Reform, 1872. augusztus (4. évfolyam, 208-238. szám)

1872-08-04 / 211. szám

211. szám. Előfizetési föltételek : Vidékre postá­n vagy helyben házhoz hordva Egéen­ érrn . . 20 frt—kr. Pél óvrt­ 10 Negyed évre Egy hóra . Hirdetmények dija: lo­hanóbos petitaor egyszeri hirdetésnél A nyilttéri petitaor . . Bélyegilij külön ... 5 frt—kr. 1­8­80 , Vasárnap, augusztus 4.1872.n 8 kr. 25 „ 30 „ REFORM i.évi Szerkesztési iroda : Bolv&ro«, vívroeVista!-téii 3. «ss. X. nomv­iT, I, 8 lap síulemi rénaét illető minden kü­slemény a ast'rkoKJitöaégha» intézendő. BórmontotSon loxolek oaak ismert k-osükSöl fugiidi'j.innk o! Kiadá-hivaíai : Ráth 2ór könjT­ke Tsakefléa-ben, régi sziji’iá­ ít.ér 5. as* A lap anyagi részét illető köslem­ények (előöl­etéai péna, kiadiia körüli panaszok, hirdetmény) a kiadó­ h­ivatalhoz inté*endök. A pesti népszinházra A „Reform“ szerkesztőségében eddigelé bejelentetett 5185 frt és 2 db. cs. kir. arany. Pest, augusztus 3. A kodifikaczionális bizottság, mint teg­napi lapunkban írtuk, a házszabályok reform­jára vonatkozó törvényjavaslatával, megkezdte új szervezetében való működését. Ezúttal, eltekintve a kodifikaczionális bi­zottság eme, még különben is csak részben is­mert debütirozását, átalánosságban akarunk néhány megjegyzést tenni eme bizottság­ról, s a többi minisztériumokhoz való viszo­nyáról. Midőn a kodifikaczionális bizottság az igazságügyminiszterium kebléből az elnökmi­niszterséghez helyeztetett át, ezt a lapirodalom, mint egészen természetes dolgot, csaknem ki­vétel nélkül, hallgatag, vagy nyíltan helye­selte, s ez ellen valóban nem is lehetett sen­kinek is kifogása, ha a törvényjavaslatkészítő bizottság az egyes szakminisztérium kebléből, közvetlenül a kormány fejének támogatására rendeltetett, s ez által átalános törvényhozá­sunk valamennyi ágát felölelő jelleget kapott, s mintegy az összminisztérium táborkarává lett, vagy legalább ennek kell vala lennie. Termé­­­szetesen ilyetén minőségében valamennyi szak­ból a legnagyobb kapac­itásokat és munkaerő­ket bele kell vala vonni állandóan vagy ad hoc ideiglenesen. Az elnökminiszterség mellé adott kodifikaczionális bizottság szervezete azonban egészen más jellegű. Nem szakbizott­ság az, mely valamennyi szak törvényhozóinak elitjét magában foglalva, törvényhozásunk összes szükségletéről gondoskodnék, s törvény­hozási gépezetünket a földolgozandó anyag­szerekkel ellátná, hanem nehány geniális, s tagadhatatlanul elismerésre méltó tehetségű törvénytudó férfiúból áll e bizottság, kiknek föladata : törvényhozásunk szükségleteit meg­figyelni, s ezen megfigyelés eredményéről az illető szakminisztériummal érintkezésbe lépni, néha napján egy-egy átalánosabb jellegű törvényjavaslatot kidolgozni, kiválólag pedig az egyes szakminisztériumok által, saját sza­kukat illetőleg kidolgozandó törvényjavasla­tokhoz alapeszmékkel szolgálni, s ezen törvényjavaslatok fölött revizionális jo­got gyakorolni. E pillanatban, midőn az új szervezetű gépezetnek még egy munkálata sem fekszik előttünk, nem tudhatjuk ama rendszert, me­lyet a törvények kodifikálásánál követni fog. Korai, s tényekkel nem támogatható vitára szolgáltatna alkalmat azt kutatni, ha megfelel­het-e a jelen bizottság szűkre szabott kereté­ben a várakozásnak vagy sem, és váljon a kodifikáczionális bizottság egy más nagyobb alakban volna-e czélirányosabb, a kodifikálás szükségleteinek megfelelőbb? Itt is, mint min­denütt, a gyakorlati alkalmazástól és kiviteltől függ minden. S ránk nézve az majdnem tel­jesen közönyös, vajjon valamennyi szak­minisztérium törvényalkotó kapac­itásából álló bizottság kodifikál-e, vagy három-négy geniális emberből álló kezdeményező bizott­ság, mint felsőbb fórum kodifikáltat az alsó fórumokkal, az egyes szakminisztériumokkal jó törvényjavaslatokat; a