Reform, 1872. november (4. évfolyam, 300-329. szám)

1872-11-22 / 321. szám

321. szám. Előfize­tési föltételek I Viín­-ji^r-o póstAn v.ij^y h­elyben haeho ® hordva | Kgá««órr^ Kill érrv Negyud órr« Egy hóra . 20 frt—kr. iO « — , lO-huMiiboB Dou­tsor A nyiíttóri pozitsor Bélyegilij killOrr 6 frt-80 Péntek, november 22.1872. Hirdetmények di­a egysseri hirdetéanól 8 kr. 25 „ 30 . REFORM m.évi folyam. Szerkesztési iroda : 'V'&3roiBjaÄs-«4fi>F «a«» 1. wd'rifcV^ l. K liip «»«Uetni ró«»é* illeí^ö misckm a «sorirní4*tABÓg:h«a itt&é&üiadö. Bó? UjveleV c«ßk i»tnort kK3»ok^Al fo^»dhttwak oí KMé-tiívste!: B4tk Sér könyvkar esküMiésében, régi sal­bástár I. A lap anyagi rés«ét illetö költemények (d­önttetési pditi, kiadás körüli pana­sook, hirdetmény) a kiadó-hivatalhoz intésendek. Előfizetési fölhivás a REFORM politikai és közgazdasági napilapra. Folyó évi november—deczemberre 3 frt 60 kr., — novemberre 1 frt 80 kr. Minden negyedéves uj előfizető a Boz Dickens »Barnaby Budge« cziml­etes kitűnő regényre, melynek bolti ára különben 5 frt — igényt tarthat. Az előfizeté­^! összegek­ belefiSd­ésére legy czéSszerű­SIS» a p ® stal utal­­vánn­ylapokat használni. A „REFORM“ kiadóhivatala, Ráth Mór könyvkereskedésében Pesten, háznégyszög. 99­3 kö­ A pesti népszínházra A „Reform“ szerkesztőségében eddig elé hegyült 10153 frt 52 kr. és 2 db. cs. kir. arany. Pest, november 21. Tiszteljük mi a fővárost. Magyar érzel­műnek, hazafiasnak, higgadtnak bizonyult mindeddig. De a sajátságos fölfogást és ön­­elégedést, mely úgy látszik a városi népgyülé­­seket alkotó elemek közt uralkodik nem ért­jük. Tiltakoznak a kormány gyámkodása el­len, s azt mondják nincs szükség a kinevezett főpolgármesterre; a lakosság maga tud magának városfőt választani. Implicite egy igen furcsa ítéletet tartal­maz e fölfogás. Az egész ország valamennyi közhatósága, megyék, székek és városok tehát igen­is oly alacsony fokon állanak, oly meg­­bízhatatlanok, hogy reá­szorulnak a kormány atyai gyámságára , de már Pest városa nem. Pedig tudvalevő dolog, hogy az az osz­tály, mely a maga ősi önkormányzati jogai­nál fogva adminisztrálja a megyéket, régi meg­telepedett emberek és családok gyülekezete, melyet a múlt hagyományainak varázsa, s a földbirtoklás konzervatív és megbízható jel­leme kitünőleg följogosít arra, hogy szabadon érvényesítse az önkormányzás jogát és gyako­rolja kötelességeit, és kevésbé látszik a kor­mányi ellenőrzés szükségét indokolni. Mégis nem volt ez országban párt — talán a nemze­tiségi ultrákat kivéve — mely a priori, mint­egy kiindulási pontul nem fogadta volna el a központi kormány által kinevezett főispánok intézményét. Ismételve mondjuk: tiszteljük mi a fővá­rost és lakosságát. De jobb-e az, mint az egész ország, s az azt kormányzó társadalom ? Ezt aligha fogná állíthatni akárki, mi pedig épenséggel megkoczkáztatjuk a véleményt, hogy nemcsak hogy nem különb e város lakossága, de sok tekintetben alacsonyab­ban álló, megbízhatatlanabb , veszélyesebb természetű. — A magyar értelmiség színe­­virága, az ipar- és kereskedelem leggaz­dagabb képviselői, — s ez nem igen szá­mos kör —, a középvagyon tisztes s elég műveit polgársága mellett, ott vannak ezrei az olyan embereknek, kik máról holnapra ten­getik éltüket, anélkül, hogy mint jogtalan proletárok akarnának megvonulni. Ott van mindenféle jött-ment népség, melyről alig tud­juk, honnét jött és még kevésbé hova készül és húz. Ezrek, kiket semmi múlt, semmi bensőbb, magasabb érdek nem köt e földhöz. Számo­sak, kiket üzlet, börze, vállalkozás köt ideig­­óráig Pesthez. S ott van