Reform, 1872. október (4. évfolyam, 269-299. szám)

1872-10-18 / 286. szám

286. szám. BgÓH» érre Fél éTro Előfizetési föltételek : Vidékre pestán vagy helyben hhashoa hordva -kr.­­ » 20 frt- 10 .­­Negyed évre Egy hóm . Hirdetmények dija: 5 frt—kr. 1 . 80, Péntek, október 18.1872. 10-hasábos Det­taor egyszeri hirdetőanól . , 8 kr. A nyílttéri petit sor.........................................n Bélyegflij külön ...............................................n REFORM m.évi folyam. Szerkesztési iroda: BalrAroa, -r&yonhé.B-t«r 8. M. X. mdvuv, X. K lap «_ollemi rését illető minden közlemény a MorkesxtOaeghei intézendö. Bórmoaíütk* lord­uk csak rámért kerektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: R4t& Mf könyvkereskedésében, rég­­­ii­illiástér §. is. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadós korfili panaszok, hirdetmény) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Előfizetési fölhivás a REFORM politikai és közgazdasági napilapra. Folyó évi október—deczemberre 5 frt, — október—novemberre 3 frt 60 kr., — októ­berre 1 frt 80 kr. Minden negyedéves uj előfizető a Boz Dickens „Barnaby Rudge“ czimű­ 3 kö­tetes kitűnő regényre, melynek bolti ára különben 5 frt — igényt tarthat. A­z előfizetési összegek beküldésére legczélszerübb a postai utal­­ványlapokat haszn­átlni. A „REFORM“ kiadóhivatala, Ráth­ Mór könyvkereskedésében Pesten, háznégyszög. A pesti népszínházra A „Reform“ szerkesztőségében eddig elé begyűlt 6907 frt 72 kr. és 2 db. cs. kir. arany. 99 Fest, október 17. Németországon a gyakorlatot rendesen nyo­mon kiséri avagy követi az elmélet. Annyira megszokták, hogy „az élet zöld fájától“ a „szürke elmélet“ se legyen távol, hogy nem történik és nem történt a német közéletben semmi, a mit azonnal filozófiai sch­emába ne foglalnának, a miből azután, mellékesen legyen megjegyezve, az is magyarázható, hogy a né­metek sok czudar, szabadságölő dolgot szedtek szépen indokolt rendszerekbe, s a szolgaság bölcselme sehol sincs oly bőven és komolyan kifejtve mint épen a német irodalomban. Hanem másrészt lehetetlen el nem is­merni azt is, hogy e német tulajdonságnak megfordítva igen üdvös oldalai vannak. Mert a­mit ott a gyakorlat megoldani hivatott, azt az elmélet előbb alaposan előkészíti. Legalább azt a benyomást teszi reánk a „k­a­t b­é­d­e­r­­szoczialisták“ e hó elején gyülése­zett eisenachi kongresszusa, midőn legközelebb Berlinben a porosz s az osztrák kormánynak (nem tudjuk, vájjon a magyarnak is, és Fabinyi Teofil visszalépte után ki által képviselve?) megbízottai össze fognak gyűlni, hogy a munkáskérdés, a szoczializmus leg­újabb konkrét alakulásaival szemben köve­tendő eljárásról tanácskozzanak. Az eisenachi kongresszus egész magatartása inkább szolgál­hatna e tekintetben igen nevezetes útmutatá­sokkal, mint határozatai. Mindenek előtt néhány szót a férfiakról, kik azon megjelentek. Túlnyomólag közgaz­dasági tanárok, azután statisztikusok, az ál­lamjog és közigazgatástan mivelői, meg gya­korlati emberek, gyárosok, nagyobb munka­adók, főhivatalnokok és helyhatósági tisztvise­lők, kik a gyakorlati életben foglalkoznak az­zal, mit a tudomány emberei csak dolgozószo­bájuk ablakából kisérh­ettek figyelemmel. — Mindnyájat egyesítette a közös meggyőződés, hogy a manchesterizmus „laisser faire, laisser aller“ politikájával többé nem vezethetni a társadalmat, hogy a munka nagy kérdései kö­rül, az osztályok harczában, a tőke és munka meghasonlásában, az államnak, a törvényho­zásnak cselekvőleg, alakilag be kell nyúlnia az életbe, és megakadályoznia, hogy a szabad­ság örve alatt a gyöngébb, a munkakereső el­­nyomassék, a hatalmasabb, a tőke által; és viszont hogy azon törekvések, melyeket a szegényebb, a munkásosztályok folytatnak, ne csapjanak túl természetes keretjükön, ne fa­juljanak erőszakká, egy szóval ne veszélyez­tessék