Reform, 1872. szeptember (4. évfolyam, 239-267. szám)

1872-09-17 / 255. szám

255. számi. Előfizetési föltételek : Vidtkre postán vsvgy helyben hhahoís hordva Kgén. évre Föl érni Hirdetmények dija: 10 huaábo8 petitsor egyszeri hirdetésnél . , 8 kr. A nyilttóri petitsor . . ...... 25 „ Bélyegdij kilifln 30 p 20 frt—Vr. 10 « » Negyed évre Egy hóra . 5 fit—tr. 1 . P.0 „ Kedd, szeptember 17.1872. wgaawi mraaKSw aeB8eawi»mi»awt8eutKUii.w.iwgqMiiiWawaBwiwip«ijg«w.'e«* * ÜL évi folyam. Szerkesztési Iroda : B«1vAro«, T&voBhaatte 8. ■>. Z. udvar, I. am«l«k«az E lap aiellemi réazét illető minden költemény a verkentöséghen intézendő. Bérmentetlen tételek csak rámért kerektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Mth Kór könyvkereskedésében, régi illuli&xtér S. ni. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pónt, kiadós korfilí panaszok, hirdetmény) a kiadó-hivatalbai intézendők. A pesti népszinházra A „Reform“ szerkesztőségében eddig elé kegyült 5917 írt és 2 db. cs. és kir. arany. Pest, szeptember 16. Majláth Antal gróf, a magyar delegáczió uj elnöke előkelő tisztét ismét egy beszéddel foglalta el. Nem sikerült ugyan e beszéd minden részének misztériumaiba behatolnunk s nem egy metafizikai mondat titka fátyolozva van most is gyönge szemeink előtt; de a kevésből, a mit belőle megértenünk sikerült, azt a benyomást vettük, hogy szükség esetén belenyugodhatunk a beszéd mindazon részeibe, melyek napvilágra kerültek, l. mi belőle a nyilvánosságtól megvonatott, azzal nem vesződhetünk, csak sajnálatunkat kell kifejeznünk a fölött, hogy majdnem mindenkor, valahányszor egy-egy alkotmányos testületünk elnöke fölszólal, nagy zavar támad azon, hogy a beszédes elnök többet mond, mint mennyiről mások ország-világ előtt felelni hajlandók. Egyebekben üdvözöljük a delegácziókat királyi fővárosunkban. A vörös könyvet, a közös költségvetési előterjesztéseket mi nem sikerült megkapnunk s ennélfogva ma még oly helyzetben vagyunk, hogy nem kell kormánnyal és delegáczióval feleselgetnünk. A mai nap tehát még a kézszoritásé. Legyen ez szivélyes és hosszú, s rövid az u. n. jó tanács, (mely nélkül végre is szóba nem állhatunk.) A delegátusok igen szerencsés auspicziumok közt kezdenek munkához. Az intézmény, melynek keretében hazafias munkára hivatvák, eddig nagyobbrészt csak olcsó gúnynak s léha szidalmazásnak szolgált tárgyául. Megkapta a nemesi levelet az ellenzék azon tagjától, a kinek ellenzése volt eddigelé a legsúlyosabb érv ellene. Ghyczy Kálmán rendkívül éleseszü ember, s ha elméjének éle nem is a delegácziók ellenzésében tündöklött leginkább , de tekintélye itt is pótolta az erőt, mely érveiből hiányzott s Ghyczy Kálmán Ghyczy Kálmán volt, mikor pártja leggyengébb poziczióit védte is. S ha volt kisebb hitű deák-párti ember, a kit a delegácziókra szórt sok gúny, törhetlen anathema és tagadás sakkban tartott : ma már nincsen többé, nem lehet többé akkor, mikor Ghyczy Kálmán ünnepélyes tanúságot tett mellettük. Sajátságos, hogy ugyanabban a pillanatban, amelyben a delegácziók történetének évkönyvei ily nevezetes hódítást jegyezhetnek föl, támad a Deák-párt keblén belül egy kis mozgalom ezen intézmény reformja iránt. Igaz ugyan, hogy az újítás csak az alaki eljárásra, az ügyrendre vonatkozik, de minthogy egyik legnagyobb érv a delegácziók ellen mindig az az aggodalom volt, nehogy központi parlamentté fejlődjék a „néma szavazógép“, annálfogva minden, a legkisebb újitás is körülte éber figyelmünket igényli. Esti lapunkban tettünk