fő dolog ránk nézve csak az, hogy ezen törvényjavaslatok jók legye­nek s a fönforgó szükségletek sürgős, vagy ke­vésbé sürgős voltával egyenlő lépést tartsa­nak. Mert nekünk nem csak jól szerkesztett tör­vényjavaslatokra van szükségünk, hanem a tör­vényjavaslatok alkotásánál még azt is éles lá­tással meg kell figyelni, minő szükségleteket kell azonnal kielégíteni, s melyek várhatnak még, mint tűzvész, vagy árvíz alkalmával az értékesebb holmikból először is azokat ment­jük meg, melyek jobban ki vannak téve a veszélynek, s a kevésbé veszélyeztetett tár­gyakra csak az előbbiek biztosságba helye­zése után kerítjük a sort. S e pontnál valóban aggodalommal gon­dolunk a kodifikáczionális bizottság jelenlegi szervezetére, mely fölöttébb alkalmas arra, hogy az egyes szakminisztériumokkal viszály­kodásba keveredjék, azokkal a törvényjavas­latok egyes alapelvei, s a tárgyalás sürgős, vagy kevésbé sürgős voltának kérdése fölött ujjat húzzon, mi természetesen a közügynek nem kis hátrányára lenne. S itt még egy má­sik fontos tekintet, a felelősség tekintete is fi­gyelembe veendő.­­ Ha ugyanis valamely törvényjavaslat hibás vagy hiányos lesz, vagy pedig elkésik, az ezért való fele­lősséget nem lesz nehéz az egyes minisz­tériumoknak a kodifikaczionális bizottságra, s ennek viszont a szakminisztériumokra bántani; s midőn a sok bába közt elvész a gyermek, fölöttébb bajos az egymásra utalók közt az igazán hibást felelősségre vonni. Ezen eshetőségekkel szemben, melyek, óhajtjuk, hogy ne következzenek be, őszin­tén, s megvalljuk, legjobban féltjük az igazságügyi minisztériumot, mint melynek legtöbb és legsürgősebb teendője van. Oly teendői, melyek részint még csak legfölebb megkezdve, részint csak félig vannak elintéz­ve, pedig természetüknél fogva olyanok, hogy azokat igen fontos érdekeink veszélyeztetése nélkül, halogatni nem lehet. Hogy ezen teendők közül csak a legfon­tosabbakat számítsuk el, első­sorban megem­lítjük a törvénykezési szervezet befejezését. Az első fokú bíróságok rendezésének kér­dése kisebb-nagyobb szerencsével megoldatott ugyan, úgy­hogy igazságszolgáltatásunk gépe­zete, hála az égnek, most már így amúgy el­forog , de ezen kérdéssel szorosan összefügg a békebírósági, s közjegyzői intézmény megal­kotása, s jóravaló ügyvédi rendtartás életbe­léptetése. Különösen a békebírósági intézmény igazságszolgáltatásunknak továbbra már nem nélkülözhető kiegészítő része, mely nem csak az úgy is túlságosan megterhelt elsőfokú bíró­ságokat fogj­a megmenteni a megszámlálhatlan sokaságú aprólékos pertől is, míg alaki jogunk ez iránt véglegesen fog intézkedni, hanem egy­szersmind némileg segíteni fog perrendtartás­nak és igazságszolgáltatásunk czentralizá­­cziójának ama hallatlan kinövésein, miszerint p.o. Fiume egy egész sereg apró-cseprő,gyakran 20—25 krajczáros (!) pert akaszt központi fölebbviteli bíróságaink, a királyi tábla, s a legfőbb törvényszék nyakába, mely perek, ha békebiróságok volnának, még az elsőfokú bí­róságok becses idejét sem vennék igénybe, annál kevésbé zaklatnák pedig királyi táb­láinkat, s legfőbb törvényszékünket. A békebiróságok fölállítására vonatkozó javaslat ugyan már elkészült, sőt a ház osztá­lyaiban is megfordult, de itt megfeneklett, életbe léptetése pedig nem tűr halasztást. Kérjük tehát az igazságügyi minisztériumot, sürgesse ezen törvényjavaslat letárgyalását, s már előre megtegye az életbe léptetéséhez szükséges előintézkedéseket. A­ közjegyzői intézmény s jó ügyvédi rendtartás életbe léptetése szintén nem halo­gatható teendőink közé tartozik. Az előbbinek hiánya igazságügyi szervezetünk fájdalmas, az utóbbié pedig veszélyes elmérgesedéssel fenye­gető sebe. Ha ugyanis szabadelvű, de azért eléggé szigorú ügyvédi rendtartás, e tekin­tetben való