Reform, 1872. november (4. évfolyam, 300-329. szám)

1872-11-08 / 307. szám

307. szám. Előfizetési föltételek : Vidékre pontátn vagy helyben h&Eshoas hordva EgésióTre Fél évre 20 frt—kr. 10 „ — . Negyed évre Egy hóra , Hirdetmények díja : 5 frt—kr 1 . 80 . Péntek, november 8.18T2. lO-hasóboB netttsor egyszeri hirdetésnél . , 8 kr. A nyílttéri petitsor..........................................n Bélyegdij kölöii...............................................30 „ REFORM m. évi folyam. Szerkesztési iroda: Sel'T&voa, 'V’Gro«­iákB-11*v 8. ■>. X. wd-rav, X. B lap saeUomi részét illető minden közlemény a «torkosszöséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert keséktől fogadtatnak el. Kiadi-h­ivatal: Mtk Mér könyvkeresskedésébenl, régi aslnb&atér 6. i*. A lap anyagi részét illető közlemények (elöfizetőai pénz) kiadás körüli panaszok( hirdetmény) a kiadó"hivatalhos intézendők. Előfizetési fölhívás a REFORM politikai és közgazdasági napilapra. Folyó évi november—deczemberre 3 frt 60 kr., — novemberre 1 frt 80 kr. Minden negyedéves uj előfizető a B 0 z Dickens „Barnaby Budge” czimü 3 kö­­etes kitü­nő regényre, melynek bolti ára különben 5 frt — igényt tarthat. Az előfizetési összegek beküldésére legczélszerübb a postai utal­­ványlapokat használni. A „REFORM“ kiadóhivatala, Ráth Mór könyvkereskedésében Pesten, háznégyszög. 99 A pesti népszínházra A „Reform“ szerkesztőségében eddig elé begyül 9117 frt 55 kr. és 2 db. cs. kir. arany­­latok tekintetében minden szakember és méltányosan ítélő kénytelen lesz elismerni, hogy azoknak vádja, kik ezen vizsgálatok lassú folyamát panaszolták, nem csak teljesen alaptalan, hanem ellenkezőleg elisme­résre méltó azon buzgalom, mely a roppant vizsgálat­nak befejezését ezen idő alatt lehetővé tette. A bíró­sági szervezet előtt legalább hallatlan volt oly eset, hogy ily nagytöv­edelmű vizsgálat négy hónap alatt befejeztessék. _________ _ A Deák-párt 16 OS bizottsága tegnap este folytatólag tárgyalta a főváros rendezéséről szóló törvényjavaslatot. Az indítvány, hogy a közgyűlésen csakis magyarul lehessen beszélni, elvettetett. Ki­mondta továbbá a bizottság, hogy Ó­ Buda regális joga minden megváltás nélkül szűnjék meg, ellenben a házbéradó csak fokozatosan évenkint lo^­o­nyi ma­gasságban hozassák be, úgy hogy Ó-Buda csak öt év múlva érje el a fővárosban fizetett házbéradó magas­ságát. _________ Pest, november 7. Tegnapelőtt Lónyay grófnál nagy érte­kezlet tartatott, melynek czélja volt a kor­mány és a párt befolyásos tagjai közt megál­lapodásra jutni a sorrend iránt, melyben az országgyűlés munkáskezeire várakozó nagy föladatai fölvétessenek. A munka ideje áprili­sig vétetik föl (a mikorra a delegácziók fog­nak Bécsbe összehivatni), s e szerint öt hó­napja van az országgyűlésnek. Az ez alatt el­intézendő kardinális ügyek, melyek az érte­kezleten szóba hozattak: a fővárosok rende­zése, a határőrvidék polgári szervezése, a szász föld rendezése, a Budget, az adóreform, a választási törvény, a házszabályok. Ezek azok a kérdések, melyek ez érte­kezleten szóba kerültek. Vegyünk hozzá egy kölcsönt, írjuk ide a bankkérdést, csúsztas­sunk be egy kis vasutat, említsük meg, hogy a büntető kódex készen hever s várja a fölvé­telt, ne felejtkezzünk meg a telepítvényesekről, s vegyünk hozzá néhány honvédelmi előter­jesztést, az idei hadjutalék megajánlását, a több rendbeli zárszámadást s a folyó ügyeket, s megkapjuk azokat, melyekre az értekezlet komolyan nem reflektált. Nem akarjuk fölhányni a tisztelt képvi­selőháznak, mely a munka ily tömegével áll szemben, a szüreti vakácziót, méltán érezte szükségét, hogy a választási izgalmakból kissé kipihenjen. Sőt tovább megyünk, s megadjuk az elismerés egy nemét a kormánynak s a­kik vele