Reform, 1872. október (4. évfolyam, 269-299. szám)
1872-10-18 / 286. szám
286. szám. BgÓH» érre Fél éTro Előfizetési föltételek : Vidékre pestán vagy helyben hhashoa hordva -kr. » 20 frt- 10 .Negyed évre Egy hóm . Hirdetmények dija: 5 frt—kr. 1 . 80, Péntek, október 18.1872. 10-hasábos Dettaor egyszeri hirdetőanól . , 8 kr. A nyílttéri petit sor.........................................n Bélyegflij külön ...............................................n REFORM m.évi folyam. Szerkesztési iroda: BalrAroa, -r&yonhé.B-t«r 8. M. X. mdvuv, X. K lap «_ollemi rését illető minden közlemény a MorkesxtOaeghei intézendö. Bórmoaíütk* lorduk csak rámért kerektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: R4t& Mf könyvkereskedésében, régiiilliástér §. is. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadós korfili panaszok, hirdetmény) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Előfizetési fölhivás a REFORM politikai és közgazdasági napilapra. Folyó évi október—deczemberre 5 frt, — október—novemberre 3 frt 60 kr., — októberre 1 frt 80 kr. Minden negyedéves uj előfizető a Boz Dickens „Barnaby Rudge“ czimű 3 kötetes kitűnő regényre, melynek bolti ára különben 5 frt — igényt tarthat. Az előfizetési összegek beküldésére legczélszerübb a postai utalványlapokat hasznátlni. A „REFORM“ kiadóhivatala, Ráth Mór könyvkereskedésében Pesten, háznégyszög. A pesti népszínházra A „Reform“ szerkesztőségében eddig elé begyűlt 6907 frt 72 kr. és 2 db. cs. kir. arany. 99 Fest, október 17. Németországon a gyakorlatot rendesen nyomon kiséri avagy követi az elmélet. Annyira megszokták, hogy „az élet zöld fájától“ a „szürke elmélet“ se legyen távol, hogy nem történik és nem történt a német közéletben semmi, a mit azonnal filozófiai schemába ne foglalnának, a miből azután, mellékesen legyen megjegyezve, az is magyarázható, hogy a németek sok czudar, szabadságölő dolgot szedtek szépen indokolt rendszerekbe, s a szolgaság bölcselme sehol sincs oly bőven és komolyan kifejtve mint épen a német irodalomban. Hanem másrészt lehetetlen el nem ismerni azt is, hogy e német tulajdonságnak megfordítva igen üdvös oldalai vannak. Mert amit ott a gyakorlat megoldani hivatott, azt az elmélet előbb alaposan előkészíti. Legalább azt a benyomást teszi reánk a „kat béderszoczialisták“ e hó elején gyülésezett eisenachi kongresszusa, midőn legközelebb Berlinben a porosz s az osztrák kormánynak (nem tudjuk, vájjon a magyarnak is, és Fabinyi Teofil visszalépte után ki által képviselve?) megbízottai össze fognak gyűlni, hogy a munkáskérdés, a szoczializmus legújabb konkrét alakulásaival szemben követendő eljárásról tanácskozzanak. Az eisenachi kongresszus egész magatartása inkább szolgálhatna e tekintetben igen nevezetes útmutatásokkal, mint határozatai. Mindenek előtt néhány szót a férfiakról, kik azon megjelentek. Túlnyomólag közgazdasági tanárok, azután statisztikusok, az államjog és közigazgatástan mivelői, meg gyakorlati emberek, gyárosok, nagyobb munkaadók, főhivatalnokok és helyhatósági tisztviselők, kik a gyakorlati életben foglalkoznak azzal, mit a tudomány emberei csak dolgozószobájuk ablakából kisérhettek figyelemmel. — Mindnyájat egyesítette a közös meggyőződés, hogy a manchesterizmus „laisser faire, laisser aller“ politikájával többé nem vezethetni a társadalmat, hogy a munka nagy kérdései körül, az osztályok harczában, a tőke és munka meghasonlásában, az államnak, a törvényhozásnak cselekvőleg, alakilag be kell nyúlnia az életbe, és megakadályoznia, hogy a szabadság örve alatt a gyöngébb, a munkakereső elnyomassék, a hatalmasabb, a tőke által; és viszont hogy azon törekvések, melyeket a szegényebb, a munkásosztályok folytatnak, ne csapjanak túl természetes keretjükön, ne fajuljanak erőszakká, egy szóval ne veszélyeztessék az