említést a reformról, melyet Éber Nándor indítványozott s mely a következőkbe foglalható össze : a delegáczió működésének súlypontja eddig az albizottságokban feküdt, melyek csak néhány tagból állanak s melyeknek tárgyalásai nem nyilvánosak. Kívánatos tehát, hogy vagy az albizottságok tárgyalásai legyenek nyilvánosak, az országos bizottság összes tagjai alakulván albizottsággá, vagy hogy az albizottságban nyert előterjesztések és felvilágosítások vitessenek a plénum elé. Ez indítvány nemes és valóban nagy figyelemre méltó czélzata kétségkívül az, hogy a közönség érdeklődése és rokonszenve fordittassék nagyobb mértékben ez intézmény felé, mint ahogy eddig tapasztaltatott, hogy fordult. Ezt józan és üdvös kívánságnak tartjuk, s bizonyára oly oldalról eredetinek, ahol magának az intézménynek csak őszinte barátait lehet okunk keresni. Más kérdés azonban az, hogy ez a mód-e az, amely népszerűvé teendi a delegácziókat? Már maga az országos bizottságok fő főfeladata : a pénzszavazás olyan dolog, amely a kedélyességet kizárja és a népszerűségre sem alkalmat, sem anyagot nem sokat nyújt, ha tagjai komolyan számolnak nehéz föladatukkal. Ez intézmény népszerűségének azt hisszük, másban kell rejlenie, nem tárgyalásainak érdekességében és vonzó voltában. A tudat, a meggyőződés, hogy az intézmény szükséges, hogy helyes, lehető leghelyesebb formája közös ügyeink kezelésének, s hogy a közös érdekek megbízható közege , e meggyőződésekben rejlik az intézmény meggyökereztetésének biztos, legbiztosabb szere. Lehet, hogy a nagyobb nyilvánosság nagyobb érdekeltséget kelt iránta, de lehet az is, hogy a nyilvánosság, melyet Éber Nándor kíván, nem lesz először az intézménynek, másodszor magának az ügynek előnyére, mely benne tárgyaltatik. Az utóbbira vonatkozólag nem kell többet említenünk, mint hogy a kormány fölvilágosításai, mind a hadügyek, mind a külügyek körül, ha nem is minden, de a legtöbb esetben bizalmas természetűek és egyátalán nem a nagy dobra valók. Hova hamarabb s valószínűleg minduntalan beállana a szükség, hogy a nyilvános ülés titkossá alakíttatnék vissza, s a közönség kizaklattatnék. Volna-e ezzel valami nyerve, alig hisszük, az, ami voltaképen „érdekes“ lenne, végre is csak zárt ajtók mellett tétethetnék vitatás és fölvilágosítás tárgyává, ez a dolog természetében rejlik. Ami a másikat illeti, hogy az Éber Nándor úr által kívánt nagyobb nyilvánosság magának az intézménynek is nemcsak népszerüsítésére nem, de ép ellenkezőleg épen depopularizácziójára szolgálhatna, az sajátságos helyzetünkben fekszik s egyelőre tán — szabad reménylenünk időhöz kötött s idővel el is enyészendő ok. Mi magyarok vagyunk, az osztrákok pedig németek. A közös hivatalok még nincsenek magyarokkal úgy ellátva, hogy tagjai a magyar delegáczió tagjaival minden fönakadás nélkül érintkezhetnének. Sőt mi több, e hivatalok magyar tagjai is a német bürokráczia nevelései s magyar nyelvismereteiknek nagyobbrészt igen kevés köze van hivatalbeli különben jeles képességeiknek, csak társadalmi értékkel bír bizony ezen anyanyelvi tudományuk. Sőt mi ennél is több, magyar delegátusaink egy része is jobban érti a tárgyat németül mint magyarul, mert hisz a magyar haditengerészeti és pénzügyi műnyelv inkább keletkezőben van még mint nem s úgy mindezeknek az a meglehetősen sanyarú következménye van, hogy egyelőre még nem ritka eset, hogy a magyar albizottságok, ha kormány és delegátusok jól meg akarják egymást érteni, egy-egy kicsit németre fordítják a beszédet. Ez ma még el