értekeztek, hogy már­is, holott még csak két hónappal ezelőtt nyílt meg az or­szággyűlés, eszükbe jut a munka rendezéséről — értekezni. Igaz, hogy nekünk az a sorozat, mely e sorok elején olvasható, ijesztőnek tet­szik s alig mernök mondani, ho­gy országgyű­lésünk újabb történetében van oly 10 hónap, mely alatt annyit végeztek volna, a­mennyi most öt hó napirendjére tétetik, de ezért sem panaszkodunk. Sőt akkor sem fogunk jajve­­székelni, ha öt hó múlva az azontúli öt hónap munkája gyanánt ismét a mostani anyag négy­ötödével fogunk találkozni. Mert tudjuk, hogy viszonyaink közt ez nem is lehet másképen. Kiváló tiszteletet érzünk támadni keblünkben azon képviselő urak naiv jóhiszeműsége iránt, a­kik az értekezleten részt vettek s hajlandók komolynak tekinteni vállalkozásukat, hajlan­dók azt hinni, hogy programmjukban több biztosság rejlik, mint egy tűzjátékoséban, a­ki országos eső idejében ígérkezik kápráztató mutatványaival a közönségt mulattatni. Az illető képviselő s kormánybeli urak ezen pro­grammja bizonyosan csak annyit tesz, hogy vannak, a­kik a munkáról komolyan gondol­koznak : ők maguk, és sem lehetetlennek, sem bizonytalannak nem is tartanók a dolgot, ha ők volnának a képviselőház is. Igen szomorú egyb­ema ez, melyről ipar­kodunk mentül könnyedébben beszélni. Szo­morú meggyőződésünk, hogy képviselőházunk nem munkaképes, legalább nem oly mérték­ben, hogy képessége arányban volna számban, nehézségben és fontosságban egyaránt nagy feladataival. Maga a képviselőház dolgoztató appar­á­­tusa lassú és­ nehézkes. Az osztályok rendszere, úgy gondoljuk, jobban megfelel mint bármely más rendszer egy törvényhozó testület felada­tának. A szakosztályok szerinti tanácskozás mel­lett a személyes meggyőződés távolról sem esz­közölhető úgy, a­hogy a becsületes lelkiismeret megkívánja, a holott a szavazás személyes. Az osztályokban, ha valaki nem ért is vala­mely kérdéshez, részt vesz a tanácskozásban, ha Be nem foly is, tájékozhatja magát és meg­alkothatja magának a maga nézetét. A szak­osztály szerinti tanácskozás mellett öntudatla­nabb, gépiesebb a szavazás és hatalmasabb a pártfegyelem. Mindazonáltal fölöttébb óhajta­nék az időben gazdaságosabb szakbizottságok szerinti tanácskozást, óhajtanók főleg azért, mert semmire sincs nagyobb szükségünk, mint időre s az osztálytanácskozásoknak üdvös gyümölcseit nem látjuk, csak kárát tapasz­taljuk. Szégyenletes tény, hogy képviselőházunk híjával van a munkakedvnek és képességnek. Vannak tagjai a háznak, kik szinte ember­­fölötti munkát végeznek, kik bizottságokban, az osztályokban mint előadók, jegyzők és el­nökök fungálnak — s mindig ugyanazok! De egy nagy tömege a képviselőknek, mely min­den kérdésből pro usu Delphini megtanult annyit, a­mennyi róla az iskolai kézikönyvek­ben foglaltatik, azt látszik hivatásának tartani, hogy az isten nevében minden alkalommal be­széljen. Minthogy azonban a kis káté végre is hamar kimerül, annál fogva minden isten­adta tárgynál támad egy éktelen feleselés mellékes apróságokról, házszabályokról, a kérdés föltevéséről és isten tudja miről. Nem csak a házszabályok roszasága okozza e kínos jeleneteket, hanem a képviselők kicsinyessége, készületlensége és feleselő kedve. Egymáson kifogni, egymást lefőzni : ez a fontosabb s „érdekesebb“ része a sándor utczai tanács­kozásoknak. Mi bizonyára senkitől sem fognók el szíve­sen a szót, de jó lélekkel kérdezzük, hány ember van a házban, a­ki kompetens a bankkérdés­ben előadást tartani ? Mindenki bizonyos lehet benne, hogy Kerkapoly ötször annyitól fog goromba leczkét kapni benne, mint a­hány a hozzá értő ember. Nem fogjuk Csiky Sándor­nak és Patay Istvánnak s másoknak szemére hányni, mert szavaznak Lónyay ellen ez ügy­ben, noha egyik sem állítja