az egész társadalmat, s a mai czivili­­zácziót. A „kathéder-szoczialisták“ ez utóbbit épen azáltal vélik elérhetőnek, ha az állam beleavatkozik a munkásegyesületek és hasonló társulások szervezetébe, ha az állam elősegíti fejlődésüket s organizácziójukat némi törvé­nyes formába szabja, egy szóval, ha lemond mei’ev passzivitásár’ól, és közvetítőül lép föl a tőke és a munka elkeseredett ellentétességei­nek kiengeszteléseire. És mert a férfiak, kik ezt akarták, nem szoczialista agitátorok, nem túlzók, kik a radi­kalizmus szélső következetességével azonnal meg akarják valósítani, mit az időnek még hosszan érlelnie kell, és talán jó részben, a­miért egy kicsinyt nagyon is professzorok : elkeresztelték őket katlieder-szoczialistáknak. Hanem az mégis nevezetes, hogy túlnyo­mólag a német nemzetgazdák és státustudósok jobb oldalához tartozó emberek, egy Rosch­er, egy Gneist, egy Engel és más annyian, kiket eddigelé mind a konzervatív történeti iskola híveinek ismertünk, most bevallják, hogy az a kérdés, melyet azelőtt ők és talán mi is itt Magyarországon vagy egyátalában nem, vagy csak keresztet hányva emlegettünk, hogy a szoc­iális kérdés létezik, és hogy vele az ál­lamnak, a társadalomnak komolyan megbarát­koznia és foglalkoznia kell. A kongresszus czélja egybevetve a részt­vevők jellemével első pillantásra is sejteti munkássága mivoltát és megfejti természetét. Ily férfiaktól, mint a­kik ott Eisenach­ban ös­­­szegyültek, nem várhatni, hogy az egész úgy­nevezett szocziális kérdést próbálják megol­dani, vagy hogy egetrázó, világokat igazgató átalánosságok em­ncziácziójában keressék ked­vüket. Sokkal bölcsebb emberek voltak ott együtt, h­ogysem ily meddő, de azért igen gyakran ismétlődő botorságokra adják fel őket. Mindössze három nagyfontosságú és gyakor­lati kérdéssel foglalkoztak és csak kettőben határoztak. Brentano (Lujo v.) indítványt tett a gyárrendészet tekintetében, melynek na­gyobb kiterjesztését, határozott megállapítását és állami kezelését óhajtja. Határozati javas­lata csekély változásokkal elfogadtatott. He­vesebb vitákra adott alkalmat Schmoller indít­ványa a munkástársulások tárgyában. Az in­dítvány eredeti szövegezésében néhány meg­lepőn radikális intézkedést vagy inkább elné­zést tartalmaz, így teszem azt, a javaslat egy munkáskebélzetnek tömeges fölm­ondásánál a munkásokat nem akarja semmi föltétellel vagy kártérítéssel terhelni; kimondja adott viszo­nyok között a strike jogosultságát, sőt annyira megy, hogy a munkásegyletek, betegápoló és hasonczékú pénzeinek szükség esetében más czélokra való fölhasználását akarja engedé­lyezni. Ezen oly igen ártatlanul hangzó tétel­nek azután igen komoly és végzetes háttere van. Ez alatt lappang az a sok munkászendü­lés, meg kau­lináris exisztenczia, mely e láza­dásokra csábít, az a sok veszélyes ingyenélő, a­ki minden nagyobb munkásczentrumban­ megtalálható, és a­ki se nem munkás, se nem egyéb becsületes valami, hanem „munkás­ve­zető“, azaz olyan ember, ki szegény mun­kás emberek és asszonyok verejtékéből jobb czélokra félrerakott filléreken élősködik, s a kinek az ingyenélésen kívül még csak az az egy foglalkozása, hogy izgasson. Schmoller indítványa — természetesen a fölemlített szembeszökő radikalizmusok lesza­vazásával — elfogadtatott, és véle egy oly indítvány, mely azt, mit eddigelé egyátalában államellenesnek szoktunk tekinteni, a munkás­szövetkezést s egész rendjét, egyenest az ál­lam és a társadalom pártfogásába ajánlja, mint létjogosult tényezőt. E­n­g­el, a kitűnő berlini statisztikus azután a berlini lakásszükségről és annak orvoslási módjairól beszélt, ez oly egyszerű, csaknem lokális színezetű kérdés kifejtésénél néhány nagy horderejű eszmét érintett. Előttünk leg­nevezetesebbeknek tetszik azon mintegy csak pedzett gondolat, hogy a nagyvárosi telek mint oly jószág, melynek