Reform, 1872. december (4. évfolyam, 330-359. szám)

1872-12-03 / 332. szám

33 .i. szám. Előfizetési föltételek : Vidékre póstím vagy helyben háshul hordva EgéméTre Fél évre 20 frt—kr, 10 „ — . Negyed évre egy hóra . 6 frt—kr 1 . 80. Kedd, deczember 3. lSzt. Hirdetmények dija : 1O-banáboB petitsor egyszeri hirdetésnél . . 8 kr, A nyílttéri petitsor..........................................s Bélyegdij külön...............................................80 „ REFORM in.évi folyam. Szerkesztési Iroda: nalT&Toa, ▼Arosbfts-SAY 8. ■>. X. mnd-rair, X. aiaialatant B lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkentőségbel intézendő. Bérm­intetleK levelek csak ismert későktől fogadtatók el. Kiadó-hivatal: Eith Bór kSnyfkereBküldésében, régi filiűi&itér S­­tb. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás korüili panassok, hirdetmény) a kiadó-hivatalhos intézendők.­ ­­A pesti népszinházra A „Reform“ szerkesztőségében eddig elé begyű­lt 10153 frt 52 kr. és 2 db. cs. kir. arany. Pest, deczember 2. A nagyjelentőségű válságról, mely Szlávy urnak miniszterelnökké kineveztetésével befe­jezettnek tekintendő, kritikát irni ma még ko­rai is, nem is férne a sok mondani­való egy újságc­ikk keretébe. Sok keserű tanulságot vonhat le belőle minden ember, ki gondolkodni tud és akar. Osztatlan megelégedéssel nem fogadhatja an­nak lefolyását senki, ha érzékkel bír az igazi alkotmányosság, az egészséges pártélet és a tisztalelkű politikai harcz igényei iránt. Ezen lefolyt válság nem volt parlamen­táris, sem alapokaiban, sem kiindulási pontjá­ban, sem lefolyásában, sem végre a megoldás módozataiban. Ez iránt a képviselői körök­ben alig van nézetkülönbség. Politikai elv, törvényhozási vagy közigaz­gatási kérdés nemcsak nem volt oka, de még csak szóba se került, soha, sehol az egész vál­ság alatt. A balpárti minoritás taktikája, me­lyet a parlamenti strike-kal kezdett, azóta hangosan hirdetett és következetesen folyta­tott, mí­g végre a Csernátony-botrányban czél­­hoz ért, volt a válság kiindulási pontja, s ezen szempontból tekintve, a balpártnak volt oka viharos éljenekbe kitörni, midőn az elnök a házban ma bejelentő gr. Lónyay lemondását. A balpárti minoritás meg lehet elégedve, győ­zelmét senki el nem tagadhatja, de a minori­tás ezen diadala sem volt parlamentáris, mert nem a házban, nem a többség megbuktatásá­ban, nem az ő politikai programmjával vivta ki, hanem kivivta oly fegyverekkel, melyek minden tisztességes párthoz méltatlanok és melyek a nemzet becsületén ejtettek csorbát. A krizis lefolyása is egy perczig sem volt parlamentáris, mert sem a házban, sem a többség kebelében a bizal­mi kérdés nem tétetett, sem gróf Lónyay, sem a minisztérium viselt dolgai diskusszió tárgyát nem képezték, a jövőre követendő po­litika szóba nem hozatott. És végülj a válság megoldása sem volt parlamentáris, mert abba a Deák-párt mint párt befolyással nem volt, hanem eldöntötte ezt magár a minisztérium, mely a „Pesti Napló“ megjegyzése szerint a saját kormányelnöke el­len „strikeolt“, s Lónyay képtelen lévén ezen strike ellenére kormányt alkotni, az új minisz­térium alakitása iránt a párt meg sem kérdez­­tetett, hanem véle csak a legfelsőbb elhatáro­zás a házban tudatott. A krizis ezen végfázisban nem palota­­krizis ugyan, minő a török fővárosban lenni szokott, se nem politikai és udvari krizis, mint a minő volt Hohenwart fölemelése és megbuk­tatása , hanem volt kabinet­válság a szó leg­szorosabb értelmében, midőn a miniszterek és egynémely befolyásosabb egyének az udvar körül, a pártban és a hírlapirodalomban, szö­vetkeznek valamely uralkodó államférfiú meg­buktatására, nem politikai, hanem