmi palotában szép koszorús fehér cse­léd ének-és zeneszóval fogadta a menyasszonyt, le­­vetkőzteték s fejedelmi nászruhába öltözteték őt. — Wulfild különben nem volt épen hivalkodó leány, de meg nem állhata, hogy magában ne örüljön formássá­­gának, midőn a nászterem falairól versenyt hizelgett neki a sok kristálytükör. Az esküvőt bőséges lakoma követé és fényes udvari bál fejezé be az ünnepet. A bájos menyas­­­szony gyönyört s boldogságot meríte érzelmeiből a szerelemnek, mely a szűzies hajdankor módja szerint, lakodalma napján kelt először szűz kebelében, s az undok piedve-eszményt teljességgel kiszoritá képzele­téből. Éjféltájt férje a nászterembe vezete őt, annak menyezetén a szerelem istenei mintha örömre kelve csattogtatták volna szárnyaikat a szerelmes pár be­­léptével. A Mézédes álomból ocsudozva ébredt föl az uj menyecske, és szerelmes csókjával férjét is fölköl­­teni készült; de mennyire elcsudálkozott, midőn a nyoszolyában őt többé nem, magát pedig, hogy a se­lyemfüggönyt félresimitotta, sötét bolthajtásos pinczé­­ben találta. Csak a gádorán keresztül tört beléje a napfény, s ennek gyönge világánál szegény asszony félelmetes medvét vehetett észre, amint az egy zugba kuporodva bánatosan kancsalizott feléje. Wulfild erre visszarogyott ájultan a­ nyoszo­­lyára. — Csak későre tért eszméletre, s erejét össze­szedve hangosan kiáltott segély után, mire vagy száz bagoly huhogása hallatszott a barlangon kivül. A lágyszívű maczkó nem nézhette tovább ezt a siralmas jelenetet; alig várta, hogy kiérjen isten szabad ege alá, kiliheghesse fájdalmas haragját kemény sorsa fölött. — Nehézkesen ténfergett föl az álomból és morogva talpalt ki az erdőre, és csak heted­napra, kevéssel a varázs megújulta előtt, tért meg onnan. — Az a hat szomorú nap a bus úrnő­nek oly lassan telt, akár hat esztendő. Lakodalmas jókedvükben nincs rá gondja a násznépnek, hogy a menyasszony ládáját annak rendje szerint telerakják élelemmel; pedig a mi élettelen dologhoz a szép Wul­fild egyszer hozzányúlt, a fölött hatalma szűnt a va­rázsnak ; férje ellenben még szerelmes ölelése közben is múlhatatlan medvévé változott volna a varázs be­álltával. Lelke bánatában a szerencsétlen menyecske álló két napig evődött, a­nélkül, hogy az étel eszébe jutott volna; végül azonban a természet mohón köve­teli tartása szeret s az éhség annyira hatalmat von Wulfildon, hogy odahagyta a barlangot, s holmi ele­del után nézett. Az arra csörgedező patakból egy kis vizet merite tenyerébe, azzal lebüté tikkadt ajakát, egynéhány szem galagonyabogyót és szedret evett hozzá és azután nekivadulva kábultan nyelt el egy marék makkot, mit mohón szedett föl és csupa ösz­tönből egy tele kötén­nyel még a barlangba is vitt belőle, mert életével keveset gondolt és csak halálát várta. Ebbéli várakozásában hatodnapra este elaludt és korán reggel ugyanazon teremben ébredt föl, melyben esküvője alkalmával tartózkodott volt. Minden azon mód megvolt benne, mint mikor elhagyta, ott volt szerelmes szép férje is, és ez szivlágyitó módon szá­nakozott ifjú hitvesén, hogy olthatlan szerelme miatt olyan szomorú állapotra jutott és sírva rimánkodott, hogy bocsásson meg neki; megmagyarázá egyúttal Wulfildnak, miként a varázs, különös