Reform, 1872. szeptember (4. évfolyam, 239-267. szám)

1872-09-19 / 257. szám

257. szám. Előfizetési föltételek : Vidékre postá­n vagy helyben háiiskola hordva . 20 frt—kr. 1 Negyed évre . 5 frt—kr. Egéa* évre Fél évre . 10 Egy hóra 80 Hirdetmények dija: 10­ bagábo8 petitsor egya­eri hirdetőanél A nyílttéri petitsor . . .... Bélyegdij .......................................................... Csütörtök, szeptember 19.1872. 8 kr. 25 „ 30 „ REFORM ■Bf­in. évi folyam. Szerkesztési iroda: BclTároM, v6vOBh&K-tAv 8. ■». X. udvuVg X. «ntAlat«!}. B lap üitellemi rén­ét illető minden kö­lemény a *»erkea«tóségho* inte­ ondő. Bérmentetlen levelek amik ismert keséktől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Rith Mór könyvkereskedésében, régi ixlnltáxtór S. 1«. A lap anyagi ré­sét illető kö­­lemények (előfizetési pénz, kiadás körü­li panaszok, hirdetmény) a kiadó-hivatalhos intéiendfik. Előfizetési fölhívás a REFORM politikai és közgazdasági napilapra. Folyó évi október—deczemberre 5 frt, — október—novemberre 3 frt 60 kr., — októ­berre 1 frt 80 kr. Minden negyedéves uj előfizető a Boz Dickens „Barnaby Rudge“ czimű 3 kö­tetes kitűnő regényre, melynek bolti ára különben 5 frt — igényt tarthat. Az előfizetési összegek bekü­ld lé­s ére legczélszerübb­ a postai utal­ványlapokat használni. A „REFORM“ kiadóhivatala, Ráth Mór könyvkereskedésében Pesten, háznégyszög. 99 A pesti népszínházra A „Reform“ szerkesztőségében eddig elé kegyült 5917 írt és 2 db. cs. és kir. arany. Pest, szeptember 18. Az alkotmányos állam­életnek a budget valóságos mikrokozmusa. Száraz számok cso­portjai adják itt vissza az élet képét, és bár első pillantásra élettelenül, de h­ivebben és részrehajlatlan­abbul teszik, mint a legpártatla­nabb történész mesterkeze. Kivált oly álla­mokra áll ez, melyek a reorganizáczió, a re­formok nagy munkájának küszöbén á­llnak, mint Magyarország. Itt nincsenek stationar számok, évek sorára kivetett tételek, melyek a kormánygép egyforma munkáját, az államélet megállapodottságát jeleznék. Itt minden budget, melyet a pénzügyminiszter a törvényhozás elé terjeszt, egy új programmot proklamál, új munkák műhelyébe vezet, új kísérleteket és törekvéseket jelez. Ily viszonyok­ közt a budget valóságos eseménye a parliamenti életnek. És valóságos esemény napjaink történe­teiben azon expozé is, melyet pénzügyi állá­sunkról a pénzügyminiszter szájából tegnap hallottunk. Nem valami fényes terméke a ha­zai r­etorikának, a ki állami gazdaságunk, pénzügyi politikánk új irányzatainak — ha szinte csak átalános — megjelölését kereste benne, csalatkozva hallhatta végig. De fináncz- ügyekben a legfényesebb, legreálisabb ékes­szólást elvégre is a számok fejtik ki, s a pénz­ügyminiszter oly bőkezüleg enged vala gyö­nyörködni az ékesszólás e nemében, hogy szinte sok volt a jóból. Az 1873. évi költségvetés, ha jelen elő­irányzatában megh­agyatik — a­mi valószínü — egy 8—9 milliomos defic­ittel kecsegtet csak a rendes szükséglet tekintetében. A pénzügy­­miniszter ugyan csak 3 milliót emlegetett, a­mi megfelelne a valóságnak, ha jövő évi kö­zösügyi hányadunk, szerényen megmaradt volna idei összegénél, 23 milliónál. Mint azon­ban a közös költségvetésből látjuk, az fölsza­porodott 29 millióra s egy futó tekintet a téte­lekre, melyek e két millió különbséget teszik, sejtenünk engedi, hogy az meg is fog maradni azon a magasságon. S e szerint rendes budge­­tünk mérlege is nevezetesen módosul. A ki­adások előirányzatába tétetett 1­50, a bevéte­lekébe 170 millió, csakhogy míg az előbbi összeg tisztán belügyi kiadásaink összegét jelzi, addig a 170 millióból levonandó a kö­zös hányad is, mi 23 millió mával véve, csak­ugyan 3 milliónyi, de a tényleges 29 millió mellett 8—9 milliónyi deficzit. Bizonyára nem örvendetes kilátás. De le­gyen szabad vigasztalóul Macaulay egyik ro­­kontárgyu passzusát emlitenünk. — „Évi egy millió koldusbotra vezetend“, mondák 1648-ban a patrióták. „Évi két millió romba döntend, a hazát“, siránkoztak 1660-ban. „Öt­ven milliónyi adós­ság s kiált föl Swift; ezek a nagy szövetségek tönkre tették Angliát.