egész társadalmat, s a mai czivilizácziót. A „kathéder-szoczialisták“ ez utóbbit épen azáltal vélik elérhetőnek, ha az állam beleavatkozik a munkásegyesületek és hasonló társulások szervezetébe, ha az állam elősegíti fejlődésüket s organizácziójukat némi törvényes formába szabja, egy szóval, ha lemond mei’ev passzivitásár’ól, és közvetítőül lép föl a tőke és a munka elkeseredett ellentétességeinek kiengeszteléseire. És mert a férfiak, kik ezt akarták, nem szoczialista agitátorok, nem túlzók, kik a radikalizmus szélső következetességével azonnal meg akarják valósítani, mit az időnek még hosszan érlelnie kell, és talán jó részben, amiért egy kicsinyt nagyon is professzorok : elkeresztelték őket katlieder-szoczialistáknak. Hanem az mégis nevezetes, hogy túlnyomólag a német nemzetgazdák és státustudósok jobb oldalához tartozó emberek, egy Roscher, egy Gneist, egy Engel és más annyian, kiket eddigelé mind a konzervatív történeti iskola híveinek ismertünk, most bevallják, hogy az a kérdés, melyet azelőtt ők és talán mi is itt Magyarországon vagy egyátalában nem, vagy csak keresztet hányva emlegettünk, hogy a szociális kérdés létezik, és hogy vele az államnak, a társadalomnak komolyan megbarátkoznia és foglalkoznia kell. A kongresszus czélja egybevetve a résztvevők jellemével első pillantásra is sejteti munkássága mivoltát és megfejti természetét. Ily férfiaktól, mint akik ott Eisenachban összegyültek, nem várhatni, hogy az egész úgynevezett szocziális kérdést próbálják megoldani, vagy hogy egetrázó, világokat igazgató átalánosságok emncziácziójában keressék kedvüket. Sokkal bölcsebb emberek voltak ott együtt, hogysem ily meddő, de azért igen gyakran ismétlődő botorságokra adják fel őket. Mindössze három nagyfontosságú és gyakorlati kérdéssel foglalkoztak és csak kettőben határoztak. Brentano (Lujo v.) indítványt tett a gyárrendészet tekintetében, melynek nagyobb kiterjesztését, határozott megállapítását és állami kezelését óhajtja. Határozati javaslata csekély változásokkal elfogadtatott. Hevesebb vitákra adott alkalmat Schmoller indítványa a munkástársulások tárgyában. Az indítvány eredeti szövegezésében néhány meglepőn radikális intézkedést vagy inkább elnézést tartalmaz, így teszem azt, a javaslat egy munkáskebélzetnek tömeges fölmondásánál a munkásokat nem akarja semmi föltétellel vagy kártérítéssel terhelni; kimondja adott viszonyok között a strike jogosultságát, sőt annyira megy, hogy a munkásegyletek, betegápoló és hasonczékú pénzeinek szükség esetében más czélokra való fölhasználását akarja engedélyezni. Ezen oly igen ártatlanul hangzó tételnek azután igen komoly és végzetes háttere van. Ez alatt lappang az a sok munkászendülés, meg kaulináris exisztenczia, mely e lázadásokra csábít, az a sok veszélyes ingyenélő, aki minden nagyobb munkásczentrumban megtalálható, és aki se nem munkás, se nem egyéb becsületes valami, hanem „munkásvezető“, azaz olyan ember, ki szegény munkás emberek és asszonyok verejtékéből jobb czélokra félrerakott filléreken élősködik, s a kinek az ingyenélésen kívül még csak az az egy foglalkozása, hogy izgasson. Schmoller indítványa — természetesen a fölemlített szembeszökő radikalizmusok leszavazásával — elfogadtatott, és véle egy oly indítvány, mely azt, mit eddigelé egyátalában államellenesnek szoktunk tekinteni, a munkásszövetkezést s egész rendjét, egyenest az állam és a társadalom pártfogásába ajánlja, mint létjogosult tényezőt. Engel, a kitűnő berlini statisztikus azután a berlini lakásszükségről és annak orvoslási módjairól beszélt, ez oly egyszerű, csaknem lokális színezetű kérdés kifejtésénél néhány nagy horderejű eszmét érintett. Előttünk legnevezetesebbeknek tetszik azon mintegy csak pedzett gondolat, hogy a nagyvárosi telek mint oly jószág, melynek mennyisége igen