természeténél fogva hetednapra enged és ekkor mindennek helyre­áll a maga természetes rendje. Wulfild megindult férje jóságos szavain, fölgondolá, hogy még nem a legroszabb házasélet az, mely csak egyszer egy héten van tele vig­­sággal és hogy ritka házasélet van megáldva ennyi bol­dogsággal is; békén tűrte ennélfogva sorsát, szerelem fe­jében szerelmet adva, és férjét, Albertet a világ legbol­dogabb maczkójává téve. Nehogy még egyszer koplalni legyen kénytelen a barlangban, valahányszor asztal­hoz ültek, bő tarisznyát kerített nyakába, azt tele­­szedte aztán befőttel, naranc­csal és más ízletes gyü­mölc­csel. Férje álompoharát is gondosan elrejté lá­dájába, így aztán konyhája, pinczéje el volt látva az átváltozás idejére. Huszonnégy évet töltött már a varázserdőben és ez a hosszú idő ifjú bájainak egyátalában nem ár­tott , és a nemes pár is csak oly forrón szerette egy­mást, mint szenvedélyük első hevében. Az anyater­mészet daczára látszólagos fönakadásnak, mindenütt megőrzi jogait, és különösen a babona világában is útját állja a haladásnak és az idő szülte újításnak, mindaddig, míg a babonafajtára különböző beavat­kozása nem engedi hatalma alá az alvilági dolgokat. A szent legenda tanítja, hogy száz éves álmuk eltel­tével, a hét ájtatos álomfogyasztó oly jó erőben jöt­tek elő a római katakombasírboltokból, mint a mel­lyel odakerültek volt, és mindössze csak egy éj­szakányit vénültek. A szép Wulfild a jóságos anya­­természet számadása szerint a huszonnégy esztendő alatt csak három évvel lett idősebb és asszony létére még java virágjában volt. Csak úgy volt vele férje is, meg összes elvarázsolt udvaruk. Mindezt a nemes pár séta közben beszélte a déli leventének a parkban, vad jázmin bokor és folyon­dár alkotta lúgosban. A boldog nap udvari parádé tarka pormája és kölcsönös barátkozás közt eltelt szaporán. Ebédeltek, azután a belső termekbe vonul­tak, onnan meg a játékterembe. Az udvaronczok egy része az udvari hölgyekkel a parkban sétálgatott, és vig tréfával meg szerelmes játékkal tölté az időt mind­addig, mig estebédre nem trombitáltak. Ekkor tükör­rel kirakott tornáczban, számtalan viaszgyertya világa mellett vacsoráltak. Wulfild szokása szerint meg­tömte tarisznyáját s intő öc­csét, hogy ő is úgy te­gyen zsebeivel. Hogy leszedték az asztalt, Albert nyugtalanul fészkelődött és feleségének valamit fülébe súgott, mire­­ Yulfild félreállott öc­csével és így szólt hozzá: „Édes öcsém, válnunk kell; nincs messze a varázs órája, midőn odalesz e palotának minden öröme, ékes­sége ; Albert gondban van miattad, életedet félti; ő nem tudna ellentállni állati ösztönének, és okvetlen széttagolna, hogyha a gyászos esemény bekövetkezését itt találnád bevárni; siess el ebből a boldogtalan er­dőből és ne térj soha többé vissza hozzánk. „Nem bánom — válaszol a Rajnáid — legyen a kém úgy, a mint a sors rámmérte; én nem tudok megválni tőle­tek, édes szerettem! Téged fölkeresni édes néném, ez volt vállalkozásom, és miután megleh­elek, nem hagy­hatom el ezt az erdőt nélküled. Mondd meg, mi tévő legyek, hogy e hatalmas varázsnak véget vessek !“ — „Jaj, öcsém! — telesé Wulfild ■— nincs halandó, a­kinek erre hatalma volna!