“ „Kétszáz negyven milliónyi adó­sság!“ kiál­tottak 1783-ban kórusban az államférfiak, mely ügyesség, vagy mely kormányi takarékosság mentheti meg az ilyeténkép megterhelt or­szágot.“ Pedig hogy ez a túlterhelt tönkremenendő orszá­g adóssága minden növekedése mellett, jóllétben, gazdagságban és hatalomban is ne­velkedett a mai napig, tudvalevő dolog. „Sze­gényebb-e 1790 óta ez ország“, kérdi a fent­­idézettekre nézve Macaulay. Való, Magyarország nem Anglia. Szegé­nyek vagyunnk a természet dú­sgazdagsága mel­lett, népünk hajlamai kevéssé irányulnak a gazdagodásra, és politikai életünk nyomorú­ságai még évekig vissza fognak hatni gazda­sági fejlődésünkre. De elvégre is vann­ak kiadások, melyek valóságos bevételek. Állításunknak igen para­dox szine van, pedig lényegében való. Midőn XIV. Lajos alatt a franczia állam adósságai ijesztő mértekben emelkedtek, a ki­adások legnagyobb része, mely az eladósodást szülte, drága és hiábavaló háborúkra, kegyen­­czek és maitressek zsebeire, mesés fényü ud­vari ünnepélyekre, s az ancien regime nem mindig ízléses, de annál számosabb és drá­gább építkezéseire költ. Az ilyen kiadás való­ságos kiadás, mely körülbelől elmondhatni, hogy ki van dobva az ablakon. De mikor egy uj államrendezés vagy mint hazánk az újon visszanyert önállóság kezdő éveiben szervezi és kiterjeszti közok­tatását, ú­j alapokra fekteti az igazságszolgál­tatást, kiépít egy nagy vasúthálózatot, teremt vagy restaurál közutakat, megalkot egy nem­zeti védsereget, akkor költhet ugyan a folyó évek jövedelmén, a maga pereznyi vagyoni állásán fölül, és adóságcsinálással kezdve lát­szólag megrontja gazdasági életének alapját; de bizonyára a­mit veszt a réven, visszanyeri a vámon, vissza tízszeresen, százszorosán.­­ Csak igazi szükségleteknek tegyen eleget és tegye kellő eszél­lyel és belátással. Ki tagadhatja, hogy a mi helyzetünkre még mindig alkalmazhatók a mondottak és magában egy nyolcz milliónyi deficzit sem tud oly módtalanul aggasztani. Csak­hogy az a kérdés, valóban sürgős, hasznos gyümöl­csöző kiadások-e, melyekkel a kormány elénk lép, s ily tetemes áldozatokat kíván e kime­rült fizetőképességű ország népétől. E kérdésre most, midőn jóformán csak egy főszámösszesítés fekszik előttünk, még nehéz dolog volna felelni. De reméljünk min­den jót, míg az ellenkezőről meg nem győző­dünk ; nemsokára kezünk között lesz a brutto­­budget, melyet szigorúan átvizsgálni csak oly fontos, parancsoló kötelessége a sajtónak mint a törvényhozásnak, és e kötelességnek megfe­lelni annak idején mi is fogunk. hajózás legvégső pontja Djan, és itt van egyszer­smind a legfontosabb kutató utazásoknak kiinduló s visszatérő pontja. Innét utazók déli és nyugati irány­ban már öt foknyira haladtak elő. Djau körülbelül 11—12,000 lakosú helység, ezek között 5000 núbiai; az egész vidék lakossága legfölebb 200,000 főre te­hető, mely azonban 1300 négyszög mértföldnyi terü­leten van szétszórva. Schweinfurth utazása irányául a nyugati vizi utat választó, a charlumi kereskedők­kel szerződést kötött, mely részére élelmi­szerek, hordárok, fegyveresek stb. átszolgáltatását biztositá, és azonfelül még a nílusi útra bárkát is adott rendel­kezésére. Embereit az utazó chartumi lakosok közül választá, s e választása szerencsére vált, mert soha sem volt alkalma panaszra. Alindennel