korlátolt, mint nem produkálható, ne engedtessék át a szabad spekulácziónak, hanem bizonyos államilag meghatározott árforgalomhoz köttessék. E fölfogás oly mélyen belevág a birtok és szabad tulajdon eddigi fogalmaiba, oly rokon az angol „Land and Labour League“ néhány fő elvével , mely a mezőgazdasági telek korlátoltságából indul ki, hogy méltán a legradikálisabb eszme közül valónak tekinthető, mely e kongresszuson fölmerült. Különben Engel maga az egész kérdést nem találta még végtárgyalásra értnek s igy az későbbi időkre halasztatott. Bár mint ítéljük az eisenachi kongresszus eredménye fölött, egy érdeme nem tagadható el: igyekezett és némi sikerrel kitalálni és megragadni az érintkezési pontokat az úgynevezett szocziális kérdés és az uralkodó közgazdasági tudomány közötti konferencziának. Vajjon a berlininek sikerülendő e vívlmányokat érvényesíteni a gyakorlati politikában ? Azon megjegyzéseket, melyeket a bankkérdésbe a „P. N.“ tegnap a „N. freie Presse“ közleményére tett, s melyeket mi is átvettünk, ma a „P. Lloyd“ még a következőkkel egészíti ki: A Trefort-féle határozati javaslatnak a képviselőházban történt elfogadása után az azonnal közöltetett az osztrák nemzeti bankkal s az osztrák pénzügyminiszterrel, s a tárgyalások megindulattak, ezalatt azonban a magyar pénzügyminiszter ama határozat értelmében készületeket tett azon eshetőségre is, ha a tárgyalások eredmény nélkül maradnának. Csakhamar kitűnt, hogy a nemzeti bankkal kezdett tárgyalások czélra nem vezethetnek mindaddig, míg az osztrák kormánnyal egyetértés nem jö létre. Az osztrák kormány álláspontját illetőleg, a bécsi kormányférfiak utaltak arra, hogy Lajtán túl az 1867-ki kiegyezés tagadhatlanul bizonyos keserűséget hagyott hátra, és hogy — joggal-e vagy sem, mindegy — Magyarország által pénzügyi és politikai tekintetben megrövidítve hiszik magukat, ezt azonban eltűrték, mert a monarchia közgazdasági egységét a jelen viszonyok közt is némileg biztosítva látták, s mindkét félre nézve üdvös együttélhetést reméltek.De ha ezen egyetlen kapocs, a monarchia gazdasági viszonyainak szükséges egysége is megsemmisíttetnék, akkor Ausztriában senki sem fektetne többé súlyt a kiegyezés föntartására, melyet a federalisták úgy is elleneznek, amelyet az alkotmányhű párt végre szintén elejtene. A jelen peret e gazdasági kettészakításra nézve annál kedvezőtlenebb, mert a delegácziókban történt események a minisztérium ellen hangolták az alkotmánybű pártot, s ha most a gazdasági életbe oly mélyen bevágó javaslatok terjesztetnének elő, az Auersperg-miniszterium bizonyos bukásnak menne elébe, s oly válság idéztetnék föl, mely nem igen válnék javára az alkotmányos és liberális elveknek. Ez okok súlyát a magyar pénzügyminiszter elismerte s oly módozatot igyekeztek kitalálni, mely ama aggodalmakat megszüntesse. Végül abban egyeztek meg, hogy semmi esetre sem fogadtatik el oly megoldási mód, mely a monarchia két államában a pénzjegyek értékének különbözőségét eredményezné; ez szükségessé teszi ugyan a jegykibocsátó cég egységét, de nem zárja ki azt, hogy ugyanazon cég egy osztrák és egy magyar intézetet alapítson, hogy ugyanazon részvényesek, kik az osztrák igazgatóságot választják, válasszák a magyart is, és hogy azon jogokat, melyeket Lajthántul az osztrák kormányt megilletik, Magyarországban a magyar kormánynak átengedtessenek, s nevezetesen, hogy ez utóbbi határozza meg a magyar fiókintézetek számát és helyét, s végül, hogy a magyar fiókok összes dotácziója a 32 , 68 quota szerint állapittassék meg, mig az, hogy ebből aztán az egyes magyar fiókok mennyit kapjanak, a magyar kormány belső intézkedésének tárgyát képezné. Az ezekhez képest módosított bankstatutum aztán előterjeszthető volna a magyar törvényhozásnak jóváhagyás és törvényerőre való emelés