nem kerülhető malom, s ha nem is elvi érv a nagyobb nyilvánosság ellen, de minden esetre tekintetbe venni méltó opportunitási ok. Őszintén kell immár ezen apró bajokról gondolkoznunk, így van, el nem kerülhető, legyen tehát addig, míg jobbra fordítanunk nem sikerül, a dolog négy fal diskrecziója mögé zárva, hogy fonákságai ne boszantsák minden alkalommal a közönséget. A delegácziók népszerűségéről van még egyéb módunk is gondoskodni. Remélhető, hogy a baloldal Ghyczy Kálmán nyilatkozata után meg fogja szüntetni az oktalan gáncsoskodást s ezzel a közönség egy részének mesterségesen szított ellenszenve is megszűnik. A mellett a hadügyek élén álló báró Khan arzal ideje volna megértetni, hogy a delegáczió tagjai nem freiterek és káplárok s ha határoznak valamit, ha megszavaznak valamit, azt a báró urnák nem mulattatására, hanem mihez tartása végett teszik. Ezen a téren, mint a hadügyminiszter úr álltal a magyar delegálczió határozataira adott válaszokból kitűnik, nem megvetendő hűbért és népszerűséget arathatnak a delegáczió tagjai a magok és az intézmény számára. Bár a Khunnak minden esetre meg kell magyarázni, hogy ép oly könnyűséggel, mint ahogy ő a Félegyházán építendő kaszMnyára megszavazott 150,000 frtot jónak látja a Stockeraui építkezésekre fordítani, jónak láthatja a delegáczió azt kívánni, hogy a báró úr a piros székből Stockeranba garnizonba fordíttassék. Ezek azok a rovatok, amelyek révén első sorban lehet és kell a delegácziók népszerűségéről gondoskodni. Ezzel ugyan más mód sincs kizárva, s nem is jut eszünkbe azt gondolni, hogy Eber indítványát érdemleg kimerítettük , de állithatni véljük, hogy a közelebb fekvő és reálisabb motorok ugyanazon czélra még nem merittettek ki. A király szombaton e hó 21-én fog audien Glián fog adni. Beiratkozhatni e czélra ő felsége irodájában a királyi várban Budán. A magyar kir. vasúti és hajózási felügyelőség terjedelmes jelentést dolgozott ki a magyar korona területén levő vasúti és hajózási vállalatok forgalmáról a múlt 1871-dik évben. A nagy gonddal készített mű igen becses adatot tartalmaz a közlekedési viszonyok minden részleteiről, úgyszintén összehasonlításokat külföldi viszonyokkal s különböző útmutatásokat a társulatok ügyeiről. Lapunk közelebbi számaiban részletesen ismertetni fogjuk az érdemes dolgozatot. = A Deák-párt tegnap esti konferencziájáról esti lapunkban közlött tudósításunkat kiegészíti a következő: Az értekezletben Zsedényi Ede hosszabb beszédet tartott a közelebb várható budgetelőterjesztés alkalmából és ennek kapcsában szólt a pártviszonyokról is. A budgetre nézve Zsedényi a következő három pontot ajánlá a párt figyelmébe: 1) hogy a központban a hivatalnoki státus ne szaporíttassék; 2) hogy állami kamatbiztosítás melletti vasútépítés többé ne engedélyeztessék; 3) hogy az államháztartás átalában úgy rendeztessék be, hogy ezután semmiféle adósságra se legyen szükség. Zsedényi beszédének a pártviszonyokról szóló részére Deák F., Kerkapoly és Pulszky F. reflektáltak. A kamatbiztosítás ügyében a párt odanyilatkozott, hogy ez csak ott engedélyeztessék, hol mint Horvát Szlavonországgal szemben, már bizonyos lekötelező ígéretek tétettek vagy a kiépítést az internationális forgalom követelné. A Deák-párt ma este 6 órakor tartott értekezletén legelőször Lónyay miniszterelnök fölhívta a párt figyelmét különösen a múlt országgyűlésről visszamaradt elintézetlen tv.