magáról, hogy Lónyaynál jobban ért hozzá. Ez nem fog eszünkbe jutni. Szavazzon mindenik saját te­kintélyeinek javaslatára: a szavazata az ő lel­kiismeretéé, s szavaznia kell; de hogy ők dis­­­szertáljanak a bankkérdésről, arra valóban senki a házban, senki az ő választóik közül, senki az országban nem szorult. Két embert neveztünk, de van ilyen két­száz. Egy ügyet mondtunk, de van ilyen busz. De van tudatlansággal párosult beszélhet­­némen kívül egy más körülmény is, melyet a programmcsináló értekezlet tagjai nem vettek figyelembe, mely pedig szintén nagy mérték­ben járuland hozzá, hogy a programm telje­sítetlen maradjon. Ez a pártállás személyes természete, a gyűlölködés, mely a törvényhozói munkába be­vitetett, a „buktató“ politika, melyet egy erős töredék zászlajára irt. Nem elv fog mér­kőzni elvvel, hanem Tisza Kálmán Lónyayval s Tisza hivei Lónyay barátaival. Annál elke­seredettebb és meddőbb lesz aztán e küzde­lem, mentül bizonyosabbá válik a köztudat­ban, hogy Tisza szándéka képtelenség — nem abban, hogy a kormányt megbuktassa, hanem hogy oly programmal és eljárással buktassa meg, a­milyent proklamált. E tárgyra nem szükség bővebben kiterjeszkednünk: állandó anyagát képezi ez okoskodásainknak s med­dőségét hirdeti az eddigi tapasztalat. Egyéb­­aránt az elmondottakból is eléggé kiviláglik, hogy azok, a­kik ma kezdenek a munka be­osztásához, még mindig elég korán teljesítik kötelességöket, mert nem rajtuk áll, hogy tervek, mint eddig mindig, ismét a papiroson ne maradjon.­­ Ma délelőtt befejeztettek az új magyar ál­lamkölcsön megkötésére vonatkozó tárgyalások a pénzügyminiszter és a konzorczium között, mely utóbbinak tagjai: az angol-magyar, frankó-magyar, franko-osztrák bankok, a Rafael Sons londoni s a bécsi, párisi és londoni Erlanger bankházak, a ma­gyar ált. földhitelrészvénytársaság, a franco-autri­­chienne és német-osztrák bankok Frankfurtban. Egy­előre 40 millió frt. névértékű kölcsön bocsáttatik ki, melyből az állam 74%-ot kap , továbbá osztozik a konzorcziummal azon összegen, mely 78%-nál neta­lán magasabb árfolyam elérése esetében mutatkoznék. Ha a pénzügyminiszter 1873-ban új kölcsönt akarna kibocsátani, akkor a konzorcziumnak opcziója van arra a jelen kölcsön feltételei mellett. A többi felté­telek nagyrészt megegyeznek az utolsó 30 milliónyi ezüst kölcsöneivel.­­ Ma délben a minisztertanács meghallgatta a pénzügyminiszternek a kölcsönre vo­natkozó előterjesztését s azt jóvá is hagyta, úgy hogy holnap a szerződés már alá is fog íratni mindkét fél részéről. Körülbelül a jövő hét végén fogja a kor­mány a képviselőház elé terjeszteni az illető törvény­­javaslatot. _________ _ A Rimaszécsen I. évi június 24-én és a Verbón I. évi június 22-én a képviselőválasztás alkalmával előfordult véres összeütközés tárgyá­ban folyamatba tett vizsgálatok befejeztettek. A vég­tárgyalások tehát a rimaszombati és a nyitrai királyi törvényszékek előtt közelebb fognak a nyilvánosság teljes érvényesítése mellett megtartatni. Ha — írják nekünk — figyelemre méltattatik azon körülmény, hogy mindkét esetben roppant terjedelmet öltött a vizsgálat, mind az egyének sokasága, mind pedig a tárgyi tények özöne által, hogy továbbá a katonaság szereplése folytán két irányban kell vala a vizsgálatot teljesíteni, úgy a négy hónap alatt befejezett vizsgá­= A k­­özéptanodák ügyében összehívott ér­tekezlet tegnap este Trefort miniszter által megnyit­tatván a miniszter megnyitó beszéde után az­­ egyes kérdőpontok tárgyalása vette kezdetét. Az első kér­dés ez: megfelelnek-e gimnáziumaink jelen szerveze­­tekben a tudományos előkészítés feladat­ának ? Az ügyhöz hosszasabban szólottak dr. Lutter, Szathmáry, Molnár, dr. Kleinmann és Mészáros urak; átalános volt azon nézet, hogy