végett. Kerkapoly ugyanezen feltételeket már régebben előterjesztette az osztrák nemzeti banknak is, de ez nem is bocsátkozva az ügy lényegébe, azzal felelt, hogy a bankszabadalomnak még hátralevő rövid idejére nem érdemes ily messzeható változásokkal járó provizóriumot alkotni. E nézetben volt az osztrák pénzügyminiszter is, és Kerkapoly késznek nyilatkozott a fentebbi alapon tárgyalásba bocsátkozni a definitivum iránt, de azon határozott kikötéssel, hogy ha tőle azt kívánják, miszerint más kombináczióktól tartózkodjék, s a nemzeti bankkal való állandó kiegyezést komolyan vegye, a tárgyalások ideje alatt se folytattassék többé azon hadiállapot, melyet a bank 1869 óta Magyarországgal szemben elfoglalt s mely alatt kereskedelmünk súlyosan szenved. A pénzügyminiszter kívánja, hogy a végleges kiegyezés létrejöttéig is kötelezze magát a bank arra, hogy a magyar kormány kivánatára Magyarországnak a szükséghez képest, de legfölebb a 32 : 68 arány által megszabott maximumig a kellő összeget rendelkezésre bocsátja és a fiókintézetek közti felosztást illetőleg a kormánynak már most megengedi az igényelt befolyást. Az osztrák miniszterek megígérték, hogy a magyar kormány e kívánságait hathatósan támogatni fogják a banknál s visszatértük után az eredményt tudomására adják. Az ügy tehát, mint látjuk, döntő stádiumba ért, s ezért vesz Andrásy Gyula gróf is oly élénk részt a tárgyalásokban. Mert bár a dolog szorosan nem tartozik a külügyminiszter ügykörébe, s ő nem is tanulmányozta a kérdést tüzetesen, mégis a kiegyezés egyik létesítője, s mint alkotmányos közös miniszter a kérdés eldöntésének lehető következményei iránt nem maradhat közönyös. Azon órák, melyeket Andrásy és Lónyay grófok tegnap és ma Gödöllőn ő felsége mellett töltöttek, nem csupán a vadászat gyönyöreinek voltak szentelve, hanem komoly megfontolás alá vétettek ott a legközelebbi jövő esélyei is. A magyar kormány, mely az Auersperg-minisztérium fönmaradásának becsét teljes mértékben ismeri, a jogi és politikai lehetőség legszélső határáig menti ezen eljárását, ha osztrák részről hasonlóval fognak felelni, a Deák-párt bizonyára nem csak helyeselni, hanem teljes erőből támogatni is fogja. Az Egyetemi enquéte. A Trefort közoktatási minszter által az egyetem ügyében összehívott enquéte tegnap tartó első ülését a miniszter elnöklete alatt. Jelen voltak : Csengery Antal, Hoffmann Pál, Horváth Mihály, Kautz Gyula, Korányi, Markusovszky, Mészáros, Molnár Aladár, Kupp, Schvarcz Gyula, Than, Tanárky, Toldy Ferencz. A tanácskozás eredménye a következő: Az első kérdést illetőleg, hogy egy átalános egyetemi törvény dolgoztassék e ki, vagy pedig csak pesti egyetemre vonatkozó, mely tjavaslat aztán a kolozsvári egyetemre is alkalmaztatnék, az enquéte többsége egy átalános egyetemi törvény készítése mellett nyilatkozott, s ebben mindenben foglaltatnék, mi a belső szervezetre vonatkozik; egyes esetekben aztán lehetne a helyi érdekeknek és viszonyoknak megfelelő módosításokat hozni javaslatba. Ami a második kérdést illeti, hogy mely viszonyok szabályoztassanak a törvény, és melyek statútumok által, az enquéte hosszabb vita után is nem mondott ki végleges határozatot. A többség által hangoztatott elvek azonban oda vonhatók össze, hogy a maradandó intézmények törvény által, a körülményektől és viszonyoktól függők pedig statútumok által szabályoztassanak. Legérdekesebb vita fejlődött ki a harmadik kérdés felett, mely a karok számára, s a pesti egyetem theologiai karának állására vonatkozik. E kérdés megoldásától függ, mondá Trefort miniszter, az egyetem reformkérdésének megoldása, vagy annak elbukása is. A kérdés első részét illetőleg hamar tisztában jöttek; a tudománykarok száma úgy a pesti, mint a kolozsvári egyetemen négyben állapíttatott meg, és pedig e négy