mennyisége igen korlátolt, mint nem produkálható, ne enged­tessék át a szabad spekulácziónak, hanem bi­zonyos államilag meghatározott árforgalomhoz köttessék. E fölfogás oly mélyen belevág a birtok és szabad tulajdon eddigi fogalmaiba, oly rokon az angol „Land and Labour League“ néhány fő elvével , m­ely a mezőgazdasági telek korlátoltságából indul ki, hogy méltán a legradikálisabb eszme közül valónak tekint­hető, mely e kongres­szuson fölmerült. Kü­lönben Engel maga az egész kérdést nem ta­lálta még végtárgyalásra értnek s igy az ké­sőbbi időkre halasztatott. Bár mint ítéljük az eisenachi kongresszus eredménye fölött, egy érdeme nem tagadható el: igyekezett és némi sikerrel kitalálni és megragadni az érintkezési pontokat az úgyne­vezett szocziális kérdés és az uralkodó köz­­gazdasági tudomány közötti konferencziának. Vajjon a berlininek sikerülend­ő e vív­l­­mányokat érvényesíteni a gyakorlati politi­kában ?­­ Azon megjegyzéseket, melyeket a bankkér­­désb­e a „P. N.“ tegnap a „N. freie Presse“ közle­ményére tett, s melyeket mi is átvettünk, ma a „P. Lloyd“ még a következőkkel egészíti ki: A Trefort-féle határozati javaslatnak a képvise­­lőházban történt elfogadása után az azonnal közölte­­tett az osztrák nemzeti bankkal s az osztrák pénz­ügyminiszterrel, s a tárgyalások megindu­lattak, ezalatt azonban a magyar pénzügyminiszter ama határozat értelmében készületeket tett azon eshetőségre is, ha a tárgyalások eredmény nélkül maradnának. Csak­hamar kitűnt, hogy a nemzeti bankkal kezdett tár­gyalások czélra nem vezethetnek mindaddig, míg az osztrák kormán­nyal egyetértés nem jö létre. Az osztrák kormány álláspontját illetőleg, a bécsi kor­mányférfiak utaltak arra, hogy Lajtán túl az 1867-ki kiegyezés tagadhatlanul bizonyos keserűséget hagyott hátra, és hogy — joggal-e vagy sem, mindegy — Magyarország által pénzügyi és politikai tekintetben megrövidítve hiszik magukat, ezt azonban eltűrték, mert a monarchia közgazdasági egységét a jelen vi­szonyok közt is némileg biztosítva látták, s mindkét félre nézve üdvös együttélhetést reméltek.De ha ezen egyetlen kapocs, a monarchia gazdasági viszonyainak szükséges egysége is megsemmisíttetnék, akkor Ausz­triában senki sem fektetne többé súlyt a kiegyezés föntartására, melyet a f­ederalisták úgy is elleneznek, a­melyet az alkotmányhű­ párt végre szintén elejtene. A jelen peret e gazdasági kettészakításra nézve annál kedvezőtlenebb, mert a delegácziókban történt ese­mények a minisztérium­ ellen hangolták az alkot­­mánybű pártot, s ha most a gazdasági életbe oly mélyen bevágó javaslatok terjesztetnének elő, az Auersperg-miniszterium bizonyos bukásnak menne elébe, s oly válság idéztetnék föl, mely nem igen válnék javára az alkotmányos és liberális elveknek. Ez okok súlyát a magyar pénzügyminiszter el­ismerte s oly módozatot igyekeztek kitalálni, mely ama aggodalmakat megszüntesse. Végül abban egyez­tek meg, hogy semmi esetre sem fogadtatik el oly megoldási mód, mely a monarchia két államában a pénzjegyek értékének különbözőségét eredményezné; ez szükségessé teszi ugyan a jegykibocsátó c­ég egy­ségét, de nem zárja ki azt, hogy ugyanazon c­ég egy osztrák és egy magyar intézetet alapítson, hogy ugyanazon részvényesek, kik az osztrák igazgatósá­got választják, válas­szák a magyart is, és hogy azon jogokat, melyeket Lajthántul az osztrák kormányt megilletik, Magyarországban a magyar kormánynak átengedtessenek, s nevezetesen, hogy ez utóbbi hatá­rozza meg a magyar fiókintézetek számát és helyét, s végül, hogy a magyar fiókok összes dotácziója a 32 , 68 quota szerint állapittassék meg, mig az, hogy ebből aztán az egyes magyar fiókok mennyit kapja­nak, a magyar kormány belső intézkedésének tárgyát képezné. Az ezekhez képest módosított bankstatutum aztán előterjeszthető volna a magyar törvényhozás­nak jóváhagyás