végre egy oly osztály, mely eddigelé csaknem döntőleg folyt be a vá­rosi ügyekbe, s a melyről pedig elmondhatjuk bízvást, hogy korlátolt, szűkkeblű s igen ke­véssé alkalmas arra, hogy magyar várost, és fővárost tudjon megalapítani és tovább fejlesz­teni. Ez az osztály az, melynek speczifikus neve: pesti nyárspolgárság. Pedig ne csaljuk magunkat. A jó elemek mellett, ez utóbbiak fognak most is beleke­rülni azon képviseletbe, mely a fővárost igaz­gatni hivatva leend. Hogy mily arányban, az a hozandó törvénytől, s a polgárság bölcsesé­­gétől függ. Hanem igen valószinü dolog, hogy­­ az az uj képviselet sem lesz annyira kiváló Magyarország valamennyi egyéb municzipális testülete fölött, hogy kitűnőségénél fog­va kiválhasson magának kiváltságos külön­állást. A központi kormánynak mindenhol van képviselője, miért ne legyen a fővárosban is? Csak javára valthatik a fővárosnak, ha oly ember áll élén, ki nem függ sem az uralkodó kottériáktól, sem az aura populáris kegyei sze­rint nem leend kénytelen alkalmazkodni. Ne csináljunk mindenből politikai kér­dést. — Adminisztratív ügyek és kérdések lesznek azok, melyeket a fővárosi igazgatás­nak kezelni és megoldania kellene. A köz­ponti kormánynak spec­iális érdekei igen ke­véssé lehetnek, melyek belejátszanak ez admi­­nisztráczióba. És ha volnának is, nevezettjé­nek egyoldalú akarata sohasem foghatná azo­kat érvényesíteni akkor a korlátozó apparátus mellett, milyennek egy nagy képviselőtestület kínálkozik. Inkább várható presszió vagy avatkozás alulról, a városi lakosság egyes köreiből, me­lyeknek magánérdekei gyakran érintkeznek és kereszteződnek a helyi közérdekekkel. Ez ese­tekben — s azok nem oly ritkák — valósá­gos jótétemény, ha van egy ember, ki hatha­tós állásban fölötte áll mind ez érdekeknek és embereknek , és képes részrehajlatlan lenni, mert ezektől független állása eredetben és jövendőben. Azért igen helytelennek tartanók, ha a kormány és országgyűlés Pest városa szervezé­sénél hallgatna a hangzatos, de üres jelsza­vakra, és kivételt tenne ott, hol a szabály ma­gatartása oly igen indokolt. Kimondjuk nyíl­tan, mi a városi főpolgármester egyenes kor­mányi kinevezését tartottuk volna a legczél­­szerűbbnek, mellőzve a kandidácziók félszeg közvetítési kísérleteit. De ha a többség szük­ségét látja, hogy engedjen az állítólagos fő­városi „közkívánságnak“, akkor ragaszkodjék a kormányi kijelöléshez, mely még egyedül képes némileg biztosítani a központi hatalom jogos befolyását. A főpolgármester kinevezésénél, még há­ny­atottabb a képviselet összeállításának kérdé­se. Hadd mondjuk ki itt is nyíltan, hogy nem szavazunk a kizárólagos közvetlen választás híveivel. Az érdekképviselet a municzipális kor­mányzat körül világszerte egészséges intéz­ménynek bizonyult; nem h­ozatik föl semmi elfogadható ok, mely annak a magyar főváros szervezésénél való elvetését igazolná. S itt mindenek fölött hadd rójjuk meg kormányunk és társadalmunk hanyag, gon­datlan szellemének egyik példáját. Hetek, hó­napok óta okoskodunk, bizonyítgatunk, íté­lünk s elitélünk egy oly tárgyban, melyről voltakép mindnyájunknak csak sejtései és föl­tevései vannak; pedig lehetne bizonyságunk. Az 1200 legfőbb adófizető, az az anyag, mely­ből — egyik vagy másik módozattal — a mi érdekképviseletünk valószínűleg eredni fog. És mind a mai napig nem bírunk egy statisz­tikai táblázattal ■— a jelen esetben egy-két hét munkája — mely alapot és biztosságot kölcsönözzön okoskodásainknak, így pro et contra beszélünk a „puszta lég“-be , vitatko­zunk a medve bőréről, és nem ismerjük a medvét. Csakugyan