-javaslatokra. Ezek közt mint legsürgősebbek a Ludovica akadémia, a kolozsvári egyetem a kamatbiztosítás nélküli vasutak és a Lloyd szerződés, melyek vagy a válaszfelirati vita mellett, vagy közvetlen utána vézethetnének tárgyalás alá, miután tárgyalásuk hihetőleg kevés nehézséggel fog járni. Ezenkívül rövid idő alatt a fővárosok rendezéséről szóló tv.-javaslatot, melynek elkészülte folyamatban van, szintén a ház elé fogja terjeszteni, melynek elintézése ugyancsak a sürgős tárgyak közé lesz sorozandó. Ezután Sverkapoly pénzügyminiszter kifejtette a párt előtt exposéjának főbb pontjait s azon alapelveket, melyre a jövő háztartás átalában fektetve van. Különben úgy a miniszterelnök fönt említett előterjesztéseit, valamint a pénzügyminiszter exposéját a holnapi nyilvános ülésben fogják a házban bemutatni. A hosszas értekezlet tartott. ■=: A közös ügyek tárgyalására kiküldött osztrák bizottság ma esti 61 órakor tarta Hopfen elnöklete alatt második ülését, melynek napirendjén a kormányi előterjesztések felolvasása, továbbá budget- és kérvénybizottság választása volt. Dr. Herbst indítványa a kormányi előterjesztéseket egy 21 tagú (budget) bizottsághoz utasítani, elfogadtatott, és ezen bizottságba azonnal a következők meg is választottak: Grocholsky, Brestel, Rechber’g, Pipicz, Van der Strass, Wickenburg, Falkenhayn, Demel, Czerne, Figuli, Herbst, Zyblikievitz, Vrints, Schaup, Pratobevera, Giskra, Kechbauer, Weber, Kardasch, Wegscheider és Gablenz. Ezután a kérvénybizottság választatott meg, mely következő 9 tagból áll: Burg, Carneri, Mayer, Czerkawsky, Trautmansdorf, Pipicz, Ritter, Zeillner és Huscher. Elnök Falkenhaynnak egy az ülés folyama alatt vett levelét olvassa fel, melyben ez jelenti, hogy betegség miatt a delegáczió üléseire meg nem jelenhet, ennélfogva szükséges helyettes alelnököt és egy új budgetbizottsági tagot választani, mi azonnal meg is történik. Alelnöknek, Wickenburg gróf, új budgetbizottsági tagnak pedig Hoyos gróf választatik meg. Ezzel a gyűlés este 7‘/a órakor véget ért s Ígéretünkhöz képest csak az igazoló bizottság tagjainak névsorát kell pótlólag közölnünk. Megválasztattak e bizottságba:n Pascotius, Schter, Dr. ueltz, Dr. Wegseheider és B. Ritter. Kié az a Muraköz? Most, midőn a magyar országgyűlés együtt van, igen helyén volna ezen kérdést is véglegesen megoldani. Muraköz a megtestesült anomália— Horvát- és Magyarország közt a czivódás örökös almája. Zala vármegyéhez tartozik,politikailag most, mint 48 előtt, de egyházmegyeileg Zágrábhoz most is, mint 48 előtt. Amennyit Zala vármegye, mint politikai hatóság hivatalnokai, de főkép a Csáktornyán székelő királyi törvényhatóság, és az ottani derék iskolai szék által a nemzetiség ügyében tesz, annyit és többet paralizálnak és rontanak a zágrábi érsekmegyei hatóság által kimenesztetni szokott ellenkező rendeletek. A muraközi papság kezében van az ifjúság neveltetése, az összes népség, s ezen papság, amint halhatlan érdemei vannak Magyarországra nézve a múltban, oly kevéssé biztos most már a jövőre. Négy-öt plébánost kivéve, kik a 48 előtti évek sorsedzett tisztes maradványai, a többi lelkészek a zágrábi spánszláv szeminárium misszionárusai, hazánknak, ha nem is nyiltan, bizonyosan titokban ellenségei — s minthogy mind a magyar kormány, mint a vallásalapi parochiák védnöke, mind gróf Festetics, mint a legjobb javadalmak védura, föltételül tűzik ki a plébániák konferálásakor a magyar nyelvet, a politikus aspiránsok egy pár szót tanulnak is magyarul, hogy így erőt érjenek, de csak azért, hogy annál sérthetlenebbül gyakorolhassák azután pánszláv üzérkedéseiket, és