és törvényerőre való emelés végett. Kerkapoly ugyanezen feltételeket már régebben előterjesztette az osztrák nemzeti banknak is, de ez nem is bocsátkozva az ügy lényegébe, azzal felelt, hogy a bankszabadalomnak még hátralevő rövid ide­jére nem érdemes ily messzeható változásokkal járó provizóriumot alkotni. E nézetben volt az osz­trák pénzügyminiszter is, és Kerkapoly késznek nyi­latkozott a fentebbi alapon tárgyalásba bocsátkozni a definitivum iránt, de azon határozott kikötéssel, hogy ha tőle azt kívánják, miszerint más kombiná­­czióktól tartózkodjék, s a nemzeti bankkal való ál­landó kiegyezést komolyan vegye, a tárgyalások ideje alatt se folytattassék többé azon hadiállapot, melyet a bank 1869 óta Magyarországgal szemben elfoglalt s mely alatt kereskedelmünk súlyosan szenved. A pénzügyminiszter kívánja, hogy a végleges kiegyezés létrejöttéig is kötelezze magát a bank arra, hogy a magyar kormány kivánatára Magyarországnak a szükséghez képest, de legfölebb a 32 : 68 arány ál­tal megszabott maximumig a kellő összeget rendelke­zésre bocsátja és a fiókintézetek közti felosztást ille­tőleg a kormánynak már most megengedi az igényelt befolyást. Az osztrák miniszterek megígérték, hogy a magyar kormány e kívánságait hatható­san támogatni fogják a banknál s visszatértük után az eredményt tudomására adják. Az ügy tehát, mint látjuk, döntő stádiumba ért, s ezért vesz Andrásy Gyula gróf is oly élénk részt a tárgyalásokban. Mert bár a dolog szorosan nem tar­tozik a külügyminiszter ügykörébe, s ő nem is ta­nulmányozta a kérdést tüzetesen, mégis a kiegyezés egyik létesítője, s mint alkotmányos közös miniszter a kérdés eldöntésének lehető következményei iránt nem maradhat közönyös. Azon órák, melyeket An­drásy és Lónyay grófok tegnap és ma Gödöllőn ő felsége mellett töltöttek, nem csupán a vadászat gyö­nyöreinek voltak szentelve, hanem komoly megfonto­lás alá vétettek ott a legközelebbi jövő esélyei is. A magyar kormány, mely az Auersperg-minisztérium fönmaradásának becsét teljes mértékben ismeri, a jogi és politikai lehetőség legszélső határáig ment­i ezen eljárását, ha osztrák részről hasonlóval fognak fe­lelni, a Deák-párt bizonyára nem csak helyeselni, hanem teljes erőből támogatni is fogja. Az Egyetemi enquéte. A Trefort közokta­tási minszter által az egyetem ügyében összehívott enquéte tegnap tartó első ülését a miniszter elnök­lete alatt. Jelen voltak : Csengery Antal, Hoffmann Pál, Horváth Mihály, Kautz Gyula, Korányi, Mar­­kusovszky, Mészáros, Molnár Aladár, Kupp, Schvarcz Gyula, Than, Tanárky, Toldy Ferencz. A tanácskozás eredménye a következő: Az első kérdést illetőleg, hogy egy átalános egyetemi törvény dolgoztassék e ki, vagy pedig csak pesti egyetemre vonatkozó, mely tjavaslat aztán a ko­lozsvári egyetemre is alkalmaztatnék, az enquéte több­sége egy átalános egyetemi törvény készítése mellett nyilatkozott, s ebben minden­ben foglaltatnék, mi a belső szervezetre vonatkozik; egyes esetekben aztán lehetne a helyi érdekeknek és viszonyoknak megfe­lelő módosításokat hozni javaslatba. A­mi a második kérdést illeti, hogy mely vi­szonyok szabályoztassanak a törvény, és melyek sta­tútumok által, az enquéte hosszabb vita után is nem mondott ki végleges határozatot. A többség által hangoztatott elvek azonban oda vonhatók össze, hogy a maradandó intézmények törvény által, a körülmé­nyektől és viszonyoktól függők pedig statútumok ál­tal szabályoztassanak. Legérdekesebb vita fejlődött ki a harmadik kér­dés felett, mely a karok számára, s a pesti egyetem theologiai karának állására vonatkozik. E kérdés megoldásától függ, mondá Trefort miniszter, az egyetem reformkérdésének megoldása, vagy annak elbukása is. A kérdés első részét illető­leg hamar tisztában­ jöttek; a tudománykarok száma úgy a pesti, mint a kolozsvári egyetemen négyben ál­lapíttatott