személyes okokból. Hogy azért a most lefolyt válságnak igen nagy, a kormányéletbe, a parlament életére és a népéletre beható következményei lesznek, azt elvitázni, és oly kevéssé akarjuk, mint a­hogy megjósolni tartózkodunk. Ennyit a közelmúltra vonatkozólag itt el­mondani elégségesnek ítéljük. Indíttatva érezzük azonban néhány szó­val — csak kevéssel, mert hiszen a szavak helyett beszél egy hosszú élet múltja, és be­szél maga azon államférfim személyiség, ki tegnap a piedestalról lelépett — megemlé­kezni gr. Lónyayról, ezen nem közönséges em­berről, ki ma a nemzet közharc­osai között foglal helyet. Gr. Lónyay nagy eszmékkel és messze­­tartó tervekkel jött le Bécsből és vette át Ma­gyarország kormányát. Ezen eszmék czélja volt Magyarországnak a 67-ki alapon konszo­­lidácziója és államszervezetének reorganizá­­cziója. államférfiúi felfogást, képzettséget, gyakoroltságot, munkaerőt, erélyt és szervező tehetséget érzett magában és ennek alapján bá­tor lélekkel foglalta el az állást, melyre a feje­delem és a párt bizalma őt megbívta, remélvén, hogy a nehézségekkel, melyeket örökölt, vagy melyeket előre látott vagy meg fog tudni al­kudni, vagy le fogja azokat győzni. Terve egyszerű volt, de helyes. Kifelé hazánk állá­sát biztosítva látván, egész munkásságát a bel­­ügyekre akarta fordítani. Itt első­sorban az alkotmányt kellett megszilárdítania és teljessé tennie. A közjogi ellenzéket legyőzni és az­után megsemmisíteni, de úgy, hogy a nemzet ne vallja kárát: ez volt az első és fő feladat. A horvát kérdést, melyet Bedekovics megrontott véglegesen rendezni, a szerb hazaellenes op­­pozícziót megtörni, a határőrvidéket visszakeb­­lezni, a felsőházat reformálni, a fővárost és a királyföldet szervezni: ez volt a másik feladat, mely eléretvén az ország alkotmánya és szer­vezete biztosítva és befejezve lett volna. Az országot jól adminisztrálni, a bankkérdést megoldani, az adóreformot keresztülvinni ez volt a harmadik feladat. Gróf Lónyay mindezen terveit meg nem valósíthatta. Legyőzte ugyan a közjogi oppo­­sicziót és állásaiból kiszorította, de ki nem bé­­ki­htette a bősz hazafiakat. A szerb ultrákat az igaz megtörte és az őrvidéket bekeblezte, de már a horvát választásoknál nem bítt csak erőltetve egy kis majoritást összehozni a Be­dekovics alatt széthullott uniópártnak, a belrefor­­mok kérdéseiben pedig folytonos akadályokkal küzködött a minisztertanácsban is, azon kívül is. A pártokhoz ha fordult a viszályt megszünteten­dő, gyűlölettel és bizalmatlansággal találkozott, ha az adminisztrácziót kívánta a legképeseb­bek kezei közé tenni pártkülönbség nélkül Ghyczy is Sennyey is, a Deák-párton is nélkül róvták föl neki, hogy a haza kormányzatában amazokkal osztozni kívánt. Nekünk pártosko­dás kell, nem­ egyetértés, harcz és nem munka. Gr. Lónyay megbukott, mert inkább tár­gyi mint személyi politikát csinált. A válasz­tásoknál nem jól rostálta meg az embereket, s velők való bánásmódjában sem vette őket úgy számba a milyenek, hanem úgy a milye­neknek a viszonyok szerint őket vélte. Sze­mére vetik, hogy gyanakodó volt s ezt nem bírta rejtegetni; lehet, hogy nem mindig mu­tatkozott megbízónak s ezért bizalmat se min­denkor talált, de hát, ha bukásából ítélünk, lehetett-e bíznia az emberekben? Hogy mily állást fog gróf Lónyay ezen­túl elfoglalni a hazai politikban, nem tudhat­juk; de reméljük, hogy a hazának nem veszt­jük el kitűnő erejét, s a keserűségen,a melyet tapasztalt, uralkodni fog honszeretete. Hogy Lónyay grófnak voltak hibái, az nem szorul bizonyításra, nem külön beisme­résre. Hogy e hibákat ma kihagyjuk czikkünk keretéből, az események ismert fordulatánál fogva egy neme