idegenithessék el az iskolában és azonkívül a népséget a magyar haza jogos várakozásától. A zágrábifkonzisztorum^elvből Muraközbe nem küld magyar lelkészeket, hanem ha akad is valamely szegény flótás, ki a Murán vagy a Dráván innét született — és a magyar nyelvet beszéli, s a zágrábi szemináriumban,tekintettel Muraközre keres nevelkedést, — ha agyon nem szekirozzák tantársai, tanárai és elöljárói, mig a növeldében van, bizonyos lehet arról, hogy ha tövises pályáját Zágrábban elvégezte, hogy etet az egyházmegyei kormány — hogy Muraközt ne lássa — leküldi a szlavóniai vagy törökországi határra. Helyébe még annál telivérübb ágensek, kémjei és eszközei töltik be a muraszigeti papi állomásokat, úgy hogy ha akarnának is a patronusok alkalmas papi egyéneket tenni plébániáikra, nem választhatnak, mert nincs megbizható egyéniség, s volens nolens illéreket kell nekik praezentálni. S igy elvileg és rendszeresen megrontatik Muraköz. Eleget fölszólalt ezen anomália ellen már Zala vármegye — de eddig mindig hiában — a mintegy 60,000 főre menő lakosság még Zágráb egyházmegyéhez tartozik. Azt vMjük tehát, itt az idő, hogy komolyan e tárgyról is rendelkezzék az országgyűlés. A legegyszerűbb mód a dologban az, hogy: 1- szer, ezen két muraközi esperesség, mintegy 22 plébánia, csatoltassék a szombathelyi püspökséghez, 2- szer. A szombathelyi papnövelde a vallásalapból évről évre négy horvát-magyar növendék eltartására és neveltetésére szolgáló járulékkal láttassék el. 3- szor. A zágrábi 28 kanonokságból, ezen czim alatt négy-hat kanonokság köttessék a szombathelyi káptalanhoz — ösztönül és jutalomul az egyház és haza szolgálatában nagyobb érdemeket szerzett kitűnő lelkészek előnyére. Ez utóbbi rendezése a zágrábi káptalannak annál szükségesebb, minél égbe kiáltóbb az igazságtalanság, melylyel egy negyed század óta a kanoniák a muraközi papság mellőzésével csak telivér illéreknek osztogattalak Zágrábban, hogy ime a zágrábi káptalan egy tíz egyéniségből álló töredéke minden egyházi fegyelmet megszégyenítő zajos demonstráczióba tört ki az áldott lelkű, de e szerencsétlen pártviszályos Horvátországban véres mártíromságot szenvedő érsek ellen, hogy az végre valahára egy magyart proponált zágrábi kanonoknak, és sürgetve kényszeritni vakmerősküdnek az érseket azon konczesszióra, hogy ezentúl a kanoniák betöltésénél a káptalan véleményét vegye irányadóul. Nyilt titok az, hogy mi Horvátországgal sokkal könnyebben boldogulnánk, ha a nyakas ellenszegülő papság nem volna az tartja fon folyvást a lázadás tüzét, az élteti a magyarellenes ingerkedést, az használ föl minden alkalmat, hogy az egyezségre hajlandó világi urakat megint összezavarja, és mind az országos törvények, mind a dynasztia elleni merényleteket gyámolítsa. Ha valósulna azon hir, hogy Szlavónia, megunván a méltatlan orvon vezetést, oda dobná az elválás kettyUjét, és saját vicze-bánját, saját régi törvényeit, alapítványait visszaköveteli — akkor ne feledkezzék arról is meg, hogy egy saját püspökséget is követeljen, saját 12 tagból álló káptalanával — mely a zágrábi auraniai perjelség — és túlságos számú kanoniákból untig kikerül. Mindez életkérdés. A zágrábi káptalan legjövedelmezőbb jószágai Magyarországban vannak, meg kell próbálni velük s majd meggyalogulnak. De ember kell a gátra, és tevékenység. Tallián Edének kanonokká lett kineveztetése miatt oly botrányos jelenetekre, oly alávaló kenyéririgy kifakadásokra vetemedett néhány zágrábi kanonokj; pedig nem szóltak volna ők Tallián