patriarchális állapotunkon egy-két évig még nem segít, s különösen, ha a jelen­legi ügyvédvizsgMó bizottság eddigi enyhe eljárását követi, s a tudatlanságnak jövőre is annyi czéget szolgáltat ki, mint szolgáltatott ki eddig, ügyvédi karunk két évtized előtt nem lesz regenerálható. A rész ügyvéd pedig mennyit árthat a feleknek, s mily hátrányára van az igazságszolgáltatás gyorsaságának, min­denki, de különösen a felső bíróságok tudhat­ják, melyeknek ügyetlen, szószátyár ügyvédek nélkül, fele annyi teendőjük lenne. Mind a közjegyzői intézményre, mind az ügyvédi rendtartásra vonatkozólag elisme­résre méltó törvényjavaslatokkal bírnak, s csak az a kár, hogy még messze vannak az életbeléptetés stádiumától, s ha az igazság­ügyminiszter nem sürgeti azokat, évek múl­hatnak, míg igazságügyünk eme két kiegé­szítő szerve megkezdi az összállamra nézve egészséges működését. Előkelő fontossággal bír továbbá a hű­béri maradványok rendezése, mely nélkül a birtokviszonyokba rend és biztosság nem is hozható. Ide vonatkozólag több rendbeli kezde­ményezés történt ugyan már az igazságügy­minisztérium részéről, s e tárgyban törvényja­vaslatok terjesztettek a ház elé, de hátra van még a malomjog, az italmérési jog, a vásárjog, a bio- és rév­vám, végre a halászati jog iránti törvényjavaslatok benyújtása. Ezen utóbb em­lített jogok, s a hűbéri maradványok rende­zése annyira fontos közéletünk, az állami rend és a jó birtokviszonyokra nézve, hogy ide vo­natkozólag gyors és gyökeres intézkedést nem győzünk eléggé sürgetni a kodifikáczionális bizottság­i törvényhozásunk részéről. Ha azonban mindezen viszonyok törvény által rendezve lesznek is, még mindig csak a teendők kezdetén fogunk állni. Ez által csak igazságszolgáltatásunk korszerű alapjait rak­tuk le, s ekkor még mindig hátra lesz tör­vénykönyveink kodifikálása. Majdnem elmu­­laszthatlannak tartjuk, hogy alaki jogunk még a jövő ülésszak alatt rendszeresen, illetőleg újra kodifikáltassék, s pedig a polgári peres eljárás úgy, mint a büntető, s ez utóbbira nézve határozott hibának tartanók, ha a múlt országgyűlés vége felé benyújtott bün­tető novella törvénykönyvünkbe beiktat­­tatnék , mert annyira kivonatos és hiányos az, hogy átmeneti intézkedésnek ugyan megjárja, de már szolid törvénykönyvnek valóban nem válik be. Az eljárás módját, azaz vájjon az eljárás nyilvános és szóbeli legyen-e, mi részünkről már nem tekintjük nyilt kérdésnek, mely fö­lött az igazságügyminisztérium és a kodifika­czionális bizottság még okoskodhatnék. Uly elv ez, melyet föltétlenül el kell fogadnia a ké­­szitendő törvénykönyvek alapjául. Az anyagi törvénykönyvek között mi a büntetőt tartjuk legsürgősebbnek, s mi­előbb történendő benyújtáshoz annál több remé­nyünk lehet, mivel az igazságügyi miniszté­rium ismételten megígérte ezt, s tudtunkra, egyik igazságügyminiszteri hivatalnok már két év előtt meg is bízatott ezen törvény­­könyv elkészítésével. A kódexkészítés azonban persze nehéz dolog, példa rá a polgári tör­vénykönyv, melynél szintén még a kezdet leg­­kezdetén vagyunk. Ezekkel azonban még mind nem számí­tottuk el az igazságügyminisztérium teendőit, s csakis a legsürgősebbeket, a törvényköny­veken kívül, melyek szintén sürgősek, s szá­muk vagy féltuc­at, csak a halaszthatlanokat említettük föl. Ily óriási föladattal szemben óva intjük az igazságügyminisztériumot, hogy most, mi­dőn a kodifikaczionális bizottság elköltözött kebléből, azért ne hagyja halasztást nem szen­vedő törvényjavaslatait háttérbe szoríttatni, s másrészt örömest föltes­szük a kodifikaczioná­lis bizottság tagjairól, hogy igazságügyünk végleges szervezését szintén főfontosságunak tartják, megemlékezvén a mondásról: Justitia regnorum fundamentum.