ellátva, a­mi szükséges, az utazás 1869. január 5-kén­ kezdődött el a zergefolyamhoz. Az északi szélesség 11. és 12-ik foka közt Sehwein­­furth­első nyomait találá egy földmivelő népességnek; fekete bennszülöttek voltak, a Schilluk törzsből, ki­ .5—6 órányi szélességben a Nil partjától és az alsó Sobat mellett hosszú területen telepedtek le. Egészen az egyptomi kormány uralma alatt állanak. Az utazó, a falvak nagy számánál és nagyságánál fogva a la­kosságot egy millióra becsüli; minthogy azonban a Schillukok országának egész kiterjedése 120 négy­szög mértföldnyinél nagyobbra nem tehető, s igy egy négyszög mértföldre 10,000 ember esik, oly sűrűn lakott vidék az ő vidékük, hogy hasonlót más nép­törzsnél nem találni. Az utazó néhány napig még So­­batban időzvén, az egyptomi uralom e legszélső pont­ján, az utazás bárkán a folyamon fölfelé tovább foly­­tattatott. A kis jármű tulajdonosa, valami Abu Szá­mát, „egy neme­skeblű ember“, a vállalatra nagy be­folyást gyakorolt. Habár Schweinfurth és Abu Szá­mát több mint 80 fegyveres embert vittek magukkal, mégis, mikor a Sobat torkolatához értek, résen kel­lett lenniök a Schillukoktól. Néhány nappal később az utazók a Szerat folyó torkolatán felül voltak egy bonyodalmas csatorna-hálózat közepette. Csupán egy az eltorlaszolt főfolyamtól eltérő folyóágon át volt le­hetséges a Bacher el gbasal [zerge (gazella)-folyó] torkolatáig való elcsatolás és még itt is sok ezer ember egyesült erőlködésének sikerült a bárkát egy keskeny nyíláson átvinni. — Huszonkét napi utazás A mondottak különben még határozottab­­ban állanak a rendkívüli költségveté­sre néz­ve. Itt óriási defic­ittel állunk szemben. Meg­haladja a 28 millió forintot az a kiadási ös­­­szeg, melyre a pénzügyminiszter épenséggel nem tud fedezetet találni. Az egész rendkívüli költségelőirányzat 75 millió. Ez összeg súlya 48.771,538 forint a közlekedési minisztérium budgetjére esik, tehát vasutak, s kétségkívül kőutak építésére, kikötőkre, csatornákra, víz­­szabályozásokra stb., mind oly ágaira a közle­kedésügynek, s e szerint közvetve a közgaz­daságnak, melyek határozottan produktív be­ruházást, tehát nemzetvagyont képviselnek, s a reájuk fordított óriási összegekkel voltaké­­pen csak értékcserét képeznek, még­pedig le­hetőleg kedvező értékemelkedéssel. És az, a­mi átalánosságban, elméletben áll. A gyakorlatban mindez természetesen igen jelentékenyen módosul, illetőleg kérdésessé válik. Váj­jon bizonyos vasúti hálók csakugyan reális szükségletnek felelnek-e meg ? vájjon építésük és kezelésük azon olcsósággal jár­­nak-e, mely szigorú, lelkiismeretes gazdálko­dás mellett elérhető ? vajjon bizonyos beru­házások csakugyan kecsegtetnek-e azon biz­tos anyagi vagy erkölcsi eredmén­nyel, mely a reájuk fordított költségek s áldozatokért kárpótoljanak bennünket? Mind oly kérdések, melyek mikénti megoldásától függ ítéletünk javuló vagy rosszaló jelleme is. Itt is a kö­­zeljévő részletes vitatásig kell tüntetésre kér­nünk olvasóinkat. Annyi áll, hogy Kerkapoly úr pénzügy­minisztersége alatt nagyszabású financzpoliti­­kát ű­zünk. A defic­itektől nem fel a hideg, és adósságot csinálunk, mint valóságos nagy urak. Bátrak vagyunk, és a m­illiárdok árnyé­kától nem ijedünk meg. Ez önbizalom, e bátorság nem baj. Csak azután legyen meg bennünk az a gazdasági és politikai gyakorlati­ság, az a szolid, munkás szellem, akarat és kitartás, mely mindez anyagi eszközöket, e „bátor“ gazdálkodást hasz­nunkra , előhaladásunkra, gyarapodásunkra fordítsa. Mert ha e gyakorlati szellem és mun­kaakarat és kitartás hiányozni találna, a bá­torság ma­ holnap s hova hamarabb torkunkra forrhat. — Andrásy Gyula gr. külügyminiszter ma Terebesre utazott, hol természetesen