ellen, ha az apagyilkos, vagy bankócsináló lett volna is, csak az övék volna, csak magyar ne volna. S hát a magyar kormány nem elég erős földjeit bitangló zsarnokok közt megvédeni ? Úgy is tízszeres erő, százszoros ádozat és elszánás kell ahhoz, hogy valaki a magyarhorvát unió ügyében magát kitegye — érdemes tehát, hogy ily korszerű, szükséges és egyedül czélhoz vezető törekvések az illető felső köröktől gyámolíttassanak. Mindenekelőtt tehát intéztessék el a kérdés, kié az a Muraköz? mert az nem lehet. A „REFORM“ TÁRCZAJA. A pesti ideiglenes népszínház és Miklósy. Tegnap, szept. 15-én történt a pesti ideiglenes népszinház alapkövének letétele, s mi, kik nem csak lelkesülünk a pesti népszinház eszméjéért, de fáradunk is létesitése érdekében, nem oly eseménynek üdvözöljük a tegnapit, mint mely munkánkat előbbre vinné. Az ünnepély, mint minden, mi Miklósy vezetése alatt történik, nagyon középszerűen és mondhatni komikusan folyt le. Volt egy szószék, két zászlóval feldiszitve, s e körül csoportosult a kiváncsi és buzgó tömeg, mert a jelenlevőket e két csoportra lehet osztani. Buzgóknak lehet mondani a budai szinészeket és szinésznőket, a pesti nemzeti szinház részéről megjelenteket : Orczy br. intendáns urat, Szathmárynét,Blahánét, Szerdahelyit, Nádayt, Tamásyt és több mást, s végül nehány hirlaptudósitót. Ezeket leszámítva, a jelenlevők többi része kiváncsi gyermekekből állott; de ezek is megtették a köteles részt, éljeneztek, s legalább nem aprehendálhattak, midőn az ünnepély egyik szónoka sértegetni kezdte a publikumnak azon részét, melytől Miklósy társulatának és színházának támogatását várja. Délelőtt 11 óra már elmúlt, midőn a színészek a szózat hangjait elénekelvén. Gárdonyi A. budai színész a szószékre lépett. Beszéde buzdítás volt a közönséghez és színészekhez, azt az ügyik pártolására kérte fel, ezeket pedig türelemre intette. Fejtegette a népszínház létesülésének nagy horderejét mind magyarosodás, mind kultúrai szempontból, s végül éltette Pest város hatóságát és lelkes közönségét, mely annyira érdeklődik ez ügy iránt. Megérdemelt éljenzés kisérte a rövid beszédet,midőn Eródy Béla vette át a szót, s felolvasta „A nemzet géniusza“ czimü költeményét, melyet ez alkalomra készített. A költeményből kiveszszük a következő versszakokat: „Egy égi nemtő szállt a földre le, Közöttünk él, népünk vadszelleme. Hatalma nagy, hat, alkot és teremt; Éltetve járja be a végtelent. S a merre jár, a népre mindenütt A lelkesültség fénysugára süt. Nemtönk, kitől uj élet ébredez. Legyen hát üdvöz : a színészet ez.“ Ezután előszámlálva a költemény a színészet hatalmát, így üdvözli e nemtőt: „Isten hozott közénk nemtő alak. Számodra épülnek fel e falak. Foglald el ezt a szentelt helyet itt, S valósítsd meg egy nép reményeit. Tanítsd meg azt, ki e csarnokba jö. Nemesre, jóra, hogy buzduljon ö . Tanítsd meg rá, hogy szent legyen neki . Hazája, nyelve s mind mi nemzeti.“ Végül a következő bátorító szavakat mondotta: „Őrködjetek ti, múzsa papjai. Oltár tüzét ármány ne oltsa ki, ki legyen tiszta s szent az áldozat, ^ A múzsa hozzánk bü csak úgy marad. Legyen e szentelt csarnok olyan ut, A melyen nyelvünk diadalra jut. S kinek szive szép — és jóért dobog, E templomhoz zarándokolni fog.