­­ A belügyminisztérium törrendelete a magyar vasúti papirok biztositékul elfo­gadása tárgyában. Több hazai vasuttársulat együttes folyamodványa következtében a magy. kir. pénzügyi­ és közlekedési miniszter ur részéről meg­engedtetett, hogy a magyar állam által kamatbizto­­sitásban részesített minden vasút részvényei s azok­nak elsőbbségi kötvényei azon esetekben, midőn felek az állami hatóságoknál vagy közegeknél biztositékot tesznek le, mennyiben azok nem készpénzben vagy jel­zálog lekötése mellett nyujtatnak, fentebbi értékpa­pírok a felek kívánságára a napi árfolyam szerint biztosítékul elfogadtassanak. Minthogy ezen intézke­dés, a hazai vasúti részvények értékemelkedésére és forgalmára jótékony befolyást gyakorol, igen kívána­tos volna, ha a hatóság is saját hatáskörében minden előfordulható biztosítékokra nézve, a hazai vasúti ér­tékpapírokat hasonkedvezményben részeltetné. Meg­jegyzem azonban, hogy elővigyázat és óvatosság szempontjából a biztosítékul való elfogadás kedvez­ménye, csakis a már felülvizsgált s a forgalomnak tényleg átadott vaspályák ilynemű értékeire terjesz­tendő ki. Budán 1872. évi Julius hó 23-án. G­r­o­i­s Gusztáv s. ki miniszteri tanácsos, a miniszter megbízásából. = Pest városnak 1872-ik évi deficzitje a költség előirányzat szerint tudvalevőleg 905,000 frt, melyre nézve a közgyűlés kimondotta volt, hogy an­nak fedezésére a községi pótlék felemelését nem in­dítványozhatja, hanem miután a defic­it főleg a ren­dőrség nagymérvű szaporítása folytán, melyet a vá­ros nem annyira helyi, mint országos szükségletre való tekintettel és a kormánytól ismételve kilátásba helyezett megtérítés reményében eszközölt, keletke­zett, a város az annyiszor ígért megtérítésnek folyóvá tételét sürgette, azt a defic­it fedezésére óhajtván fordítani. A belügyminisztérium újból elismerve a rendőrségi kiadások megtérítési igényeinek jogossá­gát, arra utalt, hogy azok folyóvá tétele a folyamat­ban levő tárgyalások miatt még nem eszközölhető, hanem felhívta a várost, hogy új jövedelmi források nyitása által, különösen a községi adópótlék emelése által igyekezzék a defic­itet leapasztani. A közgyűlés e leirat,folytán oda utasítá a költségvetési bizottságot, hogy a defic­it mi módon fedezése tárgyában javasla­tot dolgozzon ki.­­ A költségvetési bizottság tegnapi ülésében tárgyalván a defic­it ügyét annak gyökeres megoldását az idén elodázta, ugyanis abban állapo­dott meg, hogy a községi pótadó felemelése a folyó évben nem ajánlható, miután azt visszaható erővel elhatározni nem lehet, és másrészt az év hátralevő hónapjaira való kivetés czélhoz sehogy sem vezet­hetne, miután a kivetés eszközlésére szükséges idő leszámításával alig maradna néhány hónap, melyben a magasabb községi adópótlék szedethetnék, és ez a kezelésben is zavarokat idézne elő.­­ A számvevő­ségtől az első félévi pénztári kezelésről előterjesztett kimutatásból kitűnik, hogy a rendőrségnél újból sza­porított föOdrabant és 30 konstabler ki nem nevezése és több más megtakarítás, valamint a jövedelemnek a jövedékek, bérleteknél beállott emelkedése folytán a defic­it az év végéig 688,000 frtra szállott alá. Ennek fedezetére fog fordíttatni „Fehér hajó” és Vrányi há­zak eladásából nyert 300,000 frtnak folyó évben ese­dékes 100,000 frtja, továbbá a vallás- és közoktatás­­ügyi minisztérium által a folyó iskolai kiadások fede­zésére utalványozott 25,000 frt, valamint iskolaépitési költségek megtérítésére megszavazott 00,000 frt, úgy hogy a város által tényleg fedezendő összeg 503,000 frtra száll alá. A közgyűlés 300,000 frtot az épitési alapból visszatérítendő kölcsönképen a folyó kiadások fedezésére 300,000 frtot már kiutalványozván még 203,000 frt van hátra fedezendő, melyeket a bizott­mány szinte az építési alapból javasol kölcsönvétetni, és így a házipénztárt ez évre a­­ szükségelt összegek fedezésére képes fizetni. E mellett ajánltatik az adóhátralékoknak erélyes behajtása. Az építési alapból veendő 503,000 frt-nyi kölcsönt a bizottmány 2 év alatt indítványozza vissza­fizetendőnek, úgy hogy a város legközelebbi két évi költségvetésében évenkint 250,000 frt jövedelmi többletről kellene gondoskodni, hogy a fenti kölcsön visszafizettethessék.