gimnáziumaink jelen szerveze­tekben a tudományos előkészítés czéljainak csak cse­kély mértékben felelnek meg. A második kérdés az: melyek gimnáziumaink hiányosságának okai? Dr­. Lutter mindenekelőtt a tanerők elégtelen­ségére s a tanítás módszerének czélszerűtlen voltára utal, de kijelenté, hogy nagy reményeket fűz az újon­nan fölállított tanárképezdei szemináriumhoz. Szath­máry a protestáns iskolák hiányait fejtegette. Mészá­ros osztálytanácsos kijelenti, hogy a gimnáziumnak fő- és algymnáziumra osztása többé főn nem tartható. Szólották még Heinrich, Say, dr. Kleinmann stb. A harmadik kérdés a latin nyelv tanításában elért csekély eredményre, s a görög nyelv iránt mutatkozó ellenszenvre vonatkozik. E kérdés fölött igen hosszú vita fejlődött ki. A többek közt Trefort miniszter ki­emelte, hogy a görög nyelv iránt a nők is ellenszenvet mutatnak. Dr. Kleinmann azt fejtegette, hogy az ellen­szenv nem csak nálunk, hanem a külföldön is megvolt; az iskoláknak autonómiát kell adni az iránt, hogy maguk határozhassák meg, melyik osztályban lehet az illető vidék nyelvi viszonyai szerint a görög nyelv tanítását megkezdeni. Végül a negyedik kérdés a reáliskolákra vonat­kozik. Hofer statisztikai adatokkal védelmezte a reál­iskolák jogosultságát. Molnár a reáliskolai tanfolya­mot is nyolc­ évben kívánja megállapíttatni. Dr. Kleinmann azt hiszi, hogy az egyetem és a polytech­­nikum számára egyetlen közös előkészítő iskolát kell állítani. A kérdés fölött igen élénk eszmecsere folyt, mely csak esti 9 órakor ért véget. Az értekezlet ma délután öt órakor folytatta tárgyalásait.­­ Teleky Sándor gróf, a pestmegyei Deák­párt alelnöke a következő fölhívást adta ki: A P Pest­­megyei Deák-párt f. é. nov. 11-én délután 4 óra­kor Pesten a Hungária-szálloda termében közgyűlést tartana, melyre a párt minden tagja (ha nem is m­e­­gyebizottmányi tag) ezennel tisztelettel meghivatik. ” A magyar kir. pénzügyi főtörvényszék egy tagja által a következő sorok felvételére kéret­­tünk föl: „Tisztelt szerkesztő ur ! A múlt hő folytán a „Reform“ egy közleményt tett közzé, mely által a pénzügyi főtörvényszék tevékenységét taglalván, az országos pénzügyi bizottságot figyelmeztette, az ezen főtörvényszék jövő évi szükségletére előirányzott költségnek törlése s ezáltal a most nevezett főtörvény­szék végleges megszüntetése tekintetében. A „Reform“ ezen közleménye folytán a „Jog­­tudományi Közlöny“ már tovább ment, a­mennyiben számtanilag igyekezett az olvasó közönséggel elhi­tetni , hogy a pénzügyi főtörvényszéknek a folyó év folyamán 400 ügyszáma lévén, tekintetbe véve 26,000 frtra előirányzott évi szükségletét, az államnak 670 frtba került minden egyes pénzügyi ügydarabnak fe­lülvizsgálata. Megvallom, hogy magának a „Reform“-nak elég lojális közleménye, mel­lyel nem annyira a fő­­törvényszéket, mint inkább magát a rendszert támadta meg, nem késztetett volna feleletre; de miután a „Jog­­tudományi Közlöny“, a számtan feltűnő hibáit sem vizsgáló, s a nyomtatásban megjelent szavaknak va­­konnivő olvasó közönséggel egy képtelenséget akart elhitetni, s az által óhajtotta mintegy a pénzügyi fő­törvényszék feleslegességét igazolni. Mint ezen tétlen­séggel vádolt, sőt nevetségessé tenni szándékolt főtör­­vényszék egyik tagja nem mulaszthatom el, hogy az igazság érdekében némely megjegyzéseket ne tegyek, s ennek folytán fel ne kérjem a t. szerkesztő urat, úgy laptársait is, mint kik az említett közleményeket magukévá tették, az alábbiaknak szíves közlésére. A­mi magát azon kérdést illeti: mekkora a pénz­ügyi főtörvényszék jelenlegi tevékenységi köre, s így szükséges-e önálló fentartása ? — egyetértek a „Re­form“ közleményével, s megvallom, magam is azon nézetben vagyok, hogy jelenleg, miután az 1868-dik