az ildomos kötelességnek. Lesz még e Ítélet tárgya: jó darabig neveze­tesebb szerepet játszott, semhogy ez idő ese­ményeinek bírálói elmehetnének mellette. Po­litikáját ]mi olyannak ismertük, a­milyennek föntebb vázoltuk s egészben] támogattuk, nem érte a politikát, hanem ama politikáért őt. Hogy mily állást foglalunk el ezentúl, az ismét a po­litikától függ. A „Reform“ deák-párti lap és­ a Deák­párt kormányát támogatni habár nem föl­tétlenül, de őszintén és határozottan kötelessé­gének tartotta idáig, kötelességének tartja ezentúl is. Mi egy mindenkitől és minden irányban független lap vagyunk, szerkesztőségünk tag­jai nem ülnek a parlamentben és így sem a kormány, sem egyes személyek, sem maga a párt bennünket nem fegyelmezhet, hanem fe­gyelmez csak saját meggyőződésünk és párt­állásunk. Ebből folyólag legfőbb erkölcsi törvé­nyünk a salus rei publicae. Azt írtuk és azt fogjuk vallani mindig, a­mit az ország közjava kíván, tekintet nélkül, valjon egyesek java és óhajtása összeegyeztethető-e a nemzet javával. De nem kevésbé törvényünk az igazmon­dás, noha azzal már sok ellenséget szereztünk magunknak. Az igazat a mi saját emberi, te­hát esetleg téves fölfogásunk szerint meg­mondjuk bátran fölfelé is, lefelé is : a kor­mánynak, a képviselőháznak és a közönség­nek, mindenkor, mindenről a mi történik. A harmadik irányadó szempont reánk nézve a pártszempont. A baloldal közjogi programmját nem kevésbé, mint romboló tak­tikáját, a hazára nézve károsnak ítéljük is, te­hát ellene harczolni fogunk, a­míg róla le nem mond. A kiegyezés mellett állunk. Saj­náljuk, hogy a Deák-pártnak más pragma­­tikusabb s konkrétebb programmja nincs. Ha a párt valamely gyakorlati kérdés­ben döntött, mi utólagosan nem szívesen el­lenkezünk akaratával. Egyetlen kérdés van, melyben nem isme­rünk pártszempontot, és ez a magyarság kérdése. A­hol ezt veszélyeztetve látjuk, ott hangosan fogjuk a nemzeti érdekek pártját. Nincs okunk az uj deák-párti kormány­nak kevesebb sikert kívánnia hazáért és nem­zetért való buzgalmában, mint bármely tör­vényes és hazafias magyar kormánynak. Mi szívesen láthatjuk, ha nagyot akar és képes is keresztülvinni. Támogatásunkat mint deák­párti kormány birja[; támogatásunk mérve és buzgalma adandó programmjától s politikájá­tól függ, mely iránt tájékozva még nem va­gyunk. ________ _ Mint értesülünk, báró Majthényi László királybiztos ezen állásáról leköszönt. = Hollán Ernő honvédelmi államtitkár be­adta lemondását. = Halász Imre osztálytanácsos és a sajtóiroda főnöke ezen állásáról lemondását benyújtotta. = Báró Vécsey József van kijelölve fiumei kormányzónak Zichy József gr. helyébe. = A bankkérdés tárgyában kiküldendő kö­zös bizottmányba a magyar pénzügyminiszter részé­ről E­r­k­é­l­y és K­ö­f­fi­n­g­e­r osztálytanácsosok fog­nak kineveztetni.­­ Az uj miniszterelnök holnap teszi le ő felsége kezeibe az esküt. Lónyay gróf tegnap tudatta volt minisztertársaival, kik e végből a miniszterelnöki palotában megjelentek, hogy lemondásuk elfogadta­tott. Ma d. e. búcsúztak el a gróftól azon hivatalno­kai, kikkel személyesen szokott érintkezni. Hivatalos elbucsuzás nem volt. Tegnap d. e. a folyó számadá­sokat , ügyeket rendezte a volt miniszterelnök Kandó Kálmánnal s még egy magasabb hivatalnok segítsé­gével az átadás végett. A „Pesti Napló“ a következő szavakat írja Lónyay grófról mai esti lapjában: „Gr. Lónyay Menyhért, mint nagy sajnálatra látható volt, nem ismerte kellőleg a situá­­cziót. Majdnem, mint a régi tragoediák hőseit, úgy őt is a vak végzet sodorta lépésről-lépésre, s a mit az utóbbi hét alatt tett, minden lépés rontott poziczióján. Régi tragoediákról szólunk , pedig