olyan kizárólag „négyemele­tes háziurakat“, „czopfos német aytópolgá­­rokat“ és „zsidókat“ mutatna-e a lajstrom? Hajlandók vagyunk azokkal tartani, kik ezt nem hiszik. Mindenek előtt megjegyzendő, hogy a mint egyik laptársunk már régebben igen he­lyesen írta, a pesti nagy fekvőségek tulajdono­sainak igen tekintélyes száma kiesik e lajstrom­ból. Sokan közülök megyén gyakorolják vi­­rilis jogukat, és sok van olyan fekvőség, mely­nek tulajdonosa jogi személy, a sok bank, ta­karékpénztár, hitelintézet, közművelődési tár­saság, kormány, egyházi, iskolai alap stb. — Ezek kiesnek, mivel azután igen jelentéke­nyen apad a fekvőségek után járandó adófi­zetések magassága, és közelebb esnek ■— majd hogy össze nem esnek —a jövedelmi adó után jogosítottak tételeivel. Mert egy kedvező körülményt nem sza­bad a számításból kifelednünk. Budapest jó­formán az egyetlen hely Magyarországon, hol szellemi munka után nagy jövedelemmel bíró osztály létezik. Vannak Pesten orvosok, ügy­védek, sőt főhivatalnokok, egyetemi tanárok, stb., kiknek (duplán számított) adója versenyez a h­ázbirtokosok és kereskedők adótételeivel. Mindenesetre pedig igen valószínű, hogy ezek az 1200-ak széles körébe jelentékeny számmal belekerülnek. Valamint egyátalában igen haj­­landók vagyunk hinni, hogy a tág testület sok­kal tarkább, különbözőbb elemekből fogna kikerülni, mint a­hogy általán vélik. Nem his­­­szük, hogy egy osztály, egy clique találna benne döntőleg prevakálni. Az a kétszáz képviselő, kit azután ez a testület fogna kebléből választani, alighanem hivebben tükrözné vissza a főváros mikrokoz­­musának sokoldalú köreit s érdekeit, mint akár ha a választók összesége választana be­lőle, akár kizárólag közvetlen népi választás intéztetnék. Mert azt sem szabad felednünk, hogy az az általános választás a mi spec­iális fővárosi viszonyaink alatt, sokkal kevésbé általános és szabad, mint elméletben első pillanatra látsza­nék. A fővárosi ügyek közül eddigelé egy clrque, városrészenkint külön egy-egy nyárs­­polgár-társaság döntőleg intézkedett. A kép­viselet választásánál a hivatalok betöltése kö­rül, egyszóval mindenben a mi városi ügy, ezek az emberek — neveket felhozni felesle­ges —­ határoztak. A náluknál különb osztá­lyok és emberek, nagyrészt passzíve viselték magukat. A választók nagy tömege, alsóbb rétegei jóformán vakon indulnak utánuk. Vaj­jon az új törvény meg fogja-e változtathatni e viszonyt ? Talán kevésbé mint óhajtanék és mint kívánatos volna. S azért ajánlatosnak tartjuk a virilizmus valamelyik módját, de mindenesetre szükséges a végeldöntés előtt tisztába jönni azzal, hogy mely elemekkel szaporítaná a virilis jog a vá­ros képviseletét. Nem pártolhatjuk a főváros specziális viszonyainál fogva a virilizmus or­szágos módozatát, a legfőbb adófizetők válo­gatás nélküli behívását, de a többi felmerült módozatok közül nem is pártolhatunk semmi rendszabályt, mely az eredeti kormány-előter­jesztésnél, a viriliseknek zárt testület által való választásánál, tovább megy. ” A főváros magyarosodása s jelesen en­nek törvénybe igtatása körül kifejtett buzgalmáért a „Reform“ Újvidékről elismerő táviratot s más helyek­ről üdvözleteket kapott. Ez eszmének országszerte lelkes hívei vannak. Minden oldalon aggódva lesik a törvényhozás elhatározását s festik, mily szoros össze­függésben van e kérdés Magyarország sorsával más helyeken. Bátorság, s nemzeti öntudat hiánya a köz­pontban, leverő visszahatással lenne oly helyeken, a­hol a magyar elem tán még exponáltabb s talán, a mienknél kevesebb s erélyesebb küzdelemben fárad. Nem szabad