meg, és pedig e négy lenne: az orvosi, a jogi, a történeti-bölcsészeti, és a mathematika-termé­­szettudományi kar. Nehezebb volt a kérdés második része. Horváth püspök a pesti egyetemen a theolo­giai kar föntartása mellett szólt. Az episkopátus újabb időben ultramontán tendencziáknak hódol, melyektől az alsóbb papság eddig érintetlen maradt. Azon kö­rülmény által, hogy a tanárok a theologiai karnál az állam által neveztetnek ki és fizettetnek, bizonyos függetlenség van számukra biztosítva. A theologiai kar hallgatói pedig más karok hallgatóival való érint­kezés által bizonyos szabadabb szellemet szívnak be, melyet aztán saját kerületökben, vagy mint taná­rok is tovább ültetnek. Horváth M. nem tett kifogást az ellen se, ha a többi felekezetek részére is rendez­­tetnek be karok. Hasonló értelemben szólt Toldy Ferencz is, ki még azt sürgeti, hogy a magyar nyelv legyen a tanítási nyelv. Schvarcz Gyula és Hoffmann Pál az előtte szó­lók nézetei ellen szóltak, mert a theologiai karra a többi karok nem gyakorolnak befolyást, az azonban igen a többiekre, a­mint ez az egyetemi tanácsban a személyes ügyekben mutatkozik is. Csengery azon nézetét fejezi ki, hogy a visszaélést mindenesetre meg kell szüntetni. Véteges határozat nem hozatott. A negyedik kérdésre , hogy az egyetemen tech­nikai kar is állíttassék-e fel, egyhangúlag nemmel fér­leltek. Érdemleges vitát idézett elő az ötödik kérdés is : Tekintetbe vétessenek-e az érettségi vizsgálatok, és ha nem, minő intézkedések léptessenek-e helyébe? Nagyon szomorú dolgokat lehetett ez alkalom­mal hallani; a bizottság egyik tagja azt véli, hogy gimnáziumainknál csakis reáliskoláink roszabbak. Az érettségi vizsga kérdése szorosan összefügg a közép­iskola rendszerével. Mivel pedig a középiskolákat nem lehet radikálisan és most megváltoztatni, a legkülön­bözőbb intézkedéseket ajánlották, mint pld. járó vizs­gáló bizottságokat, állandó vizsgáló bizottságokat a főhelyeken, felvételi vizsgákat stb. Ez utóbbi expediens ellen megjegyeztetett, hogy az egyetemi tanárokat nem lehet v­­izsgákkal is terhelni, s különben sok kellemetlenséggel jár a szegény tanulókra nézve. E kérdés tehát függőben hagyatott, míg a középiskolák szervezete nem kerül tárgyalás alá. A többi kérdések fölött a ma esti ülésen fog ha­tározni az enquéte. ” Báró Majthényi László királyi biz­­tos Újvidéken a következő körlevelet adta ki: „A f. évi aug. 18-ára egybehívott szerb nemzeti kongresszusnak Mollináry Antal cs. és kir. altábornagy, mint kir. biztos által, ugyanazon hó 21-én történt föloszlatása után, annak több képviselő tagja aláírásával ellátva a választókhoz intézett egy nyilatkozvány tétetett közzé, sajtó utján. Az okmány tartalma nyújt-e támpontokat sajtókeresetre? meg­ítélni nem föladatom, de kétséget nem szenved, hogy a valósággal ellenkező tények állításával, valóknak elferdítésével, s ezekből vont ép oly félszeg követ­keztetésekkel tévútra vezeti a közvéleményt, fajgyű­lölettől sugallott dacz az ország kormánya ellenében jellege, melyet eláraszt rágalmakkal, kételyt ébresztve a törvényhozás hatáskörének ter­eme iránt, megin­gatja a nép jogérzetét, a törvény iránti tiszteletet, és kötelemszerű engedelmességet, és a kormányt illeték­telenül felelőssé tévén a szerb nép előtt, hivatkozással végződik ennek boszúállására. Ezen okmány több szerb egyházközség gyűlése által tárgyalás alá vé­tetvén, nagyobbrészt a kongresszusi tagok eljárását,­­ a nyilatkozványban kifejtett eszméket helyeslő ha­­tár­ozatok hozattak. Nem szükség elemeznem a fön­­n­ebb jelzett irányú okmány ismétlődő tárgyalásának sokoldalú hátrányait, főleg akkor, midőn mi sem tör­tént az abban nyilvánuló részakaratú irányzat ellen­súlyozására , de azonfelül kétséget nem szenved, hogy a látszólag bár egyházi kérdések keretén belül mozgó, valóságban politikailag izgató nyilatkozvány­­nak az egyházközségek általi tárgyaltatása politikai büntetéssé válik, melyre ezen közegek, csak a szerb egyházközségek szervezésére vonatkozólag 1868-ik évi augusztus 10 én kibocsátott legfelsőbb rendelet B. 23. § ában megállapított illetékesség túllépésével vállalkozhattak, mely­­ végszavai szerint: „Minden más tárgy, a­mely nem közvetlenül az (helyi) egy­házat és iskolát illeti, az egyházi gyűlés tárgyalásai­ból föltétlenül kizárva marad.