“ Erre Albert is odajött borzíljuk, és hogy meghallá az ifjú lovag vakmerő vállalkozását, lebeszélő őt róla jóságosan, intve őt an­­­nyira, hogy Rajnáid elvégre is engedett sógora kí­vánságának és nénje panaszos rimánkodásának, s rá­szánta magát a bucsuvételre. ”= A „Zasztava“ a szerb patriarcha­­választásra vonatko­zólag így kiált föl: „Te­hát a metropolita megválasztatásánál csakis a kormány bizodalmára van szükség, s nem a népére? Majd meglátjuk. Nem azt kellene-e a kormánynak is bizo­dalmával megajándékozni, a kit a nép óhajt a patri­­archa-széken látni ? A szerb nép — úgy látszik — csak akkor nemzet, midőn vérét kell ontania, máskü­lönben a szerb nép nem nemzet, hanem nemzet az Angyelica (a bácsi püspök), Kipra (Sztanulovics ar­­chimandrita), Kusevica Szvetozár (a szerémi főispán), Gésa (verseczi ügyvéd), Demeter (verseczi ügyvéd), Aca Zub (Popovics Sándor szerb író), a „Bacskaer Bote“ a többi turkoszokkal (árulókkal) együtt. beszállásolási szabályokat érvényteleneknek nyilvání­tani, s az esetre, ha e határozat mellett a város to­vábbra is megmaradna, kijelenti, hogy ő kénytelen lesz elrendelni: 1. Hogy a cs. kir. katonaság által használt he­lyiségek, lakások és laktanyák továbbra is megtar­tassanak addig, mig a város más alkalmasakat ki nem jelöl. 2. A laktanya berendezése és föntartása a fize­tendő bérből eszközöltetni, és a fenmaradt többlet fog csak a városnak kiszolgáltattatni. 3. Hogy azon esetekben, ha a város a cs. kir. állomási hadparancsnokságtól hozzá érkezett okada­­tok­ beszállásolási követeléseit megtagadná, ezen kö­vetelések erőszakos eszközökkel is fognak vitetni. Kiváncsiak vagyunk, ezen helytelen viszály ho­gyan fog elintéztetni, és ki fogja vinni a közvetítő és a bíró szerepét munic­ipium és hadparancsnokság között. Kassa városa minden­esetre hibázott, hogy el­kezdte a czéltalan kötekedést.­­ Zsivkovics indítványa a régi horvát nvugdij­ Sok dolgában, melyet a horvát pénzügyi bizottságban tett, így hangzik : Tekintve, hogy azon hivatalnokok nyugdijai, kik az Ausztria és Magyaror­szág közötti államügyi kiegyezésig a magyar korona országaiban szolgáltak, a magyar állam terhére men­tek át és már ennélfogva a magyar korona valamen­­­nyi tartományának, illetve Magyarországnak közös terhéül tekintendők; tekintve, hogy a Magyarország és Horvátország közt létrejött állam­jogi kiegyezés folytán országunk nem lett független ország, és­pedig annál kevésbé, mivel Horvát- és Szlavonország bár a kiegyezés folytán bizonyos sza­kokban autonóm igazgatást nyert, de pénzügyileg ön­álló nem lett; tekintve továbbá, hogy épen a magyar­­horvát pénzügyek ily módon szervezett közösségre való tekintettel a Horvát-Szlavonországnak kivetett 2.200.000 frt évi átalány csupán annak autonóm igaz­gatására lett megállapítva; indítványozom, hogy a bizottságban elhatároztassék és a magas országgyű­lés elé elfogadás végett terjesztessék a következő határozat: A dalmát, horvát és szlavón országgyűlés, te­kintettel azon álláspontra, melyet Horvát- és Szlavon­ország az államjogi kiegyezés folytán Magyarország irányában elfoglal, tekintettel továbbá az ezen király­ságok és Magyarország között lévő teljesen közös pénzügyek szervezetére, melynél fogva ama királysá­gok autonóm igazgatása 2.200.000 frtban megállapí­tott