­­ A jövedelmi források szapo­rítása és emelése érdemében a bizottmány az 1873-ik évi költségelőirányzat készítésénél, mely végett a tárgyalások már a jövő hóban meg fognak kezdetni, kiváló gond fog fordittatni, hogy a város haszonbérei­ből és regáléiból, különösen a pálinkamérésből na­gyobb jövedelmet húzzon.­­ Az „Obzor” szerint a h­orvát pénzü­gyi bizottság július 31-én befejezte a kormány három osztályának költségvetési tárgyalását, s augusztus 1- jén megkezdi az alapítványi intézetek s Belovárme­­gye költségvetésének tár­gyalását, mint amely nem tartozik az átalány-budgethez. Július 31-én heves vita folyt a b­izonyos meghatározott czélokra rendelt, de múlt években el nem költött, tehát rendelkezé­s alatt lévő pénzek iránt, s a kormány képviselője erő­sen vitatta, hogy az országgyűlést nem illeti meg ezen pénzösszeg fölött a rendelkezési jog. Mi lett végleg eldöntve, nem tudja. Dr.Makanecz indítványára rezoluet ó hozatott, melynél fogva egy év múlva ke­reskedelmi akadémia nyittatik. — A „Ná­­rodne Noviné“-ben olvassuk, h­ogy a h­orvát r­o­g­­nikoláris küldöttség július 30-dika óta szor­­­galmasan működik a kiegyezési törvénynek óhajtott változtatásain és módosításain. A küldöttség azon van, hogy addig, míg a magyar országgyűlés is meg­választja saját küldöttségét- mindent pontosan formu­­lázva elkészítsen. A törvény előkészítő bizottság is szor­galmasan dolgozik Primával, az országgyűlés elé terjesztendő különböző törvényjavaslatokon. A or­szággyűlés augusztus 1-jén is sz­ün­etelt a bizottsági munkálatok miatt. A magyar tannyelv a pesti theologiai kar előtt. Egy már négyéves, de mindekkoráig végre nem hajtott törvény, végre valah­ára valósággá válik : az 1868. XLIV. tcz. 19. §-a, mely így szól: Az országos egyetem­ben az előadási nyelv a magyar. Nem vizsgálju­k az okokat, melyek miatt a volt közoktatási miniszter, Eötvös, kinek hatósága alá az 1848. XIX. törvényczikk az egyetemet helyezte, e törvényt a theologiai karban nem hajtotta végre. Vajjon nem az egyetemi reformnak tartotta-e főn azt? s mi­dőn ez megkészült, miért maradt az ki ebből is? Nem kérdjük, miért utódja, ki kora ifjú­sága óta buzgó barátja a nemzeti nyelvnek, s a fönálló törvények nagy tisztelője, nem hozta helyre elődének mulasztását? Jól tudta azt mindkettő, hogy nehézség a dologban nincsen, sem a pesti theologiai kar tagjaiban, a mennyi­ben azok mindannyian birják a magyar nyel­vet, sem a tárgyakban, melyek részint katho­­likusok, részint protestánsok által immár ki vannak magyarul dolgozva, mi által a tanárok­nak előadásaik magyar kidolgozása tetemesen meg van könnyitve. Azt sem kérdjük, vajjon nem-e a püspöki kar, vagy — miután ennek tagjai közt több lelkes barátja van a nemzeti nyelvnek — nem-e a magyar egyház feje, az esztergomi érsek, protestált e törvény végre­hajtása ellen Mindezt nem kérdjük, mert megfelelt világosan, félremagyarázhatatlanul •az imént maga a theologiai kar, midőn Toldy Ferencz rektornak a magyar tannyelvnek a theologiai karban is behozását követelő indít­ványa az egyetemi tanácstól, véleményadás végett, hozzá áttétetvén — udvariasságból csupán, nem kötelességből, mert hiszen a theologiai karnak csak nem lehet joga a tör­vény ellen kifogást tenni — különben majd a törvénynek juthatna eszébe, egy, a törvények­nek hódolni nem akaró testületet kitörölni a létezők sorából ■—■ a theologiai kar a magyar nyelvnek annak összes tanulmányaiba beho­zatalát „sem czélszerűnek, sem tán kivihető­nek“ sem tartotta! 