az, a­mi szemeink előtt lefolyt, igen modern szabású cse­­lekvény volt. Ez, minden leplezés nélkül megnevezve a dolgot, egy miniszteri strike, mely a chef bukásával végződött. Hogy ez il­y modorban történt, a mint bekövet­kezett, azt csakis az emlitett körülmény, t. annak tu­lajdoníthatni, hogy gróf Lónyayt eláraslották a valódi helyzet felett. Ezt mélyen fájlaljuk éspedig az ő érdekében szintu­gy, mint a Deák-párt érdekében. Ránk nézve fájdalmas, hogy a férfiút, ki a kiegyezési mű megkötésekor s egyéb alkalmaknál a hazának oly sok szolgálatot tett, ki a Deák-párt vezérférfiainak megegyezésével lett miniszterelnök, s kit a párt mind­végig támogatott, ily dicstelenül bukni látjuk. — Két­séget sem szenved ugyan, hogy az alkotmányos élet tágas terén, ama nagy tehetségek és szívós erély mel­­lett, minőkkel gróf Lónyay rendelkezik, ő távolról sem tartozhatik ma sem ama bukott nagyságok so­rába, kik megtörve vonulnak félre; de bizonyos az is, hogy mindenki érdekében feküdnék, hogy na ama kínos látvány, melyet e bukás nyújt, ne következett volna be.“ Gróf Lónyay után küldött e meleg szavai után a tegnapi nap eseményeinek részleteit a következő­­kép adja elő a nevezett lap : Gróf Lónyay a koronánál fölvetette a bizalmi kérdést anélkül, hogy a párt befolyásosabb férfiai véleményét kikérte volna. Ő felsége biztosította a miniszterelnököt, hogy részéről semmi ok sem forog­jon, a miért bizalmát a kormány iránt megváltoztatta volna, minthogy azonban a miniszterelnök a pártra hivatkozik, állítván, hogy ez a jelen kormányt nem oly önfeláldozással támogatja, min­t a mi pártviszo­nyaink között parlamentáris kormány nem nélkülöz­het, a király tudata a miniszterelnökkel, hogy a hely­zet felől informáltatni fogja magát. Ez volt gróf Lónyay bécsi útjának eredménye. Pestre visszaérkezve, egy nyilvános konferen­­cziában akarta megkérdezni a pártot és egyszersmind nyilatkozattételre hívta föl minisztertársait. Ezzel meg volt adva a helyzet akut jellege, melynek ily modorban való fölidézését gróf Lónyaynak nem lett volna szabad koczkáztatnia anélkül, hogy a reá nézve kedvező eredményről biztosítva ne legyen. Nem volt. Az első minisztertanácsokban a minisztereknek csak többsége nyilatkozott határozottan a demisszió mellett, midőn azonban e rész tudata, hogy minden körülmény között megmarad a lemondás mellett, a kisebbség is hozzá csatlakozott. A pártkonferenczia megtartása nem látszott op­­portunusnak. Lónyay gróf uj kabinetet tervezett, de csakha­mar meggyőződött ennek kivihetetlenségéről, ő is benyújtó lemondását. Ekkor kereste föl Deák Ferenczet és pedig szombaton délután. Tudata vele egyszersmind a fel­ség óhaját, hogy másnap 11 órakor a budai kir. pa­lotában fogadja a czélból, hogy a király meghallja Deák Ferencz véleményét a helyzetről. Deák és Lónyay között folyt társalgás jellem­zésére talán elég lesz annyi, hogy ezután Deák — Szlávyt fogadta. Tegnap (vasárnap) reggel gr. Lónyay átnyújtó ő felségének a kabinet lemondási kérvényét, — s dél­ben Deák Ferencz fogadtatott a király Ő fölsége által. Deák fogadtatása mintegy háromnegyed órát vett igénybe, s a mint Deák eltávozott, a király ő fölsége Szlávyt hivatá, s megbízta a kormány alakí­tásával. Az ezután történteket föntebb tudatjuk. Még csak néhány megjegyzést kell tennünk. Szlávy miniszterelnökségéről, mint tudva van már gr. Andrásy Bécsbe menetelekor szó volt, s Ló­nyay folytonosan őt tartó prostimtiv utódjának. Mi­dőn azonban jelenleg a miniszterválság fölmerült, a deákpárti körök egy részében az a nézet kapott túl­súlyra, hogy leghelyesebb volna, ha a miniszterelnöki helyet azon férfiak egyike foglalná el, kik már a 67-iki