“ Mindezeknél fogva az ezen nyilatkozvány tárgyalása folytán hozott határozatok érvénytelenségének kijelentése mellett az illető jegyzőkönyvek, s ezeken alapuló egyéb ok­mányok és cselekmények megsemmisítését elrende­­lendőnek, a további tárgyalást és ez ügybeni határo­zathozatalt, az abban résztvevők személyes felelős­sége alatt, szoros tilalom alá helyezendőnek tartván, van szerencsém hivatalos tisztelettel felkérni, hogy az említett nyilatkozvány tárgyalásáról vezetett egy­házi községi gyűlés jegyzőkönyveinek és határozatai­nak megsemmisítése, s a további tárgyalásoknak szoros tilalom melletti beszüntetése iránt intézkedni, s A „REFORME TÁRCZÁJA. Három világrészben. (Blána Szilárd honvéd százados viszontagságai és kalandjai.) III. Olaszországba indulásom. Olasz nő szerelme és féltékenysége. Menten minden gyámkodástól kívánván élni, áttétettem magamat az akkoriban, vagyis 1846-ban Pesten állomásozó 16-ik olasz sorezredhez, hol nyug­talan szellememnek csakhamar tér nyílott világot látni. Ugyanis saját kérelmemre beosztottak egy Trevisoba menő szabadságolt csapat kíséretéhez. Ak­kor még fehér holló volt a birodalomban a vasút; ma már 35 óra alatt Trevisoba juthat az ember, mi­hez akkor 35 nap kellett. De ezen körülmény engem a fiatal, aczélizma, gondtalan őrmestert nem sokat aggasztott, sőt ellenkezőleg a vig hadfi bajtársak tár­saságában nagyon kellemesen folyt az idő, a­mi pedig rám nézve a fődolog. Volt időm látni, tapasztalni, észlelni és élvezni, míg mai napság mind­ebből csak kóstolóhoz is alig-alig juthat az ember, ha csak egé­szen saját ízlése és költsége szerint nem utazik. Utunk Pestről , Nagy-Kanizsán, Laibachon, Triesten és Velenczén keresztül vitt Trevisóba, hol megérkezve C. őrnagy, ki tehetségemet és képzett­ségemet ismerte, a majlandi katonai központi irodába helyeztetett el, mely H. tábornok vezetése alatt állott. Mailandban tetszett az élet, — uj állásom telje­sen ínyem szerinti volt és az olasz nyelvvel is csak­hamar boldogultam, a­mely körülményt jártassá­gomnak köszönhettem az olas­szal rokon román nyelvben. Mailandbani tartózkodásom alatt, már nem volt rózsás az ausztriai katonák helyzete. 1847-ben már feszült lábon állott a hazafias olasz polgárság „a tedeschi“-vel — a német katonasággal; kivételt csak a magyarság képezett, bárha az sem föltétlenül. Ezen szerencsés kivételek közé tartozott a többek közt jómagam is. A Scala-szinház Mailandnak, sőt Olaszhornak egyik nevezetessége, fölhasználtam tehát ez alkalmat, hogy ott néha eszem­en ellessem a művelt olasz dia­lektust és hanglejtést, és kilessek valamelyik szép fe­kete szempárból egy rokonszenves pillantást. Nem mondom nyegle dicsekvésből, de alig pár hét, — hó alatt mindegyik sikerült: rövid idő alatt megtaláltam a keresett fekete szempárt. Szép szempár volt, egy előkelő és művelt fiatal özvegynek, C­ urbölgynek szénfekete, vékony, ivalak­­ban körzött szemöldök alatt tündöklő szempárja, hosszú, fekete selymes pilláktól beárnyékolva. Daemoni láng villogott e nő tekintetében, mely érzelmet gyújtott és értelmet oltott. E nő által társadalmi műveltségemnek egy nem megvetendő részéhez jutottam. Köztudomású dolog, hogy egész a legújabb idő­kig a katonát, úgy szólva, hermetb­e zárták el a kül­világ és annak mozgalmától. Mi aztán nem is sokat kinyitottunk sem politikához, sem szabadabb esz­mékhez. Ha pedig találkozott