átalányból fedezendő, magára nézve jogi­lag kötelezőnek nem tekintheti, hogy a Horvát- és Szlavonországban esetleg szolgált, de ezen királyságok autonó­miájának életbeléptetése előtt szolgál­ni megszűnt cs. kir. hivatalnokok nyug­díjazásából eredt terhek az ország auto­nom budgetjébe fölvétessenek és az auto­nom átalányból fizettessenek; annál kevésbé tehát azon hivatalnokok nyugdijai, kik Horvát- és Szla­vonországban nem is szolgáltak. Ezért megengedi ugyan az országgyűlés, hogy ez az ilyen, az előterjesztett sommázatban 1873. évre előso­rolt cs. kir. hivatalnokok és szolgák nyugdijai ideig­lenesen mint „rendkívüli kiadások“ és pedig csak elő­­legképen kifizettessenek, de egyúttal az országgyűlés kebeléből már megválasztott országos küldöttséget oda utasítja, hogy ezen ideiglenes tehernek országos budgetünkből eltávolítása és mint közös tehernek a közös magyar-horvát budgetbe beigtatása iránt a ma­gyar országgyűlés országos küldöttségével annak ide­jén tárgyalásba bocsátkozzék és annak eredményét további határozathozatal végett az országgyűlés elé terjes­sze.­­ A közös küln­eryminisztérium­ költség­vetése. Mint bécsi lapok írják, a közös külügymi­nisztérium költségvetése körülbelül 1 és fél millióval magasabbra rúg, mint Beust alatt. .a­ kiadási többlet legnagyobb részét az államrendőri czélok czimén kö­vetelt összeg s néhány követség illetékének emelése veszi igénybe. A szükséglet, meíy összesen 4.340,765 forintra rúg, következőleg oszlik fel: Központi veze­tés : 402,820 frt; tartalékalap 440,000 ft; diplomácziai kiadások 1.070,660 frt; konzuli költségek és segélye­zés montenegrói menekültek részére 11,400 frt; a Lloyd subvencziója 1.700,000 forint. Fedezet: a diplomácziai testület jövedelmi adója 14,000, konzulá­tusok 119,000 forint; a Lloyd által 1873. deczember 31-én fizetendő törlesztési részlet 200,000 ft; a priori­tási kölcsön 4 százalékja 112,000, ft; postabevételek 85,000, jövedelmi adó 167,000 frt. Összesen 897,500 frt. A fedezetlen szükséglet ennélfogva 3.643,275 frt, vagyis 1.453,175 frttal több, mint volt Beust alatt.­­ Az „Obzor” szerint a li'>rv4t Vö’t'ég'’e­­tési bi^^Ottmann a vallás- és közoktatási ügyben, illetőleg az egyetemi dologban szorgalmasan műkö­dik. Szakembereket kíván meg az egyetem mind négy karára nézve, egyhangúlag elhatározta javaslattal lépni az országgyűlés elé, miszerint azonnal egyide­jűleg nyittassék meg az egyetem mind a négy kará­val. Körülményesen bizonyítja be, hogy ez lehetsé­ges tekintettel az anyagi eszközökre és úgy, mint a tanerőkre. 1873 dik évi október havában nyílnék meg az orvosi kar első tanfolyama, s így folytatólag minden évben a többi. A hittani s a jogi kar teljesen létesíthető, a bölcsészeti kar két év alatt töltetnék be. Ha az országosülés — úgymond az „Gbzor“ — miben nem kétkedünk, gondoskodni fog az eszkö­zökről, s ha hazafias és öntudatos kormányt nyerünk, mely a tanerőket tudni fogja összegyűjt­ni, akkor nem vagyunk távol az egész nemzet által oly rég óhajtott intézetnek megnyitásától. A községi adóhátralékok törlesztése. Az a megátalkodottság, az a szándékos részakarat, melyet ellenzéki sajtónk a tiszta igazság, s a politikai józan ellenében, m­int a Minervám kifejt — valóban csodálatraméltó. Egy