évi 21-ik t. er. 108-ik §-ának mai napig sem tétetett elég, sőt j az óhajtott czélnak bizonyára meg nem fe­lelt pénzügyi első folyamodású törvényszékek jogköre már tettleg be is olvasztatott az első folyamodású kir. bíróságok jogkörébe, óhajtandó, hogy a­ pénzügyi fő­törvényszék teendőivel is a kir. ítélő tábla bizassék meg, már csak azon egyszerű oknál fogva is, hogy ama első folyamodású törvényszékek, melyek jelenleg a pénzügyi kérdések elintézésével is megbízzák, ne legyenek kénytelenek felterjesztéseiket két különböző feltörvény­székhez intézni. Hogyha azonban a törvényhozás intenczióját te­kintem, melynek folytán a pénzügyi törvényszékek, és pénzügyi főtörvényszék az 1868-ik év folyamában ideiglenes minőségben szervezve lett, továbbá tekin­tem az ezt elrendelő 1868-dik évi 21-dik t. er. 108-ik §-át, mely a pénzügy- és igazságügyi miniszter ura­kat utasította ezen törvényszékek eljárására vonatko­zólag törvényjavaslatot beterjeszteni, megvallom, nem abban látom a főkérdést: ha váljon a pénzügyi főtör­vényszék jogköre beolvasztassék-e a kir. ítélő­táblába vagy az továbbra is önállólag maradjon , hanem ab­ban , hogy az illető miniszter urak ama törvénynek eleget tévén, igyekezzenek az illetékesség helyes meg­határozása mellett ama visszásságnak, hogy a pénzügyi közegek saját faktumaik felett önmaguk bíráskodnak, elejét venni, s így ezáltal a publikumot megnyugtatni, mely szerint joga­ és módjában áll igazait az állam pénzügyi közegeivel szemben is érvényesíteni. Iga­z, hogy ez­által tetemesen szaporodnék az igazságszolgáltatás teendője, s eszerint évi szükséglete is, de miután hasonló mértékben fogyna a pénzügyi tárcza szükséglete, az állam több kiadással nem ter­­heltetnék , holott másfelől a publikum nem kicsi meg­nyugtatása mellett eléretnék, hogy a gyakori esetben jogi bonyodalmakkal kapcsolatos közvetett adókérdé­sek, de más adónemeknél felmerült vitás kérdések is jogszerűleg oldatnának meg. No de nem lévén hivatásom, sem teendőm, a tárgynak hosszasabb vitatásába elegyedni, csak an­­­nyit vagyok bátor megjegyezni, hogy a jelenlegihez hasonló illetékesség mellett a pénzügyi kérdések­ el­intézésével megbízott törvényszékek, legyenek bár azok a rendes bíróságok, vagy az e czélra külön szer­vezett törvényszékek, a kívánt óhajtásnak meg nem felelhetnek. Végül a „Reform“ ama állítására, mely szerint a pénzügyi főtörvényszéknek alig van foglalkozása, szabadjon megemlítenem, hogy a most nevezett főtör­­vényszéknek szervezése óta évenkint 700 —900-ig terjedt ügyszáma, melynek mindenike érdemleges el­intézést követelt. Ha már most ezen teendővel párhu­zamba vétetik a kir. Ítélő tábla munkaköre, mely éven­kint mintegy 30,000 ügyszámot számit, s figyelmen kívül nem hagyatik, miszerint a kir. Ítélő tábla a leg­­főbb törvényszékhez intézett és attól visszaküldött minden ügydarabnál átalában, sőt sok esetben a sem­­mitőszékhez intézetteknél is mint felterjesztési közvetítő szerepel, s igy ügyszámainak mondhatni felét currens ügyek képezik; s végül figyelembe vétetik, hogy a kir. Ítélő­tábla bírói szemészete 2 elnökből, 10 ta­nácselnökből és 108 előadó bíróból áll, mig a pénz­ügyi főtörvényszék bírói személyzete csak 5 tagot számit; — bátran állithatom, hogy a most nevezett főtörvényszék bírái sem vádoltathatnak teljes munka­­hiánynyal. Áttérve most a „Jogtudományi Közlöny“ czik­­kére, mely számtanilag akarván a pénzügyi főtörvény­szék tétlenségét igazolni, túlbuzgalmában azt állí­­totta, „hogy a pénzügyi főtörvényszék évi munka­köre 400 ügysz­ámot számítván, évi szükséglete pedig 26.000 frt lévén, az államnak minden egyes pénzügyi ügydarab felülvizsgálata 670 írtba került. — meg­jegyzem, hogy a most nevezett lap a fennebb már mondottak szerint tévesen értesült, másfelől pedig A „REFORM“ TÁRCZÁJA. Három világrészben.