lenne: az orvosi, a jogi, a történeti-bölcsészeti, és a mathematika-természettudományi kar. Nehezebb volt a kérdés második része. Horváth püspök a pesti egyetemen a theologiai kar föntartása mellett szólt. Az episkopátus újabb időben ultramontán tendencziáknak hódol, melyektől az alsóbb papság eddig érintetlen maradt. Azon körülmény által, hogy a tanárok a theologiai karnál az állam által neveztetnek ki és fizettetnek, bizonyos függetlenség van számukra biztosítva. A theologiai kar hallgatói pedig más karok hallgatóival való érintkezés által bizonyos szabadabb szellemet szívnak be, melyet aztán saját kerületökben, vagy mint tanárok is tovább ültetnek. Horváth M. nem tett kifogást az ellen se, ha a többi felekezetek részére is rendeztetnek be karok. Hasonló értelemben szólt Toldy Ferencz is, ki még azt sürgeti, hogy a magyar nyelv legyen a tanítási nyelv. Schvarcz Gyula és Hoffmann Pál az előtte szólók nézetei ellen szóltak, mert a theologiai karra a többi karok nem gyakorolnak befolyást, az azonban igen a többiekre, amint ez az egyetemi tanácsban a személyes ügyekben mutatkozik is. Csengery azon nézetét fejezi ki, hogy a visszaélést mindenesetre meg kell szüntetni. Véteges határozat nem hozatott. A negyedik kérdésre , hogy az egyetemen technikai kar is állíttassék-e fel, egyhangúlag nemmel férleltek. Érdemleges vitát idézett elő az ötödik kérdés is : Tekintetbe vétessenek-e az érettségi vizsgálatok, és ha nem, minő intézkedések léptessenek-e helyébe? Nagyon szomorú dolgokat lehetett ez alkalommal hallani; a bizottság egyik tagja azt véli, hogy gimnáziumainknál csakis reáliskoláink roszabbak. Az érettségi vizsga kérdése szorosan összefügg a középiskola rendszerével. Mivel pedig a középiskolákat nem lehet radikálisan és most megváltoztatni, a legkülönbözőbb intézkedéseket ajánlották, mint pld. járó vizsgáló bizottságokat, állandó vizsgáló bizottságokat a főhelyeken, felvételi vizsgákat stb. Ez utóbbi expediens ellen megjegyeztetett, hogy az egyetemi tanárokat nem lehet vizsgákkal is terhelni, s különben sok kellemetlenséggel jár a szegény tanulókra nézve. E kérdés tehát függőben hagyatott, míg a középiskolák szervezete nem kerül tárgyalás alá. A többi kérdések fölött a ma esti ülésen fog határozni az enquéte. ” Báró Majthényi László királyi biztos Újvidéken a következő körlevelet adta ki: „A f. évi aug. 18-ára egybehívott szerb nemzeti kongresszusnak Mollináry Antal cs. és kir. altábornagy, mint kir. biztos által, ugyanazon hó 21-én történt föloszlatása után, annak több képviselő tagja aláírásával ellátva a választókhoz intézett egy nyilatkozvány tétetett közzé, sajtó utján. Az okmány tartalma nyújt-e támpontokat sajtókeresetre? megítélni nem föladatom, de kétséget nem szenved, hogy a valósággal ellenkező tények állításával, valóknak elferdítésével, s ezekből vont ép oly félszeg következtetésekkel tévútra vezeti a közvéleményt, fajgyűlölettől sugallott dacz az ország kormánya ellenében jellege, melyet eláraszt rágalmakkal, kételyt ébresztve a törvényhozás hatáskörének tereme iránt, megingatja a nép jogérzetét, a törvény iránti tiszteletet, és kötelemszerű engedelmességet, és a kormányt illetéktelenül felelőssé tévén a szerb nép előtt, hivatkozással végződik ennek boszúállására. Ezen okmány több szerb egyházközség gyűlése által tárgyalás alá vétetvén, nagyobbrészt a kongresszusi tagok eljárását, a nyilatkozványban kifejtett eszméket helyeslő határozatok hozattak. Nem szükség elemeznem a fönnebb jelzett irányú okmány ismétlődő tárgyalásának sokoldalú hátrányait, főleg akkor, midőn mi sem történt az abban nyilvánuló részakaratú irányzat ellensúlyozására , de azonfelül kétséget nem szenved, hogy a látszólag bár egyházi kérdések keretén belül mozgó, valóságban politikailag izgató nyilatkozványnak az egyházközségek általi tárgyaltatása politikai büntetéssé válik, melyre ezen közegek, csak a szerb egyházközségek szervezésére vonatkozólag 1868-ik évi augusztus 10 én kibocsátott legfelsőbb rendelet B. 23. § ában megállapított illetékesség túllépésével vállalkozhattak, mely végszavai szerint: „Minden más tárgy, amely nem közvetlenül az (helyi) egyházat és iskolát illeti, az egyházi gyűlés tárgyalásaiból föltétlenül kizárva marad.