e harczban lankadni. Nem magunkért, mindnyájunkért küzdjük. A magyar elem kereskedé­se az országban egy a gazdasági jólét, az állami biz­tosság,­ a béke, a czivilizáczió emelkedésével, sülye­­dése pedig előkészítése a töredékek­ véres harczának, melyből idegenek húznák a hasznot. Tegye meg min­denki kötelességét: itt a bátortalanság mulasztás, a mulasztás vétek­ =. Justh György úrra vonatkozólag, ki lapunk tegnapi számában maga is nyilatkozott a felsőmagyar­országi levelek egyénnek őt érintő mondatával szemben, ma Dávid János, turóczmegyei birtokos úrtól is vet­tünk nyilatkozatot, mely teljes elismeréssel szól a felső-magyarországi levelek írójáról, de egyszersmind Justh György arról is, ki mint a Justh család fe­je önzetlen s tiszteletreméltó hazafiságáról széles körök­ben ismeretes s kiről csakis téves informácziók alap­ján írathatott, hogy a pánszláv párttal „szövetkezett.“ E nyilatkozatról azt his­szük Justh György úrnak lapunk tegnapi számában közölt objektív s nemes hangon tartott levele után elég egyszerűen ennyi tu­domást vennünk. = A Deák-párt elhatározása a házszabály­ok reformjáról véget vetett a kérdésnek, mely a múlt hétfői ülés óta izgalomban tartotta a kedélyeket. Egy törvénynek módosításában s a házszabályok meg­újításában lesz megörökítve a botrány ; el kell ismer­nünk, hogy külső apparenczia nélkül, való, de lényeg­ben igen fontos és jelentékeny dolog az, a­mire a Deák-párt magát elhatározta: igen humánus, nem egy ember ellen fordul, a­kit lesújthatna, hanem az összeségre rója a vezeklést, a bűnhődést. Meg kellett a parlament többségének győződnie arról, hogy a szabadság oly mértékével, minő eddigi házszabálya­inkban foglaltatik, élni nem , csak visszaélni tu­dunk. Fognak tehát alkottatni szigorúbb házszabályok, hol a szónokoknak kevesebb, az elnöknek több jog fog adatni, s melyekben intézkedés lesz személyes természetű, vagy zabolátlan támadások s összeütkö­zések kiegyenlítésére. Az elhatározás nem vigasztaló. A jogmegszorítás, a „retrográd irány,“ mel­lyel éve­ken át méltatlanul vádoltatott a többség, ezzel inau­­gurálva van, a Deák-párt önvédetlenül, — hogy tag­jai ne legyenek jognélküli préda — bele­kényszerít­­tetett. S mi nem mondhatjuk, hogy a tapasztaltak után nem joggal teszi azt, a­mit tenni elhatározott. Magunk nem tudjuk fékezni természetünket, nem bírunk indu­latainkkal : meg kell kötöznünk magunkat, hogy egymástól biztosságban lehessünk. — A tisztesség ezentúl meg lesz a szabadság rovására. így van az mindig a világon: a­mit a munka, a szorgalom gyűjt éveken át, azt a könnyelmű túlzás koczkára teszi s elpazarolja egy pillanat alatt. Meg kell nyugodnunk a sorsban, mely nem érdemetlenül ér bennünket. = A Deák-párt mai értekezletén a miniszter­­elnök kijelenti a minisztérium nevében, hogy kielé­gítőnek tartja azon határozati javaslatot, melyet a párértekezlet egyik tagjának indítványára elfogadott. Reméli, hogyha­ ezen határozati javaslat elfogadtatik, jövőre meg lesz kímérve a képviselőház a f. hó 18-án előfordult botrány ismétlődésétől. Minden más parla­­­ment gondoskodott arról, hogy a tanácskozási rend biztosíttassék, s botrányoknak eleje vétessék, csak a mi házszabályaink hiányosak e tekintetben. Erre nézve szükséges intézkedni, s a határozati javaslatnak ez a c­élja. Ha e kérdés elintézve leend, az országgyűlés teendőire is elintézve lesz, programmját a miniszter­­elnök előterjesztendi. Ezután a pénzügyminiszter szólalt föl, s el­­mondá, hogy bár a pénzügyi bizottság nagy erőfeszí­téssel működött, mind a­mellett alig van kilátás arra, hogy a folyó