csak nagyon rövid ideig marad, minthogy a delegáczió fő albizott­ságainak megindulandó tárgyalásai az ő jelenlétét is föltétlenül szükségessé teszik. Lábra kapott a hir, hogy tervben volna, Andrásy grófot kér ez­éggé nevezni. Az ellenőr e hirt fölveszi hasábjaiba, szíve­sen is veszi a tervezett kitüntetést és nagy bizalmat szavaz Andrásy grófnak. A­mi a bizalmat illeti, eb­ben körülbelül egyetértünk t. kollegánkkal, a­mi a kitüntetést, a herczegi czimet illeti, arra nézve más véleményben vagyunk. Magas állású ember sok ha­sonló kitüntetést tartozik fölvenni, a melytől az alan­tabb dolgozók megkímélve maradnak. Az ily alkalmi kitüntetéseknek azonban udvariassági jellemükön kí­vül való jelentőségük nincs, míg a herczegi czim már szinte tüntetés, nem csak kitüntetés lenne, melyre al­kalmat egyelőre nem látunk. Megrövideljük Andrásy gróf külügyminiszterségét s eddigi tapintatos eljárá­sát sehogysem kicsinyesve számítunk reá, hogy csak ezután fog az következni, a miért magyar kormány­elnöki székét mostani állásával fölcserélte. Minden esetre oly­at s oly föladatok várnak még ö reá, a hol egy herczegi czimnél többet érő dolgokat is el lehet veszíteni. Ha ilyen sors találná őt érni mitől ugyan nincs okunk őt félteni, de mi ellen biztosítva sincsen, szomorú gúnyképen maradna r­ajta az előlegül vett herczegi kitüntetés. Nem is hiszünk sem a tervben, sem abban, hogy Andrásy gróf ambiczionálja, kivált most, bizonytalan körfutásának bár fényes, de kezdő kezdetén, után február 21-dikén értek az utazók kiszálló he­lyükre. A Djur torkolata előtt, mely rendkívül nehezen hozzáférhető, a mély vizi út jó négy mértföld folyta­tódik még a kiszálló helyig, mely így formális zseb­­utczát képez, melyet a bennszülöttek Kit-nek nevez­nek, és hol a legcsekélyebb áram sem vehető észre; ez nyilván egy régi folyó medre. Csak a Djur torko­latán alul folyik a víz és a meder tekintélyes széles­sége csak a Bacher-el-Arab torkolata előtt kezdődik. Schweinfurth­ számos tudakozódása után e folyót a főfolyónak tekinti, mert még 75 mértföldnyire e he­lyen felül, oly távolságban a torkolattól, melyet a Djur egész folyásával nem ér el, e folyó minden év­szakban hajózhatónak mutatkozik. Mikor visszament júliusban, az utazó a legbiztosabb bizonyítékokat sze­rezte magának az iránt, hogy a Bacher-el-Seraf a Ba­­cher-el-Arab folyó folytatása. Az utazásnak azonfelül fő czélja volt, hogy a nyugati Nil folyó mellékfolyóit és ágait megállapítsák, s jelentőségüket kiderítsék, és Schweinfurth bebizonyítani véli, hogy az összes folyamterület 10,000 négyszög mértföldet karol át. „Rendesen“ — így szól utazónk — »úgy említik a zerge-folyót, mint valami jelentéktelen mellékágat. Ha tévedés onnét eredhetett, hogy a gazella-folyó, miután a Nil­abissziniai forrásait fölismerni vélték, a portugállok térképein így tüntették föl, pedig lehetet­len ily óriás folyam torkolatát észre nem venni, vagy legalább egy ilyennek létéről kellett a portugállok­­nak is tudomással bírniok. De már kitalálták a kék Nilt, és ezt amaz háttérbe szorította volna.“ Schweinfurth márczius legynagyobb részét uti­­társaival a kirakóhelyen egy sátoros táborban, a csa­tornák tömkelegének egyik szigetén tölté. E csator­nák kigőzölgéseinek ártalmas befolyásán, melyeknek a növénytani kirándulásai által jobban ki volt téve, mint a többiek, ő a chinin használata által túltette magát. Nemsokára az ország belsejébe vándorolt, s vagy 30 mértföldet hatolt elő, még pedig gyalog. Nem volt itt se teve, se szamár. Az egyedüli alkal­mas állat, az elefánt, tűzzel-vassal kiirtatik, és csak azon czélból, „hogy egy czikk készíttessék, mely haszontalan játékszernek dolgoztatik föl.