­) — Blána Szilárd honvédszázados viezontagságai és kalandjai. — XI. Konstanczinápolyi nő-rabszolgavásár. Haydn. Egy délután a szokottnál tovább munkálkodtam laboratóriumomban, buzdítva, utasítva embereimet, midőn Euad barátomat látom felém tartani. Nem­ használt semmi mentegetődzés, hogy még csak ezt a csavart, vagy azt a szelepet akarom megigazítani, karon fogott és vitt kifelé. „Barátom!“, szólott hozzám ,mára elég volt a dologból, most följö­sz hozzám ozsonnára, azután megyünk háztüznézni. — Egy fél millió piaszter, meg egy szép asszony hozzá — mit gondolsz, nem volna rész fogás ?! Pedig csak rajtad áll a dolog és szép asszony és fél millió az öledbe hull.“ „De már én, köszönöm a te jószivü gondosko­dásodat,“ feleltem én „csak hadd maradjon meg az a szép asszony szép asszonynak, meg az a fél millió fél milliónak, és én függetlenül önmagamnak, ha majd a hátamon lesz a hármas kereszt, akkor tán ma­gamra veszem a negyediket is, de lesz addig sem kincses bányával, sem kincses bánya nélkül nem kell nekem szép asszony —■ még a legszebb sem.“ Ezen eléggé határozott magyarázatomra elma­radt ugyan a háztüznézés, hanem Eund barátom még sem volt az az ember, a­kit egykönnyen leráz­hattam volna nyakamról. „Már pedig én azt mondom neked“, szólott it, de lényegileg mégis ugyanazon álláspontra állva, „hogy szép asszony nélkül olyan a te háztartásod, mint a szép kalitka szép madár nélkül: unalmas lesz az. Nem bánom, hát ne kösd egész életedet asszony­hoz, hanem hogy még­se álljon hazad üresen, men­jünk el holnap reggel a rabszolgavásárra és ha on­nan nem hozasz magadnak egy csinos szoba­ bútort, akkor az Angleterre fogadóban valamennyi jó embe­reddel együtt megvendégellek.“ Az én törökömnek tatár feje volt, hát csak en­gedtem neki. Másnap reggel lóra ültünk és a hídon által Stambulba lovagoltunk. Egy kis fél óra múlva egy nagy kapu elé érkeztünk, melyen előkelőbb törö­kök, államhivatalnokok és törzstisztek jártak festői keleti öltözékeikben ki­s be, többnyire lóháton. Néha egy török rendőr is bukkant elő, ki vizsga tekintettel nézett körül, nem közeledik-e keresztény, kinek a be­menetel tiltva van e bazárba, ha csak orvosi minő­ségben nem juthatnak be. A bazár udvarán leszállot­­tunk, s lovainkat Euad lovászára, bízva fölmentünk a négyszög alakban elterülő, verendával körülvett ba­zárba. Ennek külső részében az ócskább, rabszol­ganők voltak elhelyezve kiknek szépségben fogyat­kozásukat eladóik mindenféle pótszerekkel iparkodtak takarni. A szépek az épület belső termeiben őriztet­tek. Én egyenruhám uralma alatt bátran léptem be a bazár belsejébe, hol vén törökök kérdezősködtek: akarunk-e vásárolni ? Ha azt mondtuk : igen, úgy az illető rabszolgakereskedő bezárta terme ajtaját és parancsára levetették kámzsáikat a rab­ nők. És ak­kor egyszerre a legszebb termetű, legtöbbnyire na­gyon fiatal női arczot pillantottunk meg, minőkkel sem Nápoly, sem Andalusia nem dicsekedhetik, minők csak Cirkasszia, Georgia regényes bérczei közt és az Eufrates partjai mellett teremnek. És engem mégis hidegen hagytak e szépek legszebbjei. Pedig a leg­­plasztikaibb szobrok­­ voltak, de tán épen mert — szobrok voltak. A­mi a műveltebb európai nőknek oly bűvös hatalmat ad: a lélek nemes tüze, a finom modor, az ügyes társalgási tapintat és lénye esztheti­­kai becsének magasztos öntudata, mind­ez hiányzik a kelet nőinél. Ezt bőven volt alkalmam tapasz­talni. Evnd barátom ezalatt egyre leste hogy elragad­tatásomnak jelét adjam , de ez még egyre váratott magára. Ő azonban török nyugalommal vezetett egyik teremből a másikba. Végre a leghíresebb rabnő-ke­­reskedő termébe értünk. Egy egész kis nemzetközi kiállítás volt az, három világrész