“ A szerző által lelkesülten elmondott költemény után az „Isten áldd meg a magyart“ éneket hangoztatták a színészek, s ezzel szerencsésen fejeztetett volna be az ünnepély, ha (nem tudjuk Miklósy szeszélyéből vagy engedelméből-e,) fel nem áll a szószékre egy fiatal ember, kinek nevét nem tudhattuk meg, s ki tőle telhetőleg elrontotta a jó hatást, mit az alapkő letétele a jelenlevők buzgó részére gyakorolt. Ez a fiatal ember az alapkő letételének műtéte alatt, melyet Orczy Felix br., Szathmáryné és Blaháné egy-egy kalapácsütéssel jelzettek, beszélt arról, hogy az ideiglenes népszínházat nem csak anyilag, hanem szellemileg is kell pártolni. E tételt azonban nem fejtette ki tökéletesen, s méltán megijedtünk, midőn a rákövetkező mondatot azon biztatással kezdte, hogy ő a maga részéről szintén fogja támogatni szellemileg a népszínházát, s miután zavart beszédéből nem lehetett kivenni, hogy miként érti a szellemi támogatást, azon aggodalom szállt meg bennünket, hogy bizonyára egy pár darabbal fogja szaporítani Miklósynak hírhedt műsorát. Ezután kikelt a főpapok ellen, mivel nem pártolják a népszínház eszméjét, s összeszidta a zsidókat, mert nem járnak magyar színházba. Nagyon természetes hogy az ily irányban elmondott beszédnek a vége sem tetszett oly nagyon, hol azon véleményét fejezte ki, hogy Miklósy neve a nemzet évkönyveinek első lapján lesz arany hetükkel feljegyezve a pesti magyar népszinház eszméjének előmozdítása körül tett és teendő érdemeiért. Erre eloszlott a közönség. Akik szivükön viselik a pesti népszinház ügyét, aggódva látják ez eszme egy részét Miklóssy ur kezében. Az ő működését Pesten nem mint egyszerű vállalkozást kell tekinteni, melynek minden magyar örülhet, ha mindjárt nem sikerülne is, hanem mint közügyet, mint a pesti népszínház előhírnökét. Ily szempontból tekintve az ügyet, s különösen, midőn már is látjuk a második magyar társulat ellenségeinek kárörvendő mosolyát, midőn halljuk azok szavait, kik a népszínháztól nem akarnak várni semmi jót sem nemzetiségi, sem irodalmi s így kultúrai szempontból sem, nem csoda, ha félünk Miklósy társulatának netalán kudarczától, s aggódunk a bekövetkezhető és kompromittáló bukástól. Ez mentsen ki tehát azért, mit nem mondanánk el, ha nem lenne a népszínházi eszmére oly életbevágó Miklóssynak és társulatának a fővárosban való működése. Soraink komoly figyelmeztetések akarnak lenni Miklósyhoz, nehogy a zsurnalisztikának kíméletes eljárását budai működésével szemben annak vegye, hogy megfelelt az igényeknek. Miklósyt a fővárosi közönség Budán már két ízben történt szerepléséről ismeri. Első alkalommal bejött oly társulattal a fővárosba, mely harmadrangú városokban is harmadrangú volt. Meg is bukott ekkor s alig néhány heti előadás után távozott a fővárosból. Másodszor a nyáron működött a budavárosi arénában, úgy látszik, sem ízlése, sem erélye, sem képessége nincs vállalkozásának megfelelő. Igazgatói számításában legfőbb szerepet játszik az a hazafiság, melyet a közönség követel. Színháza olyan, hogy áldozat eljárni bele, belépti díjai szinte akkorák, mint a nemzeti színházéi, mit épülete kis volta megmagyaráz ugyan, de színészei rész volta nem ellensúlyoz. Két előadást tartott már a Fürst-féle színházban a Hermina-téren üres padok előtt. Ez lenne-e, a pesti népszínház első föllépése? Egy oly igazgató, ki szeptember derekán szombaton és vasárnap egy nyomorult kis lokalitást Pesten nem tud kiváncsiakkal megtölteni, első előadásra, az mondjon le veszélyes ambícziójáról és menjen kolostorba. Miklósy, ugy látszik, fel sem fogja, mit követel tőle egy fővárosi közönség. Darabjai silány létezművek, silány, érthetlen fordítással. Színészei egy-kettő kivételével a Beleznay-kertben lelnének tért, méltót tehetségekhöz, színházban eddig nem