“ A másfél órai gyalogút hosszú karaván, erre a déli gyuttákon vonult át hat napi járásban. E vidékek lakosai az «g"g! = A képviselőház fölirati bizottsága ma ala­kult meg, elnöke lett P­e­rczei Béla, jegyzője: Széll Kálmán. Ugyancsak ma alakult meg a pénzügyi bi­zottság is. Elnöknek Csenge­ry Antal, előadónak Széll Kálmán választatott. Az egyes minisztériumok költségvetésének előadói többnyire azok lesznek, kik a múlt évben.­­ A honvédelmi minisztérium részéről legközelebb három törvényjavaslat fog az országgyű­lés elé terjesztetni. Az első szól a vádkötelezettség ki­játszásában vétkes egyének megfenyítéséről, s átalá­­ban a vádkötelezettség pontos szigorú m­egtartásár­a irányul. E törvényjavaslat tartalma ugyan több tekin­tetben az átalános büntető törvénykönyv szabványai által volna szabályozandó, de minthogy végleges bün­tető kódexünk még jó ideig késend „az éji homályba“ a minisztérium e tárgy sürgősségénél fogva tanácso­sabbnak látta külön törvényjavaslattal állam­ elé. A második javaslat szól a lókisajátításról (m­oz­­gósítás idején); a harmadik a kiszo­l­gált alti­sz­teknek polgári alkalmaztatás­át tárgyazza. Megjegyezzük, hogy e két utóbbi tv.-javaslattal ana­lóg törvény hozatott Lajtán túl is.­­ Ezek kapcsán fölemlítendőnek véljük azt is, hogy a Ludovica aka­démia fölállítására a munkálatok, a szervezet kivitele már közel ért a teljes befejezettség stádiumához, úgy hogy e magyar hadintézet ünnepélyes megnyitása már f. é. november hó 3-án történend.­­ A képviselőház holnapi zárt ülésének tárgyát a koronaőrök választásának kérdése fogja ké­pezni.­­ A baloldali kör ma este 6 órakor tartott értekezletén a válaszfölirati bizottságnak kellett volna jelentést tennie, de munkálatával t. i. a válaszfölirat­­tal még el nem készülvén, annak a párt elé terjesz­tése elhalasztatott. Második tárgyát az értekezletnek a holnapi zárt ülés képezte, melyben a ház a megüresült korona­őrök választási módja fölött fog tanácskozni. A párt ez iránt abban állapodott meg, hogy az eddigi gya­korlatot kívánja megtartani, mely szerint a korona­őrök a képviselő- és főrendiház együttes ülésén kö­zösen választatnak. A tegnapi nyilvános ülésben a kormány által beterjesztett tv.-javaslatok a legközelebbi értekezlet tanácskozási tárgyát fogják képezni. A képviselőház IX. osztálya f. hó 20-án reggel 9 óra­kor ülést tart.­­ Az V. osztály pénteken délelőtt 10 órakor tart ülést. Jánka halála és eltakarítása. Egy sütőt kép rajzát van alkalmunk ol­vasóink elé tárni. A magán- s a politikai be­­csületérzés föllázad azon erkölcstelen játék szemléletére, melynek az oláh túlzók, az úgy­nevezett értelmiség a Királyhágón túl lakó né­pet tenni törekszenek. Szégyen és gyalázat az egyénekre, a­kik itt szerepelnek, de e szégyen és gyalázat immár át­ragadni készül azokra, a­kik hivatva vannak a játék megakasztására és közbe nem vetik magukat, hanem engedik te­nyészni az elvetemült gonoszságokat. Történetünk színhelye Zaránd megye. Egy testben elcsenevészedett, lélekben s elmében elsötétedett alak bolyongott itt faluról falura. A lelkiismeret, a vér, mely múltjához tapadt, a kínzó emlékek állati ösztöneinek karjaiba kergették őt s részegen, te­stéről félig lerothadt ruhával tántorgott ide s tova, megvetve, el­­hagyva s kerülve vér-, hit- és­ fajrokontól egy­aránt ; könyöradom­ányokon tengve, tűrve, szenvedve hideget, éh­séget és öntudatot, ha ugyan elsötétült elméjében támadt egy-egy világos pillanat, így hurczolta fáradt és megtört testét to­vább, mignem egy kert alatt összeroskadt s in­nen egy könyörületes mesterember pitvará­­b­a szállíttatott, a hol kiszakadt roncsolt hü­velyéből roncsoltabb lelke. Ez a boldogtalan Jánku volt, az 1848-ból félelmes hírre maradt oláh hős. És Zarándmegye tisztviselői és kőrösbá­nyai kir. hivatalnokok fölvették a bullát és megmosták és hivatalos temetést rendeztek neki és eltakarították, mint a román nemzet hősét és martyrját. Itt következik a nemzeti szertartás, a gyászünnep előadása teljesen megbízható forrásból, előre bocsájtjuk, mielőtt követeléseinket előadnák, íme: KörOabánya, szept. 