köztünk, a­kit a kül­­czivilizáczió lángnyelve körülnyalt, azt, mihelyt far­kasra ismertek benne, azonnal eltávolították a bá­­ránykák közül — más „Begement“-be és más „Stock­­haus“-ba. C­­urhölgy társalgó termében kezdettek szemeim kinyílni, addig csak a rend- és rangjelben láttam di­csőséget, azután szabadság és bűnszeretetben, hala­dásban és küzdelemben. C­­urhölgy nem csak szeretni tudott lángolón, nem csak gyűlölni tudott őrjöngőn, de lelkesedni is tudott határtalanul minden iránt, a mi szép, nemes és honi. Az ő termei egy lelkes ifjúságnak szolgáltak központul; a közhelyeken tiltott szabad eszme és hazafiság üldöztetvén, az utczáról a házakba me­nekült. — A szájról a szivbe. Ezen lelkes körben nagyon jól éreztem maga­mat. Természetes, — férfiak közt voltam , „tetőből talpig férfiak“ közt. El is követtem mindent, hogy e lelkes férfiak nemes bizalmát kiérdemeljem. Időközben fölhasználtam a kínálkozó alkalmat, társadalmi látköröm szélesbítésére. Ugyanis saját ké­relmemre csatlakozhattam egy kísérethez, mely tizen­két egyház-állami politikai foglyot volt Bolognába az ottani hatósághoz kisérendő. A kiséret a 34-ik ma­gyar ezredből kiválasztott negyven emberből állott. Foglyaink kivétel nélkül műveit 17—36 év közötti fiatal emberek voltak, többen előkelő házak sarjai. Én mindent elkövettem, hogy útközben, a­mennyire lehetséges, sorsukon enyhítve legyen és e tekintetben panasz a foglyok részéről Bolognáig nem is volt. De a bolognai „delegato“ (központi hatósági főnök), a papi hivatalnok, az isten szolgája más elveket vallott. Alig pillantotta meg a csupasz arczu pohos hivatal­nok a foglyokat, már is a legaljasabb szidalmakkal és fenyegetésekkel halmozta el őket; közülök többeket személyesen ismert és különösen E. urat, egy előkelő család fiát a legdurvább szavakkal illette. B. illedel­mesen kérte a delegato-t, hogy szűnjék meg őt szi­dalmazni, minthogy az nem tartozik tisztéhez. A de­legato ekkor mint bőszült tigris ugrott a szerencsétlen fogolyra és arccul csapta őt. A hatalommal való ily gya­lázatos visszaélés láttára vérem föllázadt : „Delegato ur!“, szólottam, „az ily eljárás nem illik az ön öltönyé­hez.“ A tajtékzó fenevad e szóra ott hagyta áldozatát és felém rohant, de abban a perezben egy puskatusa emelkedett feje fölé — az én puskatusom. „Ha nem hátrál“, szólok, „és kezet mer emelni egy ausztriai katonára, leütöm mint a kutyát!“ Bajtársaim és hadnagyunk helyeslő mormogással kisérték szavaimat, és midőn a delegato tiz csendőrét előszólitotta, negyven bajtársam már szuronyszegezve állt frontban. A megszeppent delegato aztán jónak látta tiz csendőrével együtt eltűnni gyalázatos tette szinhelyéről. Visszatérve Majlandba, elbeszéltem az esetet H. tábornoknak, ki egyszersmind hivatalfőnököm is volt és kinek kedvében állottam. A tábornok fejet csóvált a dolog hallatára, és oda nyilatkozott, hogy nem jó ötlet papokkal kikötni; miután azonban én csak a megtámadott katonai becsületet védtem, ha ne­tán rá kerülne a sor, majd elejét fogja venni a bajnak. Fiatalvérű figyelmemet egy C­ urhölgynél, szobaleányi minőségi­­en szolgálatában álló nagyon fiatal és nagyon szép fiorenczi lány, természetesen sehogy sem kerülhette el. Kedves olvasóim nem fog­ják tán a fiatal hadfinak rész néven­ venni, ha fogékony szívvel bír a szép, méltóságteljes matróna mellett, a szép, érzelemteljes madonna-arcz irányában is ; ilyen fogékony kebel voltam akkoriban én is. És azóta már nem törtem magamat annyira a „Scala“ éjfélig tartó színi élvezete után, azóta gyakran D­ urhölgy előszo­bájában várakoztam a fogadtatásra. Egy este, midőn ismét a szép özvegy látogatá­sára indultam, a kis fiorenczi lány kisírt szemekkel rohant elejtém a lépcsőn, e szavakat súgva fülembe : „Az istenért­ ne igyék ma teát.