év végéig bevégezhesse az ország­gyűlés a költségvetés tárgyalását, és valószínű­leg indemnitit kell a kormánynak kérnie, a kormány azonban jövőre azon lesz, hogy az 1874 diki költség­­vetést már a jövő tavaszon előterjes­sze. A bankkérdésben történt felszólalásra a minisz­ter kijelenti, hogy a pillanati bajokon segítve legyen — a­mi meg is történt már — és hogy a végleges megoldás kérdése is rendeztessék, ez iránt folynak a tárgyalások. Megjegyzi azonban, hogy ha pillanatnyi könnyítés a végmegoldás koczkáztatásával lenne el­érhető, akkor ő inkább a pillanatnyi áldozatot véli elfogadandónak, mintsem a végéről elté­vesztessék.­­ A baloldali kör ma d. u. 6 órakor tartott értekezletén Csernátony Lajos nyilatkozatra hívta föl a pártot a f. bő 18-án történtekre vonatkozólag, ki­jelentvén, hogy a párt határozatának magát aláveti. Ezzel eltávozott. A párt értesülésünk szerint abban állapodott meg, hogy sajnálatát fejezi ki a történtek fölött. A­mi a miniszterelnök nyilatkozatát illeti, Cser­nátony iránt bizalmát föntartja. Szóba hozatván a jobboldal által benyújtandó határozati javaslat, azt elvben elfogadja, de annak rászaló czélzásához, valamint az 1848. IV. törvény­­czikk 14. §-ának megváltoztatásához nem járul. — Az angol parlament által legutóbb hozott, s az angol kormány által a magyar kormány rendel­kezésére bocsátott parlamenti határozatok egy példá­nya — a közös külügyminisztérium utján a magyar kormánynak megküldetett.­­ Zágoni Gábor, a földművelési ipar- és ke­reskedelemügyi m. k. miniszter megbízásából össze­­állitotta a magyar korona területén levő állami 63 vasúti távirdák statisztikáját az 1871-dik évről. A kimutatás, miután a magyar állami és vasúti távír­dák működését, s annak eredményét az 1871. évről részletesen kitüntette, — ugyanazoknak összehason­­litó statisztikáját adja az 1870—71-dik évekről, végül az átalános nemzetközi távirda statisztikai áttekintését az 1870-dik évről.­­ A pénzügyi bizottság ma délelőtt tartott ülésében a pénzügyminiszter megadta azon fölvilágo­­sításokat, melyeket a pénzügyi bizottság némely pontra nézve kért. Egyszersmind a fedezet kérdése fölött tette meg előterjesztését a miniszter. Erre nézve a tárgyalás még nem fejeztetett be, ennélfogva rész­leteket még nem közölhetünk.­­ Az osztályok előadóiból alakult központi bizottság ma d. e. 10 órakor tartott ülésében tár­gyalás alá vette a telepítvényekről szóló törvényja­vaslatot. A bizottság az 5. §-ig haladt. A 4. §-t akként módosította, hogy a javaslatban foglalt belsőségen kívül 4 hold külsőség adassék a telepítvényeseknek. Ezen kívül kimondatni kívánja ezen törvényben azt is, hogy az addig szerződésileg fenállott szolgálmá­­nyok szintén megszűnjenek. A bizottság a tjavaslat többi részét a pénteken tartandó nyilvános ülés után fogja tárgyalni.­­= A zágrábi „Obzor“ Miskátovics József, az „Obzor“ volt szerkesztője s jelenleg horvát követ­nek tollából közöl b. Rauch Levinhhez intézett nyílt levelet, melyben a Rauch bánsága alatti szer­kesztő az egykori bánt az akkor mondott következő szavaira teszi figyelmessé: „Ha majd a (kiegyezési­) revízióra kerül a sor, be fogjuk bizonyítani, ki a nagyobb magyaron, ön-e vagy én?“ „Íme — úgymond Miskátovics, a vezérczikkíró, mert a nyilt levél vezérczikk alakjában lát napvilágot az „Obzor“-ban — ma a regnikoláris bizottságnak alapterveit az egész nemzet ismeri. Engedje meg kérdésül vetni föl, miként vélekedik Nagyméltósá­god? E kérdéssel oly jelentőséget tulajdonitok ön­nek, milyent tán soha nem remélt tőlem. Önnek nincs pártja Horvátországban, ezt ön jobban tudja, mint én, de vannak párthívei (elvbarátjai), kik hatalmas hősök, készek mindenre, midőn kezeikben az uralom. Ön nélkül azonban semmik, mert elpusztulnak, mint a pelyva. Vannak közöttük olyanok is, kik másnak vezetése alatt ön ellen fordulnának. Hiszen exczellen- A „REFORM“ TÁRCZÁJA. Három világrészben.