8 ezt egy oly kar mondja, mely fölött az eltöröltetés damoklesi kardja függ, jeléül azon mély és a fenyegetett lét tudata által sem legyőzhető ellenszenvnek, melylyel nemzetiségünk ellen viseltetik, vagy a kényelem azon bűnös szeretetének, mely miatt fázik oly munkától, mely avult deák faszczikulusok lefordításánál valamivel többet, sőt egyebet kíván. Ismerjük tehát már­most az idézett törvénynek és a ma­gyar nyelvnek titkos ellenségeit, kik, mielőtt b. Eötvös határozott volna, alkal­masint megvoltak, ha csak szóval is, kérdezve. De az ügynek most már históriája van, és ne praeoccupálják ezt, hanem miután sike­­ r „REFORM“ TARCZAJA. A három leánytestvér krónikájának könyvei. — Musaeus meséjének fordítása. — II. könyv. (Folytatás.) Edgár udvarmestere s az udvari cselédség elki­­sérék Rajnaldot sugár jegenyefa és tiszafával beülte­tett hosszú tornáczon végig, ki egész a vadásztelek széléig, és hogy a lovag kiért rajta, betevék utána a kapurostélyt, ők maguk pedig siettek vissza a kas­télyba, mert az elváltozás ideje küszöbön volt. Raj­nárd leült egy hársfa alá, hogy szintén láthassa a csu­dát; a teli­hold teljes fényében ragyogott az égen, a kastély még kivált a fák sudarai közül, de hajnalra sűrü köd fogta körül a leventét, és midőn az­nap­­felkeltével odalett, hűlt helye volt a kastélynak,park­nak és kapurostélynak. Rajnárd sivár pusztaságban találta magát, kőszikla csúcsán, feneketlen örvény fölött. A kalandos ifjú szétnézett, a völgybe vezető utat kutatva, és ekkor a távolban tavat vet észre, melynek sima tükrét a nap sugarainak visszfénye ezüst színben csillogtatta. Nagy üg­gyel-bajjal ver­gődött napestig a sürü erdőn keresztül; este folyvást csak a tón járt, mert ott gyanította harmadik nénjét, Berthát; azonban mentül jobban beférkőzött a köze­pébe, annál járhatlanabb lett a bozót; a tó eltűnt szeme elől s vele a remény is, hogy valaha még megláthassa. De napnyugottal a víztükör megint föl­­csillámlott előtte egy sor fa közül, amely irányban az erdő ritkás volt; mindamellett ráesteledett, mire a partra ért. Fáradtan keveredett le a gyepre egy fa tövében, és mire fölébredt, már magasan sütött feje fölött a nap. Talpra kelt pihent erővel, és a víz mentében előre haladt, folyton csak azt hánytor­­gatva, mi után-módon férhetne hozzá tóbeli nén­jéhez. Hasztalan hallatá üdvözletül mondókáját : „Bertha, édes néném, ha itt lakói, ebben a­ tó­ban, úgy válaszolj arra, amit mondok; én testvé­red vagyok, Rajnáid, más néven Csudafi, és fölke­restelek, hogy megtörjem a varázst, melynek hatal­mában vagy, s hogy kiszabadítsalak ebből a nedves börtönből.“ Beszédére azonban nem felelt, csak az erdei visszhang. — „Oh ti szép halacskák!“ — foly­­tatá, midőn a sok piros pöttyös hal csapatostul oda­­úszott a part alá, s úgy lőnek, mintha rábámulnának a jövevényre — „szép halacskák ti, vigyétek birül gazdátoknak, annak a fiatal menyecskének, hogy öcs­­cse itt lesz a parton.“ — A mennyi kenyérmorzsa akadt benne, mind előszedé zsebéből s odadobá a ha­laknak a tóba, hátba lekenyerezi vele azokat a hir­­vitelre, de a halak mohón kaptak az eledel után, az­után tovausztak s feléje se néztek többé jóltevő­­jöknek. Rajnárd látta, hogy a halas prédikáczióval nem megy semmire , más után igyekezett tehát vállalko­zásának végére járni. Nyalka lovagember létére jártas volt mindenféle testet edző gyakorlatban, és úszni úgy tudott, akár a vizi poétok ; nem gondol­kodott tehát sokáig, hanem leveté fegyverzetét, csu­pán csak kardját — de azt is meztelen — marokra fogá, és hogy nem akadt ladikra, mint annak idejében édes atyja — tűzszin­ingben bátran beleugrott a vízbe s azzal úszott Behemoth sógort fölkeresni. Csak nem fog tán szó nélkül