“ Mindezeknél fogva az ezen nyilatkozvány tárgyalása folytán hozott határozatok érvénytelenségének kijelentése mellett az illető jegyzőkönyvek, s ezeken alapuló egyéb okmányok és cselekmények megsemmisítését elrendelendőnek, a további tárgyalást és ez ügybeni határozathozatalt, az abban résztvevők személyes felelőssége alatt, szoros tilalom alá helyezendőnek tartván, van szerencsém hivatalos tisztelettel felkérni, hogy az említett nyilatkozvány tárgyalásáról vezetett egyházi községi gyűlés jegyzőkönyveinek és határozatainak megsemmisítése, s a további tárgyalásoknak szoros tilalom melletti beszüntetése iránt intézkedni, s A „REFORME TÁRCZÁJA. Három világrészben. (Blána Szilárd honvéd százados viszontagságai és kalandjai.) III. Olaszországba indulásom. Olasz nő szerelme és féltékenysége. Menten minden gyámkodástól kívánván élni, áttétettem magamat az akkoriban, vagyis 1846-ban Pesten állomásozó 16-ik olasz sorezredhez, hol nyugtalan szellememnek csakhamar tér nyílott világot látni. Ugyanis saját kérelmemre beosztottak egy Trevisoba menő szabadságolt csapat kíséretéhez. Akkor még fehér holló volt a birodalomban a vasút; ma már 35 óra alatt Trevisoba juthat az ember, mihez akkor 35 nap kellett. De ezen körülmény engem a fiatal, aczélizma, gondtalan őrmestert nem sokat aggasztott, sőt ellenkezőleg a vig hadfi bajtársak társaságában nagyon kellemesen folyt az idő, ami pedig rám nézve a fődolog. Volt időm látni, tapasztalni, észlelni és élvezni, míg mai napság mindebből csak kóstolóhoz is alig-alig juthat az ember, ha csak egészen saját ízlése és költsége szerint nem utazik. Utunk Pestről , Nagy-Kanizsán, Laibachon, Triesten és Velenczén keresztül vitt Trevisóba, hol megérkezve C. őrnagy, ki tehetségemet és képzettségemet ismerte, a majlandi katonai központi irodába helyeztetett el, mely H. tábornok vezetése alatt állott. Mailandban tetszett az élet, — uj állásom teljesen ínyem szerinti volt és az olasz nyelvvel is csakhamar boldogultam, amely körülményt jártasságomnak köszönhettem az olasszal rokon román nyelvben. Mailandbani tartózkodásom alatt, már nem volt rózsás az ausztriai katonák helyzete. 1847-ben már feszült lábon állott a hazafias olasz polgárság „a tedeschi“-vel — a német katonasággal; kivételt csak a magyarság képezett, bárha az sem föltétlenül. Ezen szerencsés kivételek közé tartozott a többek közt jómagam is. A Scala-szinház Mailandnak, sőt Olaszhornak egyik nevezetessége, fölhasználtam tehát ez alkalmat, hogy ott néha eszemen ellessem a művelt olasz dialektust és hanglejtést, és kilessek valamelyik szép fekete szempárból egy rokonszenves pillantást. Nem mondom nyegle dicsekvésből, de alig pár hét, — hó alatt mindegyik sikerült: rövid idő alatt megtaláltam a keresett fekete szempárt. Szép szempár volt, egy előkelő és művelt fiatal özvegynek, C urbölgynek szénfekete, vékony, ivalakban körzött szemöldök alatt tündöklő szempárja, hosszú, fekete selymes pilláktól beárnyékolva. Daemoni láng villogott e nő tekintetében, mely érzelmet gyújtott és értelmet oltott. E nő által társadalmi műveltségemnek egy nem megvetendő részéhez jutottam. Köztudomású dolog, hogy egész a legújabb időkig a katonát, úgy szólva, hermetbe zárták el a külvilág és annak mozgalmától. Mi aztán nem is sokat kinyitottunk sem politikához, sem szabadabb eszmékhez. Ha pedig találkozott köztünk, akit a