kiegyezés előtt Deák Ferencz zászlója alatt működtek, kik a Deákpárt liberális részének harczosaiul tekint­hetők. Ily férfiúnak tekintetett az utolsó napokon is Trefort. Másként történt, és pedig Deák Ferencz aján­latára. Andrásy Gyula gr. is a legmelegebben Szlávy jelöltségét pártoló, s a deczember 2-diki minisztérium — a kinevező kéziratok ma várhatók — Deák Fe­rencz s gróf Andrásy legsajátosb auspicziumai alatt lép életbe. Föltehetjük tehát, hogy e kormány az egyes reform-kérdésekben Deák nézeteit fogja tolmácsolni s bizonyos, hogy Szlávy az egész eljárásra nézve megnyerte Deák Ferencz helybenhagyását. A válságnak ily lebonyolítása a Deák-párt egy részénél természetesen bizonyos keserű érzelmeket kelt föl. De nem hisszük, hogy ezek nagyobb válsá­gokban fognak nyilvánulni. A­mi az ellenzéket illeti, sokan azt hiszik, hogy a történtek után szelídülni fog a közjogi harc­, a más, tisztességesb alakot nyernek pártküzdelmeink. Tán már a közelebbi jövő megmutatja, hogy e hit mennyire volt alapos. ” Ipolyi Arnold, beszterczebányai püspök­től a következő levelet vettük : Tisztelt szerkesztő ur! A „Reform“ 319. szá­mában „Felsőmagyarországi levelek a magyar nemzetiséghez“ czimü czikksorozat­­ban személyemre vonatkozó azon sorokra : „Jókai Mór néhány év előtt egyenesen államsegélyben kí­vánta a Maticát részesíttetni, Ipolyi Arnold besz­terczebányai püspök pedig a Matica alapító tagjai közé lépett, s kötelezte magát, hogy minden évben lOO frttal fogja előmozdítani a Matica — a magyar állam konszolidácziójára irányzott törekvéseit,“ — következő helyreigazító megjegyzést kell tennem. A czikkíró tévesen állítja, hogy minden évben 100 fo­rinttal ígérkeztem a Matica bármily czélját előmozdí­tani. A tény az, hogy én mind állásomnál, mind ta­nulmányaimnál fogva érdekelve lévén a Matica iro­dalmi munkálkodása és kiadásai által, miután ezeket rendesen és teljesen csak úgy lehet megszerezni, ha mint tag az évi járadékot az illető fizeti, vagy egy­szer mindenkorra 100 forintot letesz, én ez utóbbi módot teljesítettem, s azon fölül nem ígérkeztem minden évben 100 forinttal czéljait előmozdítani. Ennyit tartottam az igazság érdekében ez alkalommal megjegyzendőnek, addig is, míg talán alkalmam lesz másutt és máskor az ügy érdemében nyilatkozhat­nom. — Pesten, deczember 1. — Az igazság! — Kerestetik, de nem találta­­tik. Már máskor is volt alkalmunk megróni ama meg­­mérhetlen fokát az igazság iránt való tiszteletlenség­nek, melyet a pártoskodás hazaszerte Magyarorszá­gon nagyra nevelt. Nincs ország, a hol annyi kényes lovagja volna az álbecsületességnek mint nálunk, a hol bármely élesebb kifejezés ellen készen nem volna a „becsületében sértett“ védelméül „aljas rágalmazó­nak“ , más efélének elnevezgetni azt, a­ki talán va­lamiben tévedett, vagy épen csak szigorú volt iránta. De egyúttal nincs ország, a­hol oly könnyelműen bánnának a hírlapok hitelével, a tények igaz voltával, mint itt. Mióta a birlapi­ói pályán dolgozunk, azon saj­nos tapasztalásunk mindinkább megszilárdult, hogy annak túlnyomó nagy részéért, a­mit vidékről közle­ményt veszünk, nem vagyunk képesek a felelősséget viselni. Valamit eltagadni, valamit hozzá hazudni, feketét fehérre mosni, vagy a fehéret feketére festeni: ez mind csekélység; csak valamely dolgot úgy adni elő, a­mint megtörtént, a­mint áll a maga részre­­hajlatlanságában : ez látszik elérhetetlennek. Az em­berek összetévesztik a véleményt a dologgal ma­gával. Két táviratot vettünk ma Fogarasról, hol f. bő 16-án lesz a választás. Ide írjuk mindkettőt, s a kö­zönségre bízzuk, — kénytelenek vagyunk reá bízni, — hogy a kettőből a harmadikat t. i. az igazságot kitalálja. Az