és három népfaj szépeinek színe javából. A legszebb Kaukazi nok mel­lett, a legszebb sémita alakok, Perzsia gyöngyei mellett, a Nílus Nymphái, a kápráztató fehérségű georgiai mellett, az ébenfekete núbiai. A rabszolga­kereskedő mindent elkövetett, hogy élő áruczikkei minél jobb keletnek örvendjenek. E végre rabnői a legszebb keleti öltönyöket viselték, többnyire testhez tapadó aran­nyal gazdagon átszőtt selyem otthonkát bő selyem nadrágot, piros, vagy sárga selyemből czipőket és fejükön kis íezt, mely alól dús fürteik omoltak alá. Hajuk rózsa, myrtbus, vagy jáczint illatot ter­jesztett. Szép, nagy fekete és sötétkék szemeikkel többnyire közönyösen, néha rezignálva tekintgettek körül. Voltak azonban vigabbak is, kik szép fogsorai­kat látni engedték, s kaczérak is tudtak lenni. Én rendületlenül hideg maradtam mind ezen külszép­­ségek iránt és már megnyert fogadásom érzetében diadalmas pillantást vetettem Euad barátomra, midőn egy csinos, gyermekéveiből alig kibontakozott kar­csú hajadon vonta magára figyelmemet, mandula­­metszésü nagy azur-kék szemeivel, kinek fekete sely­mes pilláin egy könyet rezegett. Mélabus tekinteté­nek tüze, felmelegité addig hidegen maradt szivemet. Fundot s fogadást feledve, oda léptem e bájos lányhoz és midőn kis keze rózsás ujjait megfogtam, arczát szűzies pir futotta el és a szemében ülő köny alá­hullt mig gyönyörű karmin ajkai tájé mosolyra nyíltak. Egy álló perczig állhattam a lányka előtt, és aztán megkérdeztem bajának okát. „Oh, uram!“ felelte a legszebb csengő hangon, melyet elegikus fájdalma sem tudott tompítani, — „szivem elszorult, midőn ön, ki oly jónak és nemes­nek látszik, egy pillantásra sem méltatva, vonult el kétszer is mellettem. A jó isten tudja! ki lesz paran­­csolom, ki fog egy szegény rabnőt oltalmába venni, ki pártfogó nélkül állok a világon ?“ „Én foglak téged pártfogásomba venni, akarsz-e követni kedves gyermek ?“ kérdem ifjúságom egész föllobbanó hevével, a bánkódó lánykától. „Oh, igen! igen!“ sóhajtott föl a hajadon, mi­alatt kis bekeble hevesen hullámzott, „de máskülön­ben“ vétó aztán elborult kedél­lyel utána, „én sze­gény rabnő vagyok, nekem azt kell követnem, a ki megvásáról.“ Ha forró ólmot csepegtettek volna szívemen ke­­resztül, nem égette volna úgy, mint ezen isten és emberektől elhagyott lány bánkódó szavai. Heves léptekkel fordultam a vicsori vén törökhöz, és tudat­tam vele vevő szándékomat. Tízezer plassiterre tar­totta . Fund alkudozni akart vele, de én undorodva egy lelkes élő­lény fölötti kufárkodástól, boszúsan löktem a vén lurkó elé ezer piasztert előlegül, azon utasítással, hogy a többit lakásomon fogja megkapni, ha Haydát (így hívták a rableányt) elhozza. Azután ismét visszamentem Haydához, ki remény és aggo­dalom közt várta sorsát, s midőn megértettem vele, hogy a szívtelen vén sas körmei közül megváltottam, egy örömsikolyt hallatott és hálás pillanatot vetve rám, kezem után nyúlt, hogy megcsókolja. „Gyerme­kem !“ szóltam hozzá mélyen megindulva, „később látni foglak, ha majd eddigi urad lakásomra vezetett, addig béke legyen veled!“ Azután, mint kinek a lé­­lekzete elállóban van, siettem ki e helyről, hol az emberi méltóság teljesen sárba tapodtatik; hol az emberiség szebb felével úgy bánnak, mint oktalan barommal, minden szeméremérzet mellőzésével föl­fedve és dicsérve előnyeit, kendőzve és elhallgatva hibáit, égig magasztalva, fényesre festve, drága ék­szerekkel megrakva, hogy csak minél nagyobb legyen rajt­a a nyereség. A „d’Angletere“ fogadó előtt Fuad barátom figyelmeztetett, hogy hol vagyunk. Csak akkor jutott eszembe vesztett fogadásom. Fund barátom vigasztalt. Törökben sem fog ellentállani — úgymond — a czivilizáczió nyugatról jövő hatalmas áramlatának, az előítélet bástyái ott is le fognak omlani a mindenható szabadság ércz­­szavára. „Azután“ veté utána könnyed lerchenfeldi dialektusban, „azon bécsi közmondásra emlékeztet­lek : Glücklich ist der vergisst, was nicht mehr zu ändern ist.