­) — Blána Szilárd honvédszázados viszontagságai és kalandjai. — XVI. Utazásom Algírba. Részvételem egy a felkelő kabulok ellen intézett hadjáratban. Másnap, mint a tengernagy vendége, ki hajóra­jával Gibraltár alá tartott, Jánossal együtt hajóra szálltam és hat napi hányattatás után megérkeztünk Algír szép, tévés kikötőjébe. Miután a derék al­­tengernagytól és O. hadnagytól búcsút vettem, partra szállottam, égve a vágytól, az éppen hadi lábon levő afrikai-franczia hadsereget megismerhetni. Szállást a Place du Gouvernement-en levő „Páris“-hoz czimzett fogadóban vettem, mely fogadót oly kitünően talál­tam berendezve és felszerelve, ételeit s italait annyira jóknak s végre szolgálatát oly pontosnak, hogy szinte hajlandó lettem volna hinni, miszerint nem is Afri­kában, hanem valamely polgáriasult nyugat-európai nagy­városban vagyok. De a szeptember hóban ural­kodó tikkasztó hőség és az ablakom alatt látható bő fehér öltönybe burkolt sötét arcru, beduinok, kabu­lok, arabok és a félmesztelen szerecsenyek, kik apró de tüzes lovaikon elvágtattak, gyalog, könnyed, da­liás testhordozással elvonultak, figyelmeztettek, hogy csakugyan Afrikában vagyok. E város egyébiránt a­mi az építkezést és közhelyeket illeti, jobban hason­lít valamely délfrancziaországi, mint török városhoz, mely utóbbiakkal csak tisztátalanság dolgában talál­kozik. Miután az ut fáradalmait kellőleg kipihentem, elmentem R. főkormányzóhoz, (ki később marschall lett) tiszteletemet tenni. Ez azonban nem kis megle­petésemre hidegen fogadott, s látszott rajta, hogy vé­res angol egyenruhám nincs nagyon ínyére. Eszembe jutott a francziának hagyományos ellenszenve az an­­ g L. a „Reform“ 283., 284., 285., 286., 290., 291., 292., 297., 298., 299. 310.,­­10­5., 306., 307., 308 212., 313., 314. 318. 319. és 320. számait, goi ellenében és viszont. Azért hát egyenesen kitá­laltam a véres posztó láttára elkomorult kormányzó­nak, miszerint én magyar menekült vagyok ideigle­nesen angol szolgálatban, és hogy britt fönhatóság alá csak egyéni szabadságom megóvhatása végett léptem. Ezen magyarázatra a derék kormányzó arcza egy­szerre kiderült, s ha elébb mogorva volt és fukar szavú, most annál barátságosabb, annál bőbeszédűbb lett. Eőkép a lezajlott magyar forradalom látszott őt érdekelni, s alig hogy egyik kérdésére megfeleltem, már a másikkal ostromolt. Egy órai szívélyes társalgás után, sürgős teen­dők munkaasztalához késztették a kormányzót, de megkért, hogy ebédre vendége legyek, s egyszers­mind arra is, hogy ha lehet magyar egyenruhában jelenjek meg, mert kiváncsi látni azon egyenruhát, melyben honfiaim két nagyhatalmasság ellen küz­döttek oroszlán­tusájukat. Miután előzékenységét megköszöntem, visszatértem szállásomra, hol Já­nossal azonnal rendbe hozattam honvéd egyenru­hámat. A kitűzött időre megjelentem a kormányzónál, kit már számos vendége, többnyire törzskari főtiszt vett körül. Midőn beléptem, a fényes terem arany és érdemrendtől csillogó vendégei mind felém fordul­tak, s mialatt a kormányzó nekik bemutatott, alig győzték egyenruhámat bámulni. A­mi engem illet, megvallom, eleinte nem igen éreztem magamat ottho­nosan e társaságban, hol a legkisebb katonai rangot én viseltem, később azonban, midőn a ház szeretetre méltó asszonya is