kósza hit, egy alaptalan megsngás elégséges neki, hogy ideges szenvedélyesség­gel prédikálja a maga kereszthadjáratát a kor­mány ellen. S a­mint — minden egyes föl­merülő esetben — meggyőződhetünk, nem használ semmi fölvilágositás, semmi higgadt, tárgyilagos magyarázat. Nyomtalanul elveszni engedi, a­mi saját elhamarkodott ítéletét vagy szándékos vádaskodását helyreigazítja, c­á­­folja és nagy fölületesen kiveszi belőle azt, mit további izgatásra alkalmasnak tart. Így tesz legújabban az „Ellenőr“ is a községi adóhátralékok törlesztése tárgyában történt miniszteri intézkedésekkel szemben. A hivatalos titok megszegéséből vesz egy sok tekintetben ferde és téves alarme-liirt. Lapunk ezt kellőleg megvilágosítja és kiiga­zítja. Megcsonkítva közli erre magyarázó köz­leményünket, de nem hogy okuljon belőle, hogy bevallja tévedését. Nem, ez már sokkal több igazságérzet és lovagiasság volna, mint a­mennyi ellenzéki lapjainknál, mint a példa mutatja, föltehető. Arra használja, hogy már most lelkiismeretlen ignorálásával az eszmék­nek és tényeknek tovább izgasson. Pedig mai vezérczikke, melyet e tárgy­ban hoz, csaknem pontonként megczáfolh­ató. Mindenekelőtt nem áll, hogy a miniszté­rium ezen legutóbbi intézkedése financziáink­­nak roncsolt állapotát jelezné. A legrendezettebb államban vannak cse­kély összegű, de nagyszámú, s ebből folyólag nagy értéket képviselő hátralékok, melyeket behajtani kell. Be kell pedig hajtani minde­nekelőtt azért, mert a végrehajtó hatalom egyik első kötelme beszerezni azon pénzkészletet, melyet a törvényhozás az országra kiró. Be kereskedelmi szakoktatás.­ ­— A magyar tud. akadémia által Dóra Szilárd dijjal jutal­mazott pályamű, Matlekovics Sándortól. — Tarde, de még sem post festa jelenünk meg, midőn föntebb­ mű iránt bírálatunkat adva, azon szempontból indulunk ki, hogy egyrészt mint pályamű, másrészt pedig mint oly mű, mely a társadalmi vi­lágban epochát képezni van hivatva, minden tekintet­ben megérdemli a tüzetesebb megvitatást. Tekintve ezen szakművet, önkénytelenül eszünk­be jut ama jómódú és jóeszű tanuló, ki éveken át szorgalmatosan megjelent ugyan az oskola padján, de a tárgyalt dolgokat kissé könnyedén véve, midőn érettségi vizsgára került a sor, belátta, hogy többi társainak nem léphet nyomába ; — minthogy pedig érdekében feküdt a vizsgát letenni, agyba-főbe akarta elsajátítni mind­azt, mit hosszú időn át tenni elmu­lasztott, tanulmányát pedig, hogy mihamarább elvé­gezze, nem az orthográfiánál, hanem mindjárt a pro­­zódiánál fogta. Nagy Magyarországunk is épen olyan jómódú életrevaló ország mint a többi kultur­államok, azon­ban édenét és boldogságát évszázadokon át nem za­varta semmiféle iparvállalat vagy részvénytársulat­nak prózai létesülése és ha kitűntünk is valamiben, annak hire elterjedt ugyan három-négy vármegyén át, de azontúl nem, mindamellett boldogok és meg­elégedettek valánk. Egyszerre csak a haladás és czivilizáczionális öntudatnak menyköve belénk is csapott s mérve ma­gunkat a többiekhez, beláttuk, hogy valami mulasztva van, melynek pótlására most már egy kis erőfeszí­tést szükséges kifejteni. A magyar tudom. akadémia is megemlékezvén czivilizátori hivatásáról, csak egy hozzá méltó köte­lességet vélt teljesíteni, midőn azon kérdésre tűzött ki p^yadíjat:­­Hogy és mikép kell a keres­kedőt oktatni?