elnyelni — így gondolkodok ma­gában — és észre téríthetem majd én is, csakúgy mint apám. Szántszándékkal erősen lubiczkolt aztán a vízben, hogy magára zúdítsa a vízi szörnyeteget és a kékes hullámokon végig hintázva, beért a tó kö­zepére. Ereje szakadtából úszva, hosszú utat tett a víz­ben, anélkül, hogy kalandja akadt volna; azonban, hogy ereje fogytán a part felé nézett, vékony páráju ködöt vett észre, és úgy tetszett neki, hogy az a vízből kim­úló jégtorlasz mögül származott. Megfeszité erejét s oda­­úszott a tünemény felé ; aztán hogy közel ért hozzá, rö­vid hegyi jegéczoszlopot látott, csúcsánál fogva kiérni a vízből. Ez a csúcsa belül üres lehetett, mert szivvi­­ditó illat párolgott föl a fenekéről és eláraszta a víz színét. A bátor úszó úgy vélekedett, hogy az nénje vízalatti tanyájának kéménye; belemászott tehát, s úgy tapasztalta, hogy helyesen vélekedett a dologról. A kémény egyenest odavitt a szép Bertha hálótere­mébe. A fiatal menyecske, bájos reggeli pongyolában ép csokoládét főzött, rózsafából rakott lassú tűz mel­lett. Hogy valami neszt vett észre a kéményben, s nyomban reá két embertalpat­ a kandalló tövében, rémületes meglepetésében földönté a csokoládés faze­kat, s hanyatt esett a karszékbe. — Rajnárd addig rázta, míg magához tért, és némi pihenés után a fiata nő bágyadt hangon így szólt hozzá: „Szerencsétlen, te, bárki légy különben, ugyan hogy merted betenni lábad ebbe a földalatti lakba? Avagy nem tudod, hogy ebbeli vakmerőséged mulhatlan életedbe kerül ? — „Ne félj, szerelmem!“ szóla a derék levente, — én öcséd vagyok, Rajnáid, más néven Csudafi, nem nézek vészt, se halált, csakhogy meglelhettelek, édes néném, és szét akarom zúzni bilincseit a varázsnak, mely itt lekötve tart.“ — Bertha szeretetteljesen meg­­ölelé öc­csét, de karcsú teste remegett közben, félel­mében. Férje, Delfin Ufó, szintén elnézegetett egypár­­szor ösmeretlen létére ipja udvarára, s nem rég meg­tudta, hogy Rajnáid útra kelt, nénje fölszabadítására. Szánakozott volt nem egyszer az ifQunak ebbeli merész vállalkozása miatt. — ,)Ha“, igy szól a „medve sógor föl nem falja, sas sógor ki nem ássa a szemét, majd elnyeli czápa sógor; nagyon tartok tőle, hogy hatal­mat talál venni rajtam a bősz indulat szeszélye, és legyömöszölöm őt; és hogyha te, édesem, dereka köré találnád fonni gyönge karodat; a te kristály­­palotádat úgy összezúznám, hogy te épületestül oda­vesznél a zúgé babok közé, őt pedig czethalgyom­­romba temetném ; mert a varázs ideje alatt lakásunk, jól tudod, nem áll nyitva semmiféle idegennek.“ — A szép Bortba mindezt elbeszéld öc­csének, de ő azt feleli : „És hát nem tudnál elrejteni a vizi szörnyeteg elől, nénjeid módjára, hogy itt maradhassak arra az időre, midőn a varázs majd enged.“ — „Istenem“, sopánkodék a menyecske, „már ugyan hogy tudnálak elrejteni, avagy nem látod, hogy kristálypalotában lakunk, és ennek minden fala átlátszó, mint a jég ?“ „Se baj !“ — ellenkezék Rajnáid •— „azért majd csak akad valami fölkutatlan zúgja, avagy te volnál az a csudaasszony, a ki nem tudja behályogosítani férje szemét ?“ — A szép Bertha teljességgel nem értett az efféle mesterséghez, csak gondolkozott, de nem jutott más eszébe, a­hová eldughatta volna öc­csét, mint a fás kamra. Rajnárd erre is ráállott, keresztbe raká a fát az átlátszó fal mentében, oly ügyesen, akár a hód, ott aztán meghúzta magát. A fiatal me­nyecske pedig ment öltözni, kipirositá magát csino­san, fölvevé legszebb ruháját, úgy hogy még jobban kivált sugár termete, férjét lesve, a delfint, és oly szerelemre termett kedves volt, akár valamelyik a három gráczia közül, a mint a költői képzelet szokta megteremteni. Skót képek — I. Olcsó kirándulás. — A­mit a Clyde parton ácsorgó publikum régóta vár, a mit a le - fel