egyik távirat így szól: Benedek Gyula csekély pártjának ildomtalan tüntetésével szemben Fogaras vidéki felső kerületé­nek mintegy 400 tekintélyes polgára ünnepélyes ová­­cziót rendezett Mádai Sándor részére, kinek túl­­nyomó többséggeli megválasztatása bi­zonyosnak látszik. A választmány. A másik távirat a következő: Bruszt Ignácz bukása érzetében követ jelöltségé­től visszalépett pesti Máday Sándor részére. A polgár­ság megtudván, hogy előbbi pénzüzletet csinált jelölt­ségéből, Máday a programra beszédet nem tarthatta meg, mert a közönség folyton éltette Benedek Gyulát. Máday kénytelen volt odahagyni a termet Benedek kitörő éljeneztetése közt. Folyó hó 16-án megtörté­nendő B­ene­dek megválasztatása bizonyos, miután a mai deák-párti nagygyűlésben újonnan egy­hangúlag kijelöltetett. = A főrendiház elnöki irodája a következő sorok közlésére kér föl bennünket: „A főrendiház távollevő tagjai az elnökség által tiszteletteljesen fölkéretnek, miszerint f. évi deczem­­ber hó 5-én tartandó ülésre megjelenni szívesked­jenek.“ A VIII. bíráló bizottság az udvarh­elyszéki választás tárgyában f. hó 5-én délutáni 4 óra­kor ülést tart. A „REFORfIL^rÁRGZÁJA. Három világrészben.") — Blána Szilárd honvédszázados viszontagságai és kalandjai. —• XXVI. Mazziai. Az elfajultság Londonban. Egyik estén Leicester — square valamelyik dí­szes fogadójának éttermében ülök és föllázadt étvá­gyamnak egy-egy nedvdus ludezombbáli csillapitásá­­val valók elfoglalva, midőn egy másod­magával be­lépő vendégben M. olasz alezredest volt szabadság­­harczost ismertem föl. Ő is rám ismert, oda jött asz­talomhoz és jövevénytársát, mint olasz menekültet mutatta be, anélkül azonban, hogy néven nevezte volna. A dolog természetesen szeget ütött fejemben, már most annál inkább is kiváncsi voltam kilétére, miután szabad földön voltunk és nem a policzáj­­splónok országában; noha igaz, hogy a hatalmassá­gok ide is utánunk küldték kopóikat, s csakis ezen körülményben kerestem e fölöttébb nagy tartózko­dást. Hanem mikor folyékonyan kezdtem el olaszul beszélni volt fegyvertársammal, akkor az idegen ösz­­tövér úri­ember homlokán is elsimultak a redők és ő is bele­elegyedett társalgásunkba, mely a lezajlott magyar, olasz, német és franczia népfölkelés körül forgott. A félórás társalgás alatt egyre fokozódott az ismeretlen iránti csodálatom. Higgadtan kezdett be­szélgetésében, lassankint a szónoklat tüze lobbant föl, és argumentumainak sziporkái csak úgy repültek szét a meggyőződés lángszavaiból. Volt valami dae­­moni sötét szemeiben, melynek semmi sem nehéz, mely rendü­letlen áll hitében, mint a sziklafal a vihar és hullámrohamok közepette. Sejtem benne a nagy embert. Ily előzmények csak fokozták bennem a vá­gyat kilétét megtudni. Névjegyemet adtam át s ha­sonlóra kértem föl őt is, egyszersmind meleg szavak­ban tolmácsoltam a lelkesedést, melyet a szabadság ily apostoli szavai folytán érzek. Ekkor az idegen összevont szemöldöke alól át­ható, éles, birálói tekintet esett reám, egy perczig arcz­­vonásaimban látszott olvasni, s midőn ezzel készen volt, kiderült arczczal nyúlt jobbom után és e sza­vakkal : „Fn M­a­z­z­i­n­i József vagyok, kapitány ur­ban tiszta, egyenes lelkű férfiúra ismertem, nincs mi­ért továbbra is álczázni magamat ön előtt.