külczivilizáczió lángnyelve körülnyalt, azt, mihelyt farkasra ismertek benne, azonnal eltávolították a báránykák közül — más „Begement“-be és más „Stockhaus“-ba. Curhölgy társalgó termében kezdettek szemeim kinyílni, addig csak a rend- és rangjelben láttam dicsőséget, azután szabadság és bűnszeretetben, haladásban és küzdelemben. Curhölgy nem csak szeretni tudott lángolón, nem csak gyűlölni tudott őrjöngőn, de lelkesedni is tudott határtalanul minden iránt, a mi szép, nemes és honi. Az ő termei egy lelkes ifjúságnak szolgáltak központul; a közhelyeken tiltott szabad eszme és hazafiság üldöztetvén, az utczáról a házakba menekült. — A szájról a szivbe. Ezen lelkes körben nagyon jól éreztem magamat. Természetes, — férfiak közt voltam , „tetőből talpig férfiak“ közt. El is követtem mindent, hogy e lelkes férfiak nemes bizalmát kiérdemeljem. Időközben fölhasználtam a kínálkozó alkalmat, társadalmi látköröm szélesbítésére. Ugyanis saját kérelmemre csatlakozhattam egy kísérethez, mely tizenkét egyház-állami politikai foglyot volt Bolognába az ottani hatósághoz kisérendő. A kiséret a 34-ik magyar ezredből kiválasztott negyven emberből állott. Foglyaink kivétel nélkül műveit 17—36 év közötti fiatal emberek voltak, többen előkelő házak sarjai. Én mindent elkövettem, hogy útközben, amennyire lehetséges, sorsukon enyhítve legyen és e tekintetben panasz a foglyok részéről Bolognáig nem is volt. De a bolognai „delegato“ (központi hatósági főnök), a papi hivatalnok, az isten szolgája más elveket vallott. Alig pillantotta meg a csupasz arczu pohos hivatalnok a foglyokat, már is a legaljasabb szidalmakkal és fenyegetésekkel halmozta el őket; közülök többeket személyesen ismert és különösen E. urat, egy előkelő család fiát a legdurvább szavakkal illette. B. illedelmesen kérte a delegato-t, hogy szűnjék meg őt szidalmazni, minthogy az nem tartozik tisztéhez. A delegato ekkor mint bőszült tigris ugrott a szerencsétlen fogolyra és arccul csapta őt. A hatalommal való ily gyalázatos visszaélés láttára vérem föllázadt : „Delegato ur!“, szólottam, „az ily eljárás nem illik az ön öltönyéhez.“ A tajtékzó fenevad e szóra ott hagyta áldozatát és felém rohant, de abban a perezben egy puskatusa emelkedett feje fölé — az én puskatusom. „Ha nem hátrál“, szólok, „és kezet mer emelni egy ausztriai katonára, leütöm mint a kutyát!“ Bajtársaim és hadnagyunk helyeslő mormogással kisérték szavaimat, és midőn a delegato tiz csendőrét előszólitotta, negyven bajtársam már szuronyszegezve állt frontban. A megszeppent delegato aztán jónak látta tiz csendőrével együtt eltűnni gyalázatos tette szinhelyéről. Visszatérve Majlandba, elbeszéltem az esetet H. tábornoknak, ki egyszersmind hivatalfőnököm is volt és kinek kedvében állottam. A tábornok fejet csóvált a dolog hallatára, és oda nyilatkozott, hogy nem jó ötlet papokkal kikötni; miután azonban én csak a megtámadott katonai becsületet védtem, ha netán rá kerülne a sor, majd elejét fogja venni a bajnak. Fiatalvérű figyelmemet egy C urhölgynél, szobaleányi minőségien szolgálatában álló nagyon fiatal és nagyon szép fiorenczi lány, természetesen sehogy sem kerülhette el. Kedves olvasóim nem fogják tán a fiatal hadfinak rész néven venni, ha fogékony szívvel bír a szép, méltóságteljes matróna mellett, a szép, érzelemteljes madonna-arcz irányában is ; ilyen fogékony kebel voltam akkoriban én is. És azóta már nem törtem magamat annyira a „Scala“ éjfélig tartó színi élvezete után, azóta gyakran D urhölgy előszobájában várakoztam a fogadtatásra. Egy este, midőn ismét a szép özvegy látogatására indultam, a kis fiorenczi lány kisírt szemekkel rohant elejtém a lépcsőn, e szavakat súgva fülembe : „Az istenért ne igyék ma teát.