termett a számukra babér. Vállalata üzleti része patriarchális hanyagság, és nem törődés mindazzal, ami az érdeket kelti, fentartja és fokozza. Azon figyelmetlenséget a közönség iránt, hogy Miklósy a lapokban ritkán hirdette azon darab előadását, melyet valóban előadott, nem is érdemel emlitést akkor, midőn mint pd. épen tegnap, a szinlap hirdeti, hogy énekes népszínmű, zenéjét X. X. irta, s valóban még zenekar sem volt. Mit szóljunk az előadásokról és társulatáról részletesen ? Tagjai közül kivéve Káldynét, Dékány Rózát, Szakál Rózát, Káldyt a jeles karmestert, Vízvárit és Kápolnait, egy sem igényelheti a színész szerepét, egy pár válik be közülök kisebb szerepre a fővárosban. Említsük föl még csak a legbotrányosabb dolgot: a rendezést. Az ízléstelenség a színpadon, illúziórontó botlások, oly tanulatlanság, hogy a színészek egymás szerepét hadarták el a súgó után, a mindennapi dolgokhoz tartoztak. Nem kell külön mondanunk, hogy sajtó ítéletünk a budai szereplésre van alapítva. Meglehet, Pesten jobb lesz. Fölhívjuk tehát a közönséget: látogasson el a Fürst-színházba, hol Miklósy játszat. Nézze meg a társulatot és ítéljen róla és cselekedjék a szerint, amint megérdemli. Nem fogunk megszűnni hirdetni Miklósy sikereit is, de kudarczait is. Ezúttal kötelességünk volt elősorolni az okokat, melyek bőven indokolják, ha a vállalkozás vége bukás lesz. El kell hárítanunk színét annak, mintha a népszínház eszméje nem volna életrevaló. A vállalkozók nem azok. A nemzeti színházból tegnap tömegesen tért vissza a közönség, mely az agyonsanyargatott „Peleskei nótárius“-ra már nem kapott helyet. Három Fürst-színház megtelt volna azokkal, a VG ide be nem fértek, de Miklósy színháza üres vo. Mert az emberek nem hazafias erényt gyakorolni, hanem .x... látni járnak a színházba. Könyvpiacz. Formai észtan nyilvános tanítás és oktatás czéljából, irta Dunay Ferencz (Heckenast). Ara 1 írt 80 kr. E filozófiai munka, mely mint szerző hosszas előszavában mondja, tekintettel készült „a magyar oktatás-ügyérség által tervezett lyczeumi tantervre“ ránk futólagos átnézése után azon benyomást téve, hogy sok szorgalommal, nagy készültséggel s kiváló munkakedvvel, de kevesebb hasznavehetőséggel s világossággal van irva. Szerző itt egyátalában nehéz állásponton van, s azért sok tekintetben menteni is lehet. Különben maga lépett a filozófiai eszmék legkuszáltabb régiójába, s ezért gyakran épen hosszúsága, számos példája által nemhogy fölvilágosítaná tárgyát, hanem még jobban összezavarja az úgyis e tárgy által annyira vexált fiatalságot. Vexált mondjuk, mert még mindig nincs oly bölcsészeti munkánk, mely érthetőség mellett rövidséget s kellemes előadást nyújtván, középtanodai fiatalságunknak a siker nagyobb reményével volna kezébe adható.^Innét azon visszás álláspont középtanodáink felsőbb osztályaiban, mely minden gondolkodó előtt föltűnhetik. Mig t. i. másutt sikerült tankönyvek által kedveltetik az ifjúba a filozófia tudomány iránt, nálunk a lélekölő szárazság kerekedik mindenütt felül előadásban ugy, mint a tankönyvekben, s kiki tudja, hogy a bölcsészet gimnáziumainkban a lehető legnépszerűtlenebb tantárgy a tanuló fiatalság előtt. Csak a „bölcsészethallgatói“ név bír némi csábbal még. A jelen munka ismét csak az anyagot szaporítja, s elismerésre méltó részletességgel van szerkesztve. Szerzőnek nyelvtani hajlamait azonban nem tartjuk követendőknek. Ott, hol már van kész, jó, érthető szavunk valamennyi fogalom kifejezésére, minek azon változtatni hozzáadás-