“ E bemutató szavakra úgy éreztem magamat, mint mikor az ember egy elébb csak puszta szemmel látott csillagot a csillagásztorony látcsövén át pil­lant meg. A szabadság lelkes fia egyszerre a jelenkor óriásává nőtte ki magát előttem, ki nem engedé ma­gát a Tantalusok és Prométheusok békáiba verni, de Tytánként ostromolta a pogány istenek bitorolta eget. Csak közönséges bajnokkal véltem szemben ál­­lani, s im az egyszerű szabadságharczos alakja egy­szerre rettegett hadvezérré magasult föl előttem, kit még akkor is rettegett a világ, midőn hadsereg nél­kül, hadieszközök nélkül vala. Kinek hangja villám és menydörgés volt, földrengés, mely trónokat inga­tott, Caesarokat reszkettetett. Ki mindenütt volt és sehol. Kit a szárazföld összes rendőrkéme nem volt képes kézrekeriteni. Ki mint a hitregebeli szentlélek jelent meg a szabadság üldözött apostolai között, ha hitük megrendült. A jelenkor Mózese, a hazafiság és szabadság lángoszlopa, mely népét kivezette a szol­gaság földéről. Soká nem­­ találtam szét érzelmem kifejezésére— annyira áthatott a meglepetés és bámulat: „Báró ur^ szólok végre, nagy kitüntetésben részesített a sors, midőn a törhetlen hazafiság és szabadság mintaképé­vel — önnel összehozott.“ — Kapitány úr! hangzott a gyors válasz, e dicséret nem illet meg; a dicséretet sokallom, de a czimet, melyen az imént megszólított, bocsánat ambícziómért azt meg­keveslem, és helyette a polgárczimet kérném.“ Mentegetőztem, jól, roszul, ahogy jött és az­ut­án határtalan tiszteletet éreztem magamban a való­ban nagy férfiú iránt. Ez nem csak lángra gyújt, de megvilágosít. A társalgás egyre élénkebbé vált közöttünk. Mazzini minden szava a zsarnokság iránti legmélyebb gyűlöletet tolmácsolta. Hazája elnyomói ellen a leg­szenvedélyesebb kitöréseket hallatta. Minden szava gyújtott. Azon kérdésemre : mikép, mi módon volt lehet­séges már oly számtalanszor az utána leselkedő rendőrkémeket kijátszania ? mosolyogva így felelt: „Egyszerű dolog az egész, kisérjen csak figyelemmel pár pillanatig, s önként rá fog jönni.“ Ekkor kabátját feje fölé húzta, azután ismét leeresztette, és nem is­mertem reá többé, annyira elváltozott, annyira kikelt formájából. Szinte a hideg borzongott végig hátamon. — Nos, mit szól ehet kapitány? nemde már most ön is bírja titkomat, miként játszom én ki a kopókat? — Csodálatos! csodálatos! mormogám én, nem jutva más szóhoz a nagy meglepetés miatt. — Papírjaim, természetesen mindig a legna­gyobb rendben vannak, arczizm­aimnak is teljes ura vagyok; ha jámbor kereskedő­, vagy utazó angol, gyári ügynök arczra van szükségem, annak egyben ura vagyok, a szükséges álöltözet sem ad gondot, végül pedig a fodrász ollója és borotvája is jó szol­gálatokat teszen. — Hét részre tépett hazám mind a hét kormánya halálra ítélt ugyan, hanem az mit­­sem tartóztat vissza attól, hogy néhány hét múlva is­mét át ne utazzam Olaszországot az Alpesektől Szi­­czíliáig. Akkor újra fölkeresem valamennyi politikai elvbarátomat, biztatva itt, bátorítva ott, vigasztalva mindenütt. — Igaz­ szólott ismét kis­vártatva hozzám, ki egészen el valók merülve e talányszerü férfiú bámu­latába, — ön nagy nyelvismerettel bir, mint a sza­badság igaz barátja, ennek segélyével nagy szolgála­tokat tehetne a közös szabadságügy érdekében, s ez esetben fontos megbízások elvállalására kérném föl. — Uram­ szólok, miután ezen váratlan ajánlat folytán rajtam egy perezre erőt vett zavaromat le­győztem, e bizalom megtisztelő rám nézve, de annak megfelelni magamban képességet nem érzek; a szó embere nem vagyok, de ha majd karddal kell élére állni a dolognak, akkor én is ott kívánok lenni, úgy mint eddig, ezentúl is csak a szabadság ügyét fogom szolgálni. — Fiatal ember! hangzott a nagy agitátor vá­lasza, — köszönet ez őszinteségért, s adja isten, hogy nemsokára szükségünk legyen a szabadság bajno­kaira. És lesz szükség férfiakra, annyi nemes olasz és magyar vér nem folyhatott hiában, a véres vetés dús kalászokat fog teremni az eltiprott népszabadság részére. Az a­quasi­ köztársaság oda át