14. Zaránd megye székhelyén, Kőrösbányán, a teg­napi napon, 1872. évi szeptember 13-án véghezvitt, a magyar állam eszméje s a magyar nemzet jelenlegi exisztencziája ellen élesen irányzott demonstráczió be­hatása alatt írom jelen soraimat, mely demonstráczió — de több, valóságos lazitás, annál türhetlenebb a magyar állam aegise alatt, mert a megye szolgálatá­ban álló tisztviselők rendezték és hajtották végre. Az 1848—49. évi oláh támadás történetéből szomorúan ismert Jánku Avrám f. szeptember 11-én reggel 9 óra tájban elhalálozott. Ez egyén, álmaiban és képzelődéseiben csalódva, magát a legállatiasabb életnek adta. Mértéket nem ismerve ivott, Alsó-Fehér és Zaránd megye községeiben kósza életet élt. Úgy látszik, saját rokonai és faj­bék­éi semmi figyelemmel sem viseltettek iránta. Sőt inkább gyűlölték, mint egy megtört fölkiáltó jelt, mely őket a Nemezis bo­­szuló karjára figyelmeztette s intette szüntelenül. Rös­­telték, hogy az általuk „Havasok királya“ néven kür­tőtt alak itt a maga meztelenségében volt látható. Mert kibicsaklott, a szeszes italok folytonos élvezése által zavarodottá lett elméjét czéljaikra többé nem használhatták, elhanyagolták külsejét is, mintegy lesve mielőbbi elpusztulását. Ritkán akadt dicsőítői közül, ki a szennytől rothadásnak indult ruházatot va­lami ócskasággal cseréltette volna föl Jánku Ávrá­­mon. Hajlékot épen senki sem adott neki, hanem korcsmák padlózatán, utczákon fetrengett, sőt élel­mét is úgy szerezte, hogy épen előtalált embertársát megszólította, rendszerint öt kis pénzt, vagy egy pi­­rzulát kérve. Ezen húsz éven át mind fokozottabb életmód az óriás életerőt is megerősítette, s Jánku Ávrám múlt augusztus hóban a kőrösbányai közkór­­házba került. Itt azonban nem jól érezte magát és is­mét az utczára vándorolt, mert — mint maga elbe­szélte — a kórházban egy zsidó mellé tették, holott ő a zsidót nem szívelheti. Életerejét maga is fogyni érezvén, egy Liber nevű pékmester házához vánszor­­gott és a kertben levő boglya alatt ágyazott meg ma­gának, táplálékul az nap kevés szilvát és kenyeret vevén magához. F. hó 10—11-ik napja közti éjjelen rendkívüli vér­bányás fogta elő Jankut, ki a pék csa­ládját azzal költötte föl álmából, hogy adnának kissé melegebb fekhelyet dermedt tagjainak. A pék aztán a ház eresze alatt hevenyészett fekhelyet, melyen a rideg halál utólérte azon Jánkut is, kinek nevéhez a föllázadt oláhság annyi hajmeresztő gyilkolás és rom­bolás emlékét csatolta, habár az azon időkbeli magyar családok életben maradt tagjai Jánku Ávrámot a többi vadállat között még legkevésbé vadnak,­sőt bizo­nyos körülmények között em­beriebb és emelkedet­­tebb gondolkozású egyénnek rajzolják — saját tapasz­talásaikból. Szükséges volt ez életrajzi, teljesen hű adatokat előre bocsájtanom, hogy megítélhető legyen, misze­rint a Jánku halála után és holtteste fölött megtar­tott ünnepélyességek, megfúvott harsonák, eléggé nem burkolhatott pikcziók nem az embernek szánt ke­gyeletességek, hanem a m­agy­a­r­s­ág ki­p­u­s­z­t­i­­tását czélzó fanatikusok orgiái valának. Nem Jánkut és netaláni érdemeit — oh gyászos szó! — dicsőítették itt tegnap, hanem­­ Jánku nevéhez és múlt­jához fűzve dicsőítették azt az eszmét, hogy e földön virágozzék föl a nagy Oláhország, pusztuljon el min­denki és minden, a mi az oláh korlátlan uralom és fejedelem­ség útjában áll. Mihelyt