megjelent és az ebéd kezdetét vette, a subordináczió feszes szelleme csakhamar eltűnt közülünk, s helyét a legszivélyesb hangulat foglalta el. Midőn forradalmunk főbb részleteiről szállottam, a társaság osztatlan figyelemmel hallgatta szavaimat. Mielőtt a kormányzótól elváltam, megkértem őt, engedné meg, hogy mint önkéntes részt vehessek a fölkelők elleni hadjáratban. Kérelmemnek legnagyobb készséggel engedett, tudtul adván, hogy épp három nap múlva G. tábor­nok vezérsége alatt fog indulni egy 6000 főből álló hadtest Tlemsen ellen. Hogy részt vehessek e hadjá­ratban azonnal hozzá láttam a felkészüléshez és ma­gamat tábori és élelmi­szerekkel kellőleg elláttam. Azonkívül még egy pár kitűnő arab lovat is szerez­tem, és egy öszvért úti készletünk tova­szállítása vé­gett. Mindezen előkészület, oly tartományban, hol napokig nem bukkanunk emberlakta vidékre, s hol az itt-ott a sivatag szélein, vagy járhatlan sziklaerdők tövében feltünedező nyomorult falvak lakói nemhogy élelmi­szereket adhatnának a kimerült utasnak, de sátoros czigányok módjára alamizsnáért csengnek, — felette szükséges. Szép szeptemberi reggelen, vagyis afrikai érte­lemben véve a nyár derekán legényem kíséretében megjelentem az El-Haridi mellett levő táborban, mely Algiria délkeleti részén fekszik. Az ott össze­gyűlt hadtest a következő csatarendben volt felállítva: a jobb szárnyon egy gum, vagyis egy zászlóalj benszülött arab és kabil lovasság festői nemzeti vi­seletében ; mögöttük a franczia gyalogság és egy ezred vadász, azután harmadfél üteg tüzérség, a balszárnyon voltak a benszülött spahik, a fran­­cziákból álló chauseus d’ Afrique lovasság és a többnyire párisi fiúkból és más önkéntesekből álló th­ail­eurs-ök. Végül voltak a tábori és élelmi­szerekkel meg­rakott öszvér- és teve-karavánok erős spahi és chau­­seurs d’ Afrique lovasságból álló fedezet alatt. Utunk, a nap izzó sugarai alatt, mely elől sem erdő árnyékában, sem emberi lak fedele alatt mene­déket nem lelhettünk, gyötrelmesnek volt mondható, s örültünk midőn 36 órai lovaglás után végre Kon­stantin falait megpillanthattuk. Ezen városban két napi pihenőt tartottunk, mely idő alatt a fegyverek gondosan megvizsgáltattak és lökészen tartottak, mi­vel már az ellenség közel volt. Miután fris ivóvízzel magát hadtestünk ellátta, megindultunk a marok­kói határtól csak néhány mértföldre eső Flemsen erősség ellen, mely a Beni-Snass törzsnek rettegett Bon-Mazza nevű vezére által volt megszállva. Újabb 36 órai menet után találkoztak először portyázó gumiaink egy tévés völgyben a Beni-Snass-ok elő­őrseivel, kikkel kemény tusába elegyedtek, s bizon­­nyal a mieink húzzák a rövidebbet, ha még idején segítségükre meg nem érkeznek a chausseurs d’ Afrique és önkéntes lovasaink, kik jól irányzott lö­véseikkel meghátráltatták a különben kitünően ve­rekedő kabulokat. Kis­vártatva újabb ellenséges lo­vasság jött, mely egész zömével rontott neki gyalog­ságunknak a neves támadás visszaverése végett ki­sebb négyszögeket formált, melyeknek szuronyfalát hasztalan törekedtek az elkeseredett kabulok áttörni. Előbb mintsem e folyton előre-hátra mozgó négy­szögöket elérhették volna, azok golyózápora alatt hullottak el. Félórás csatározás után mi léptünk föl támadó­lag, és a rendetlen futásnak eredt ellenséget űzőbe vettük. De az üldözést nem folytathattuk soká, mert ebben a mindegyre keskenyülő meredek sziklabér­­czek által szegélyezett völgy gátolt. Mig mi a futó ellen üldözésével valánk elfoglalva, addig a bérczek rejtekei mögött biztosságban levő ellenfeleink könnyű szerrel pufFogatták le