“ E szavak után visszasietett szobájába. Nem értettem a dolgot, töprenkedtem — hátba a szenvedélyes özvegy vonzalmam kihűlését észrevéve 8 a féltés valamely meggondolatlanságra ragadja ? — Mindegy!— gondolom — tisztába akarok jönni a dologgal. Lázasan dobogó szívvel nyitottam be a daemoni özvegyhez, kit legszebb öltönyében találtam. Midőn megpillantott, eleském sietett, szemei ki voltak sírva. Derült arczet iparkodott ölteni, a­mi azonban ezúttal nem sikerült. Végre a felindulástól rezgő han­gon ejtett szavakkal fordult felém : „Kedves Bl, ön tán csodálkozni fog, hogy ma nem mentem a Scalába, roszul érzem magam.“ „Nagysád!“ szólék szintén a nehezen elpalástolt izgatottság hangján, „és azért csodálkozom szép öltözéke fölött, melyben ön olyan, mint egy oltárhoz készülő százszor szép menyasszony.“ „Az ön kedvéért vettem magamra legszebb ruháimat és . . . .“ E szavak után zokogva hanyatlott széke támlájára, mialatt visszafojtott kényei sürü árként omoltak szemeiből. Vigasztaltam, kértem, könyörög­tem és minden ékesszólásomat fölhasználtam meg­nyugtatására. Végre kissé magához tért és vissza­nyerte önuralmát. Kevéssel reá hozták a teát. Szívem lázasan vert, de szemeim éberek voltak s élesek, mint blúzé. Szó­rakozottságot színleltem, de azért megfigyeltem dulci­­neám legkisebb mozdulatát is. Egyszerre mintha egy legyet akart volna csészénkről elűzni, zsebkendőjével az egymás mellett álló két csésze fölött hadonászott, — a zsebkendő alól szemeim két sárga cseppet láttak a két csészébe hullani. — Megtörtént! és a nő a ken­dőt ismét szemei törülgetésére használta. Erre a csésze után nyúlt s intett, hogy én is igyam, mialatt ő csészéjét ajkaihoz emelte. A perez borzasztó volt, kétségbeesésemben csak egy módot tudtam a rette­netes katastropbát kikerülni : ráütöttem az özvegy kezére és a szép chinai csésze ezer darabra törve he­vert a padolaton, és mellette egy alig észrevehető kis méreg­ üvegcse. A szép méregkeverő, a szerelemféltés miatt a halállal frigyet kötő özvegy elájult. Marietta, — úgy hívták a fiorenczi hajadont — a zajra több cseléddel berohant és úrnőjét ágyba fektette. Azután Marietta segélyével életre hozták őt. Mikor Marietta távozott, önként megvallotta bűnös merényét; csakugyan a vak szerelemféltés volt az indok. A halálban akart magával egyesilni. A mit rózsa-lánczczal kivihetetlennek hitt, azt gyászszalag­gal akarta eszközölni. És miért? Egy M. nevű tán­­czosnéval beszélni látott és e peremtől fogva csak egy gondolata volt, magával rántani a sírba. Bocsánatot kért és én megbocsátottam, de azóta kerültem házát, hol pedig sok jó napot élveztem. [Mátyás király könyvei] a múzeum könyvtárában ott vannak ugyan, de úgy elzárva, hogy a közönség hozzá nem juthat. Van legalább is hét Corvina, továbbá ama misekönyv, melyben a ha­lotti beszéd tartalmaztatik, a Kézai krónikája kézirat­ban.­ Mátyás imakönyve, az első nyomtatott könyv, mely Budán megjelent, az aranybulla eredeti okm­ánya, Kinizsi Pálnak adománylevele Mátyás sajátkezű alá­írásával, van továbbá egy összevágott könyv, melyet egy befalazott szerzetes csontváza mellett találtak, továbbá sok más igen érdekes kézirat, s minden el van zárva, csak ha idegen emberek, nagy urak jön­nek, mutatják meg nekik, de a pesti közönség nagyon keveset tud róluk. Talán jó volna ezeket közszemlére kitenni az olvasóterembe, hogy láthassa mindenki. .. Egy üvegszekrény nem sokba kerülne. A könyvtár rendezése is nagyon lassan halad, fő!^ helyszűke miatt. A könyvszekrények, melyeket a Bach-korszak alatt Mátray Gábor ur dicséretes leleményességgel állítgatott össze versbo­olt és ládák haszontalan desz­káiból, ma már oly állapotban vannak, hogy a nehéz íolálisok alatt mindig összedüléssel fenyegetnek, s valóban életveszélyes dolog közöttük járni. Sietni kellene a bebútorozással, különben soha sem lesz ké­szen. Az illető könyvtárőr úrnak ajánlunk egy kis erélyt és utánalátást.

Next