“ E szavak után visszasietett szobájába. Nem értettem a dolgot, töprenkedtem — hátba a szenvedélyes özvegy vonzalmam kihűlését észrevéve 8 a féltés valamely meggondolatlanságra ragadja ? — Mindegy!— gondolom — tisztába akarok jönni a dologgal. Lázasan dobogó szívvel nyitottam be a daemoni özvegyhez, kit legszebb öltönyében találtam. Midőn megpillantott, eleském sietett, szemei ki voltak sírva. Derült arczet iparkodott ölteni, ami azonban ezúttal nem sikerült. Végre a felindulástól rezgő hangon ejtett szavakkal fordult felém : „Kedves Bl, ön tán csodálkozni fog, hogy ma nem mentem a Scalába, roszul érzem magam.“ „Nagysád!“ szólék szintén a nehezen elpalástolt izgatottság hangján, „és azért csodálkozom szép öltözéke fölött, melyben ön olyan, mint egy oltárhoz készülő százszor szép menyasszony.“ „Az ön kedvéért vettem magamra legszebb ruháimat és . . . .“ E szavak után zokogva hanyatlott széke támlájára, mialatt visszafojtott kényei sürü árként omoltak szemeiből. Vigasztaltam, kértem, könyörögtem és minden ékesszólásomat fölhasználtam megnyugtatására. Végre kissé magához tért és visszanyerte önuralmát. Kevéssel reá hozták a teát. Szívem lázasan vert, de szemeim éberek voltak s élesek, mint blúzé. Szórakozottságot színleltem, de azért megfigyeltem dulcineám legkisebb mozdulatát is. Egyszerre mintha egy legyet akart volna csészénkről elűzni, zsebkendőjével az egymás mellett álló két csésze fölött hadonászott, — a zsebkendő alól szemeim két sárga cseppet láttak a két csészébe hullani. — Megtörtént! és a nő a kendőt ismét szemei törülgetésére használta. Erre a csésze után nyúlt s intett, hogy én is igyam, mialatt ő csészéjét ajkaihoz emelte. A perez borzasztó volt, kétségbeesésemben csak egy módot tudtam a rettenetes katastropbát kikerülni : ráütöttem az özvegy kezére és a szép chinai csésze ezer darabra törve hevert a padolaton, és mellette egy alig észrevehető kis méreg üvegcse. A szép méregkeverő, a szerelemféltés miatt a halállal frigyet kötő özvegy elájult. Marietta, — úgy hívták a fiorenczi hajadont — a zajra több cseléddel berohant és úrnőjét ágyba fektette. Azután Marietta segélyével életre hozták őt. Mikor Marietta távozott, önként megvallotta bűnös merényét; csakugyan a vak szerelemféltés volt az indok. A halálban akart magával egyesilni. A mit rózsa-lánczczal kivihetetlennek hitt, azt gyászszalaggal akarta eszközölni. És miért? Egy M. nevű tánczosnéval beszélni látott és e peremtől fogva csak egy gondolata volt, magával rántani a sírba. Bocsánatot kért és én megbocsátottam, de azóta kerültem házát, hol pedig sok jó napot élveztem. [Mátyás király könyvei] a múzeum könyvtárában ott vannak ugyan, de úgy elzárva, hogy a közönség hozzá nem juthat. Van legalább is hét Corvina, továbbá ama misekönyv, melyben a halotti beszéd tartalmaztatik, a Kézai krónikája kéziratban. Mátyás imakönyve, az első nyomtatott könyv, mely Budán megjelent, az aranybulla eredeti okmánya, Kinizsi Pálnak adománylevele Mátyás sajátkezű aláírásával, van továbbá egy összevágott könyv, melyet egy befalazott szerzetes csontváza mellett találtak, továbbá sok más igen érdekes kézirat, s minden el van zárva, csak ha idegen emberek, nagy urak jönnek, mutatják meg nekik, de a pesti közönség nagyon keveset tud róluk. Talán jó volna ezeket közszemlére kitenni az olvasóterembe, hogy láthassa mindenki. .. Egy üvegszekrény nem sokba kerülne. A könyvtár rendezése is nagyon lassan halad, fő!^ helyszűke miatt. A könyvszekrények, melyeket a Bach-korszak alatt Mátray Gábor ur dicséretes leleményességgel állítgatott össze versboolt és ládák haszontalan deszkáiból, ma már oly állapotban vannak, hogy a nehéz íolálisok alatt mindig összedüléssel fenyegetnek, s valóban életveszélyes dolog közöttük járni. Sietni kellene a bebútorozással, különben soha sem lesz készen. Az illető könyvtárőr úrnak ajánlunk egy kis erélyt és utánalátást.