Jánku haláláról a hivatottak értesülést vettek, azonnal elvitették holttestét Si­­mionasiu nevű árvaszéki­ ülnök laká­sára. Gondoskodtak lehető díszes katafalkra való kiterítéséről és a holttestnek földiszitéséről. P­o­p­u Döme, szintén árvaszéki ülnök, nyomban Dévára küldetett, hogy ott a pompához szüksége­seket, továbbá fáklyákat szerezzen be, s szerződtessen zenekarokat. Azalatt B­o­r 1­e­a Zsigmond, megyei főjegyző és Hodossik József távolléte folytán he­lyettes alispán, összegyűjtötte gárdáját, megállapítot­ták a gyászjelentés szövegét, és a megye­i kir. tör­vényszék használatára rendelt kőnyomda segélyével sokszorozták. E gyászjelentés a „r­o­m­á­n nemzet“ nevében szól, és sok egyéb tanulságot is foglal magá­ban, miként alább kifej­tendem. Az elkészült gyászjelentés példányaival és kü­lön meghívókkal a megyei csendlegények, mint futá­­ r „REFOl­M*” TÁRCZÁJA. A felső Nílus vidéke. A híres afrikai utazó, Sch­wein­furth­ utazá­sairól a müncheni földrajzi társulatban előadást tar­tott, melyet ennek érdekességénél fogva egész terje­delmében megismertetünk olvasóinkkal. Schweinfurth az 1866-iki porosz-osztrák háború idejében tért vissza három évi utazásából, melyet sa­ját költségén a végből tett, hogy a vörös tenger part­ján elterülő több vidéknek és országnak növényte­nyészeti viszonyait kutassa. A tapasztalásra sóvár utazót azonban tovább vitte vágya, és kutatásait a Nílus folyam forrására és mellékfolyóira is ki akar­ván terjeszteni, ez iránt ajánlatot tett a berlini tudo­mányos akadémiának, mely őt azonnal bőkezüleg tá­mogatta is, sőt a második Humboldt alapítványnak neki átadatása által módja jutott egy második afri­kai út átvállalására. Schweinfurth már 1868. július havában ismét afrikai földön volt, még pedig Char­­tumban, hol megismerkedett ama kereskedőkkel, kik az úgynevezett elefántcsont-expedícziókat szokták ten­ni, és kiknek az egyptomi kormány szorosan meg­hagyta a Schweinfurthtal kötendő szerződések szoros megtartását. Nem csak a mindenható „főkormányzó“, hanem az észak-német szövetség főkonzula Char­­tumban minden tőlük kitelhető módon pártolták az utazót, és minden befolyásukat fölhasználták, hogy az elefántcsont-kereskedőket a vállalat iránt kedvező hangulatba hozzák. Az összes kereskedelem hat na­gyobb kereskedő kezében va­n, kikhez még vagy egy tuc­at kisebb csatlakozik. Évek óta nem haladta túl az­­ elefántcsontkereskedés az 500,000 Mária Terézia tallérnyi értéket, és ezen összeg csak úgy éretett el, hogy az expedícziók évről évre mélyebben hatoltak be az ismeretlen régiókba. A kereskedők azon vidé­keken, hol elefántcsontot kaphatni, nagyszámú tele­pekkel bírnak, melyeket Ghartumban összetobor­zott fegyveresek védenek meg a benszülöttek ellen, kiket a kereskedők előbb szolgaságba ejtettek. Ezen tele­pek Seribáknak neveztetnek, s a Chartumból el­vezető vízi utaknak majdnem egyedüli főáruhelyei. A arabok folytonos marharablásai miatt minden idegen ellen ellenséges hangulattal vannak, s ezért csak fegyveres kézzel lehet köztük utazni. A Dinkák első­sorban pásztorok, van sok jubnyájuk is, de a föld­­művelést csak mellékes dolognak tekintik. Az ország gazdagsága szarvasmarhában bámulatos, és kimerü­let­­lennek látszik, daczára annak, hogy évenkint ezer számra lopnak belőlük az arabok. A férfiak itt min­dennemű testi ruházatot férfiúhoz nem illő dolognak tartanak, de háztartásukban sokkal több azért a rend és tisztaság, mint más népeknél, és az ételek elkészí­tésére és megválasztására oly gondot fordítanak, hogy e körülmény, mint a külső kultúra egyik jele, kieme­lésre méltó. E népek tőszomszédságában a chartumi kereskedőknek van telepük. A dinkák területe az egész lapályt foglalja el, mely az egyesült