Franczia­­országban, annak a kalandor Napóleonnak elnöklete alatt császársággá fog fajulni. Ugyanazon szuronyok, melyek Rómába visszahelyezték a th­eokrácziát, fog­ják a franczia szabadság életét is kioltani. Hanem az a komédiás, a­mely nevetségesen kezdte, oly nevetsé­gesen fogja végezni pályáját. — erre én, Mazzini József, adom itt becsületszavamat. — Lesz rá gondom, hogy e zsarnok komédiásoknak parázs le­gyen a bitorolt trón. Ha rendes emberkort enged megérnünk a mindenható, akkor látni fogja kapi­tány, az eredményeket. Isten önnel! Mazzini arcza, ki e párbeszéd után a fogadóból eltávozott, ez utolsó szavak után egészen lángra gyűlt, mig élénken forgó szemeiben daemoni tűz lobogott. Ez arcz, e tekintet, e szavak és e nap örökké fe­­lejthetlen lesz előttem. Estére kelve a Le­ice­s­ter-square téren. Regent-street és Oxford-street főutakon ha­ladtam át és több nyilvános helyiséget, mint az A­r­­gile-room, Crymor­en-gar­den stb. vettem szemügyre, és kénytelen vagyok bevallani, hogy az éji órákban London közmulató helyei annyi otromba bűnt és elvetemedettséet mutatnak föl, mihez képest Páris erények hazája, Bécs nem ledér. A franczia, főkép a párisi nép a veleszületett intelligencziánál­­ fogva, sohasem sülyedhet annyira, hogy a tisztességnek és emberségtudásnak legalább primitív kívánalmait ne tisztelje. Még a legelvadultabb párisi csőcselékben is van annyi esthetikai morál, hogy a bűn undok meztelen­ségét az emberi szemérem­­­érzet fátyolával be­fedje. A párisi csak bevallja a bűnt, de a londoni di­csekszik vele, közszemlére állítja. Londonban például napirenden van, hogy nem­csak a köznépből valókat, de a tekintélyesebb csalá­dok ifjait, sőt hajadonokat találnak a konstáblerek után-útfélen boltrészeg állapotban fetrengeni, kik az­után a rendőrségnél alusszák ki mámorukat. — Éji órában erkölcsös embereknek London kissé félreesőbb utczáin végig haladni, avagy nyilvános helyiségekbe belépni annyi, mint kitenni magunkat annak, hogy a legerkölcstelenebb jelenetek, tivornyák és orgiák ta­nújává legyünk. Pedig hát meg van írva , hogy elvész az a nép, a­mely már pirulni sem tud. XXVIl. Gyors a szélvész, gyors a madár, de az angol vasúti vonat még gyorsad­­­am. Utazásom Birming­­ham-b­e. Kirándulás Barmoral és Edinbourgh-ba. Házigazdám kertére elkísértem két viruló szép hajadon lányát Birminghamba, hol egy gyer­mektelen s öreges nagybátyjuk lakott, kinek több száz munkást foglalkoztató szövőgyára reájok a Mr. M. családra nézett. Ez alkalommal alkalmam nyílt tapasztalni, mennyire komolyan veszi az angol a „time is money“ (az idő pénz) közmondását. A Londontól Birming­­ham-ig 36 mértföld távolra (tehát annyira mint Pest Bécstől) eső utat alig 3 óra alatt hagytuk hátra a gyorsvonaton. Oly szédítő gyorsasággal rohant a vo­nat, hogy a vidékek tájképeiből, melyeken átrobog­tunk, egyátalán semmit sem vehettem ki; szemeim előtt minden tárgy eg­gyé folyt össze. Mi tagadás: mire czélunkhoz értünk inkább bolt voltam, mint élő, annyira megviselt a vonat folytonos, általam, — ki pedig vajmi sokat utaztam már akkor is vasúton, — soha nem tapasztalt hullámzása. Szót, emberi han­got meghallani, vagy közölni lehetetlen volt, hacsak fülbekiáltás által nem. Miután lovagi kötelességemnek eleget tettem, egy kirándulást tettem a regényes skót hegyek mel­lett fekvő Balmoral tengeri fürdőbe, hol akkor a ki­rálynő tartózkodott családjával. A véletlen C. lord régi protektorommal hozott össze, ki konstanczinápolyi­ ­­ L. a „Reform“ 283., 284., 285., 286., 290 291., 292., 297., 298., 299. 300., 305.,­­306., 3ü7., 83 212., 313., 314., 318., 319., 320., 321. 322. 325. 326., 327., 328. és 329. számait.

Next