“ Legokosabbnak tartottam mindig azt, hogy azon kérdésre, melyet magunk fölvetünk, saját magunk is feleljünk meg. E részben a m. t. akadémia czélját el is érte, mert honfi felelt meg e kérdésre, mely kér­dés megfejtése jutalmazásban is részesült. Mielőtt azonban a könyv tartalmának érdemé­hez szólnánk, legyen szabad a pályadíjra közrebocsá­tott kérdést is egy kis bírálat alá vennünk. A kérdés olyan, mely átalánosan tekintve, köz­művelődési eredményeket czéloz, különösen tekintve azonban, azt akarja létesíteni, mi évtizedeken át jön elmulasztva. A mulasztást behozni mindenesetre kötelessé­günkben áll, de félszeg dolognak tartanék annak helyreállítását ott kezdeni meg, hová nyúlni, és azt létesíteni csak később volna jogunkban, tudniillik akkor, midőn e téren már annyi elemet szereztünk magunknak, hogy belőle a magasabb hivatásra szol­gálót bátran kiválogathassuk. Kereskedelmi szakképzés „szoros“ érte­lemben véve csak oly államnak lehet érdekfeszítő kérdése, hol az átalános közművelődési állapot a polgárosodás egyik legnagyobb fokát érte el. A pol­gárosodás ugyanis nem a politikai, de a társadalmi térre vonul vissza s társadalmi szempontból tekintve kereskedő és politikus talán egy színvonalon állanak. Ha egy ország fölvitte annyira dolgát, hogy politikai és kereskedelmi törekvései között bizonyos azonossá­got bírt létrehozni, ott a kereskedelmi szakoktatás mindenesetre államkérdéssé fog válni. Ilyen polczon áll például Észak-Amerika, mely politikai viszonyait szívesen mérlegeli és ha kell, alárendeli kereskedelmi viszonyainak s bábom helyett, politikai összeütközé­sét inkább semleges törvényszék elé viszi, eldöntés végett. Hazánkat tekintve, senki sem fogja mondani, hogy politikai érettség tekintetében más ország mö­gött állana, sőt ellenkezőleg e részben a legelső kul­túrás államok sorában foglal méltó helyett. De itt tekintetbe kell venni, hogy a valódi és mély politikai érettség nálunk még nem átalános, hanem csupán egy frakcziónál található. Nemzetgazdászati tekintetben pedig amaz elve­ket követi, melyek az ipar és kereskedelemnek szabad tért s egyátalában minden közművelődési mozgalom­nak tág kört engednek. És nem lehet állítani, hogy magyar hazánk nemzetgazdászati tekintetben tán a legutolsó fokon állana; ilyenek észlelésére s bebizonyítására legjobban szolgálnak az elemi csapások, melyek egy országot érni szoktak, s midőn ilyenre hivatkozva az 1863 -i évre utalunk, ez igen jó tanúbizonyságul szolgálhat, hogy nemzetgazdászati törekvéseinket nagyszerű elemi csapás megrendítheti ugyan, de lesújtani még­sem bírja. Kell tehát országunkban egy tényezőnek lenni, mely anyagi viszonyaink állapotával és minden mozzanatával foglalkozik és ezen tényező létezik hazánk aktív kereskedelmében. — Magyarország aktív kereskedelme nem kicsinylendő dolog, csak az a kérdés, hogy kik űzik azt, és ha itt a felelettel csak annyiban szolgálunk, hogy Magyarország kereskedelme félszeg, egyoldalú módon ment és megy, eleget mondottak nemcsak an­nak kellő jellemzésére, de arra nézve is, hogy minden haladottságunk mellett, mégsem állunk meg azon a fokon, melynél fogva kereskedelmi

Next