hivatalos méltósággal sétáló hordárok mellé és hátára akasztott mozgó plakátok hirdetnek: az olcsó kirándulás, az ige, testté vált. Lanarkshire polgárai, kicsinyek és nagyok, hölgyek és férfiak, emlékezzetek meg, hogy holnap Sabbath vagyon (itt már a vasárnap többé nem vasárnap), az Ur dicsitésének nagy napja, a midőn minden polgár templomba megy, s lelke épületére szentelvén a na­pot, a bezárt public houseok böjtölésre kényszerítik torkát. Lanarkshire polgárai, kicsinyek és nagyok, hölgyek és férfiak, emlékezzetek meg, hogy a Loch­­goilheadi kirándulás csak egy shillinget kóstál, s a hajón ép úgy lehet inni, mint a száraz­földön, az igaz, hogy roszabbat és drágábban, de az ered­ményt sietteti a hajó mámorító bimbálása. Lanarkshire polgárainak fogékony kebele befo­gadta e nagy igazságokat. A „Craigowine“ fedélzete telve van a publikummal,s­ a­ki kirándulást tesz — íra. Praktikus nemzet : én bámullak. Míg más haza­fia választ a kettő között: élvezni a természetet vagy a pálinkát; te egyesíted az édest a hasznossal, s mig a zöld partok virányai eltűnnek előled, s a kopasz szik­lák mereven bámulnak le reád, kebled füzét élesztge­ted a zsebedben hozott brandys üveggel, melynek ki­fogyott tartalmát az isteni gondviselés bölcs rendelé­séből a Craigowine fedélzetén is feltalálható steward csak hat pencért képes helyrepótolni. Derék nép: egy csapással két legyet élvezni, a természet és a brandy mámorát, felhasználni az alkalmat, az időt­ mulatna egyszerre, két kézzel. És van-e, ki ne bámulná a munkafelosztás e dicsőséges elvét, mely itt keresztül van vive oly pon­tosan ? A hét hat napja munkára adatik, a hetedik az Úr dicsőítésére, melyen zárva vannak a kocsmák, s nem iszol „se te magad, se fiad, se leányod“; az emberi érző kebel kétségbe volna esve a kérdés ko­molysága előtt: mikor költetik el a heti keresmény? — ha a válasz nem volna a szombat délután. Pénz a munkás zsebében, vigalom az egész társadalomban; megszűnik délben a munka, és este a ■— keresmény. Persze, ez meg nemzetgazdasági szempontból roppant fontos. A munka ára a termelvény, a czir­­kuláczió, az adóságtörlesztés,és a fogyasztás­­a szom­bat délután. Hétfőn, vagy a komoly magába szállás nagy reggelén, vasárnap, okoskodik aztán a munkás szörnyü képen a vagyon igaztalan felosztásán: a brandy áruló tőkepénzesnek juttatván a fenálló társadalom kegyetlen rendje a pénzt, s a szegény munkásnak a­­ Katzenjammert. Jó, hogy a vallás égre mutat vigasztalásért: majd lesz ott, a­mi itt nincs; s talán nem lesz, a­mi itt van : Temperance Hotel. Egyszer egy kép csoportozatot láttam, mely három részből állott: High Church, Low Church és No Chur­ch. Az első: a magas egyház, oszlopos épü­let. Szőnyegen térdel az ara és a vőlegény, a lelkész teljes ornátusban áldja meg őket. A másik : az ala­csony egyházban, a puritán fekete ruhát presbyterián pap szidja a jámbor farmereket elkövetett­ és elköve­tendő bűneikért. A harmadik: semmi egyház, egy részegekkel teli public house a policeman felügyelete alatt, a­ki maga is olyan részeg, hogy alig pislog. Ilyen a „society“ is. Voltaképen egy , csakhogy a magas régiókban, hova csak olyanok jutnak be, kik legalább kétszer—háromszor voltak büntetve gá­zolásért, sebes hajtásért, csak virtus az, a­mi alól bűn; s talán legalól az a bűn, a mi oda fönt erény. Ott fent a tettetés udvariassága a legfőbb erény, s a durvaság a legfőbb bűn; ide lent megfordítva. Erő erő ellen ; ki a mellel, ki a bottal, ha férfi vagy; üsd főbe ellenfeled, ha birod. Segíts magadon, ha tudsz; ha nem, lódulj odább. Első esetben hős vagy, ki előtt policemanek is rettegnek, az utóbbiban pá­ria. Sajnálnak, szánnak és undorodnak tőled. Dicső rendje a fönálló társadalomnak ; hadd di­csérjelek már egyszer én is. Nincs olyan bűn, mit v

Next