“ Midőn Buadtól elváltam, este 7 óra volt. La­kásomra érve, már várt reám Ah­med a rabszolga­kereskedő Haiydával és nagyokat hőkölt előttem, rá­mutatva az előszobám egyik szögletében álló batyura, mely Halyda holmiját tartalmazta. Mialatt a neki járó összeget kifizettem, égig magasztalta áruczikke jó tulajdonait. Mikor a kialkudott összeg átadása után is még mindég dulakodott, intettem a dolog logikáját föl­­fogni sehogy sem biró, és a jelenetet szájtátva bá­muló Jánosnak, hogy csípje nyakon a vén kamaszt és vezesse le a lépcsőkön. János az ilyesmit nem szokta magának kétszer mondatni. Csak hogy mérges hu­száros teremtettéjét még el sem végezte és törökünk már megugrott Jánosom menydörgésszerü czifra ká­romkodása elöl. Haiyda az egész jelenet alatt szótlanul, mint egy szobor állt. Oda léptem hozzá és fölszŐl­tam, vetné le felelőjét, melyből csak homloka és szemei látszottak ki. „Uram!“ szólott félénken János felé mutatva, „hisz még itt ben van" egy férfi, az ön szol­gája.“ Megnyugtattam, hogy János is „frank“ előtte kifedheti arczát. Ezen magyarázatom után sötétbarna szövetből készült éktelen szabású fölöltője tagjairól aláhullt,és előttem állt a gyönyörű cirkasszi hajadon egész pompájában, ifjúsága minden bájaival, mint egy illatos festő rózsabimbó. Midőn János meglátta ékes nemzeti öltönyében, a pikáns piros selyem bu­­gyogóban, aranynyal átszőtt bő ujju otthonkában, ke­cses pártfogoltamat, igy kiáltott föl: „Ejnye, kapi­tány uram! alezredes uram, akartam mondani, ez aztán vászoncseléd,—no márigaz lelkemre megvallom, ilyen fehér személyt még nálunk Szabadszálláson sem lehet találni! Ejnye, ejnye! lelkem szép leányas­­­szonya.“ „Ha olyan nagyon meg vagy vele elé­gedve“ szakítám félbe a hálálkodó öregem sztár­ját, „hát eredj, hozz neki a fogadóból valami jó vacsorát“ —^ János elment és én leereszked­tem pártfogoltam mellé a pamlagra és megkérdém, éhes-e. „On, uram!“ feleié nagy galambszelid sze­meit fölsütve a lány, „bár reggel óta nem ettem, még­sem érzek ma éhséget, annyira eltölté szivemet, az ön jósága , mert ritka szerencse egy elhagyott, szülő- és hona­vesztett rablányra nézve oly jó parancsolóra akadni, mint a­milyen ön.“ Haigdának ezen naiv, melegséggel rengett sza­vai, mélyen meghatottak. Ily érzelem-gazdagság és szép következetes fölfogási képesség meglepett a ter­mészet ezen egyszerű, úgyszólván minden társadalmi műveltséget nélkülöző gyermekénél, és ennek folytán megfogamzott bennem azon eszme, hogy európai társadalmi műveltségre és szokásokra fogom tanít­tatni, hogy fényes, bárha még csak lappangó szellemi képessége kiművelődjék. Miután szándékommal ké­szen állottán, megfogtam kis harmat-gyenge kacsóját és ajkaimhoz emeltem. A kis bohó erre úgy meg­ijedt, hogy kezét kirántva fölsikoltot:;: „Uram! mit mivel ön? hisz én csak rabszolgája vagyok, és ne­kem kell az én uramnak és parancsolómnak kezet csókolni.“ „Ne bánd Haigda !“, nyugtatom meg a megré­mült lánykát, „én frank vagyok, bárha az igaz hi­­tüeket szolgálom, a frankoknál pedig szokás az, hogy a nők nagyobb tiszteletben részesülnek, mint a férfiak. Én úgy akarok veled bánni, mint frank nővel és fogok neked szép ruhát venni, a­milyet azok vi­­selnek.“ Ezen szavaim hallatára mindkét kezemet össze­csókolta örömkönyeket is hullatva, így szólt: Oh, jóságos uram! még­sem csalódtam szivében, bárha ön hitetlen is.“ Megnyugtattam, hogy már nem vagyok hitetlen 8 nevem: Haul. 291.,’­ L-292., l­ „Sefüi­m“ 283­, 284., 285., 286., 290., 299., 300., 304. és 306. sjrámát. 29’7., 298.,

Next