folyók alsó fele körül elterjed. Itt az utazó a legbujább növény­zetet találta. A növényzetek fő jellege itt a nagy faj­különbség, de ép oly szép és elragadó a vidék bája. Schweinfurth ezután még tovább ment befelé, a Djur folyón átkelvén , a Djur területébe lépett, mel­­­lyel közelebb akart megismerkedni. E szó „djur“ annyit tesz, mint „erdő ember“, egy megvető elneve­zés, melyben azért részesítik a lakosságot, mert nem bírnak szarvasmarha-csordákat. Az emberek maguk, úgy látszik, tudják még északibb eredetüket. Számuk aligha megy túl a 200,000-en. Húsz mértfölddel alább laknak a Bellandák, kik elütő szokásaik daczára megtartották a djurok nyelvét. Az utazó, visszatérve állomáshelyére, ismé­telve látogatta meg az a körül elszórt apróbb néptör­zseket. Augusztus havában az addig megszerzett elefántcsont folyón Chartumba szállíttatott, és egy­szersmind az első nagyobb növénygyűjtemény stb. állíttatott össze Berlin számára, hol még csak 11 holnap múlva érkezett meg. Azalatt beállott volt az esős időszak, és Schweinfurth ekközben mást nem te­hetvén a benszülöttek testi nagyságát méregette, a legközelebb fekvő törzsek nyelveit tanulgatta stb. A környezetében levő lakók nagyobb része, va­lamint az őt kísérő hordárok majdnem egytől-egyig a bongók közül valók voltak, és mivelhogy utazónk az esős időszak nagyobb részét az ő földjükön tölté, legjobban ismerkedett meg e néppel, szokásait legtü­­zetesebben tan­ulmányozta, sőt nyelvüket — bár igen nehéz — szintén lehetőleg elsajátítá. A bongók különféle törzsei közt vannak egészen fekete testszí­­nüek mellett olyanok, kiknek színe inkább a vörhe­­nyesbe megy át. Testalkatuk középnagyságú, vég­tagjaik azonban rövidek, izmaik igen kifejlődöttek, koponyaalkotásuk széles, terpedt. Velük ellentétben a lapály lakói bámulatos nagy testalkatnak, feltünőleg keskeny arczidommal mint a schulluk stb. Schwein­furth a bongók törzsét, átlag 100,000 főre teszi, úgy hogy egy mértföldre nem esik több 180 léleknél. E törzsök folytonos kivándorlásban lévén, idővel egyen­ként ki fognak okvetlenül halni. Azonfelül Egyptom is készül, hogy vidéküket birtokába vegye, a­mi ez eredményt csak siettetni fogja , mert a núbiai jószí­vűségében a benszülöttet nyugodtan meghagyja, azonban a török sokkal türelmetlenebb. A földmivelést illetőleg a bongók kiváltkép csak az úgynevezett „peniczillák­at“ űzik; búza és ilyesmi előttük ismeretlen. Talajuk azonban nagyobbára szik­lás lévén, csak bajjal lehet azon valamit termeszteni, és főleg a művészeti trágya teljes hiánya miatt sze­rény eredményre is csak a legszorgalmasabb és leg­gondosabb munka mellett számíthat. A bongóknak tu­­lajdonképeni vallásuk nincsen, az istenség számára nyelvükben nincs is külön kifejezésük, hanem csupán a szerencsés balsorst, vagy szer­encsétlenséget képe­sek kifejezni. Ha valaki megbetegedik, az a szó náluk , hogy Lom a betegségbe ejtő; ha valaki préda nélkül tér haza, vagy elveszti játékát akkor is csak úgy mondják, hogy­­ nem volt „Lomá“-ja. Csodálatos a bongók félelme a rosz szellemektől, melyek szerintök a sötét erdőkben laknak, még pedig baglyok alak­jába vagy más éjjeli állatok formájába burkolódzva. A bongók átalában azt hiszik, hogy a szellemektől semmi jó nem várható, és azért ne is közlekedjék velük egy ember sem. Ámde a rosz szellemek gya­nújában vannak náluk az öreg emberek is, főleg a nőnembeliek, s azért sehol sem volt annyira elterjedve a boszorkányhit, mint náluk most. Boszorkánypörök itt csakugyan napirenden vannak és tény, hogy köz­tük ritka az éltes ember, i­gy hogy ritkaság egy-egy őszh­ajú benszülöttre akadni. A házasság dolgában a bongók három feleségre szorítkoznak. — Egy további közlemény következik. —•

Next