embereinket. G. tábornok tehát egyelőre fölhagyott az üldö­zéssel, és a helyett a jobbra és balra emelkedő bércz­­falak ellen parancsolt gyalogsági rohamot, miközben a tüzérséget a 20 ágyúval a völgyszoros tisztítása végett előre rendelte. Alig tiz percz múlva az egész vonalon, úgy­szintén az ostrom alá vett magaslato­kon elkeseredett bősz küzdelem folyt. Mig csak az apró-cseprő puskaharcz folyt, őszintén megvallva, na­gyon lágy meleg volt harczvágyam, de mikor az ágyuk kezdtek gorombáskodni, már akkor „égett eremben a h­adrontó szittya vér.“ Lovamról lepattanni és a bömbölő ütegnél teremni egy pillanat müve volt. János a vén huszár oda is hűségesen követett. Ha­nem bizony nem valami nagyon épületes volt a mit a franczia tüzérség részéről tapasztalnom kellett. Ugyanis csaknem minden rendszer nélkül és felületes czélozással eregették lövéseiket a jól eltorlaszolt 4 — 5 ellenséges ágyú ellen. A helyzet visszás voltát átlátva, engedelmet kér­tem C. ezredestől, hogy négy ágyúval támadást intéz­hessek az ellen ágyúira. Sok veszteni való idő nem volt, mert a bősz beduinok folyton megújuló tüzelése mindegyre több veszteséget okozott. Hanem mikor az általam fölállitott ágyutelep szólamlott meg, mindjárt tisztulni kezdett láthatárunk. Első lövéseim elleneink két ágyúját szerelték le. Ezen nem várt veszteség, villámcsapásként hatott a beduinokra, egy darabig lőni is elfeledtek, azután nyakra-főre siettek a még épen maradt néhány ágyujokat biztosságba helyezni. És most, miután a gyalogságnak is sikerült érzékeny áldozatok árán a magaslatokat elfoglalni, nyitva állt az ut az előnyomulásra. G. tábornok, ki tanúja volt az általam vezérelt rövid, de sikeres ágyúharcznak, sietett szerencsekivá­­natát e miatt kifejezni, mit a tüzérparancsnok irigy szemmel tekintett Legényem azonban kevesebb sze­rencsével forgatta szablyáját, mert mig sziverősitőül egy kortyot vett tábori palaczkjából, az alatt­a szedte-vedte szerecsenje ellőtte alóla a lovat. És most azt siratta, könyezte a vén gyerek. A derék tábornok megértvén legényem buját, azonnal másik lovat pa­rancsolt neki adatni. A véres munka nagyobb fele még hátra volt, menekülő elleneink az Atlas-hegyek erdős ormai kö­zött újra megfészkelték magukat és veszélyes guerilla­­harczot szerveztek ellenünk. Ezután csak úgy hatol­hattunk előre, ha előbb minden fa, minden kőszál birtokát kiküzdtük. Szóval a dolog késhegyre került. És ez az erdős hegyes vidék Tlemsenig, a fölkelők fő pontjáig húzódott, és egész Tlemsenig nem szállt hüvelyébe pihenni a véres kard. 11 napig folytonosan tartott a guerilla harcz minden iszó-Tlemsen az Atlas hegység lábánál, egy termé­keny sik vidéktől környezve terül el. A város, me­lyet kőkoczkából épült 12 láb magas fal kerített, több­nyire csak szalmafedelű kunyhókból állott, melyek­nek tömegéből csak itt ott ágaskodott ki egy-egy minaret. A város 20 kisebb-nagyobb ósdi ágyú védel­mére volt bízva. Védőit a már előbb bent levő kabi­­lokon és beduinokon kívül, az előlünk odamenekvő felkelők gyalogsága képezte. Az ellenséges lovasság pedig, mely kivül maradt és hátunk mögé iparko­dott kerülni, ellenünk intézett folytonos apró táma­dásai által működött közre az ostromzárolt várőr­séggel. G. tábornok az ostromzárolás megtörténte után felállittatta az ágyukat, melyek közül négy, saját közvetlen parancsnokságom alá helyeztetett. Én né­hány szalmafedelü viskót tűztem ki czélpontul s alig röpítettem 2—3 gránátgolyót ellenök már lángba borultak, a kiütött láng pusztító lávaként rohanván házról-házra, utczáról-utczára. Az ellenség tüzérei

Next