Reform, 1874. november (6. évfolyam, 300-329. szám)

1874-11-22 / 321. szám

321. szá­m. A lap anyagi rénzét illető közlemények (hirdetmények, előfizetési pénzek, kisdás körüli panaszok) a kiadóhivatalhoz intézendők.REFORM Előfizetési föltételek: Vidékre postán vagy helyben háziho* hordva : Égési érre háahol hordva . 24 frt Fél őTre.........................12 frt Belváros, i.lpoUntcia S. m. a. I. emelet, Nogjed éTre ..... 6 frt Eg/ hóra.............................2 frt K i a d ó k i V a t a 1: V. évíolyam. Szerkesztői iroda": Belváros, Lipót-utcaa bb. a. I. emelet.^ E lap szellemi részét illeti minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak e. Beküldött kéziratok egy hétig őriztetnek. Azontúl minden kiadásra nem szánt kézirt meg­­semmisittetik. Arra, hogy kéziratokat visszaküldjön, a szerkesztő­ség nem vállalkozhatik semminő esetben. Előfizetés 9?REFORM” politikai és közgazdasági napilapra. — 1874. V. évfolyam. — Egy hóra..........................................2 frt. Három hóra..........................................6 frt. Hat hóra........................................12 frt. _ _ Az előfizetési pénzek beküldésére leg­czélszerübb a postai utalvénylapokat hasz­nélni. A JBEFORM* kiadóhivatala Belváros, Lipót-atozu 2>ik »i. o. 1. emelet. Mai lapunkhoz Aigner Lajos könyvkereskedésének kö­nyvárjegyzéke van mellékelve. Vasárnap, november 22,1874. ■­ A Diák-kör ma d. u. 6 órakor tartott rövid értekezletének egyetlen tárgya a közigazgatási 15-tagu bizottságba a párt részéről választandó tiz tag^kijelölése volt. A kijelölésnél azon szempont szol­gált irányadóul, hogy lehetőleg oly tagok jelöltesse­nek ki, kik a jelenleg munkálkodó fontosabb képvi­selőházi bizottságokba nincsenek beválasztva. Kije­löltettek pedig Gorove István, Tóth Vilmos, gr. Péchy Manó, Lónyay János, Ardódy Pál, V­i­z­s­ol­y­i Gusztáv, Bittó Kálmán, L­é­s­z­a­y Lajos, Házmán Ferencz és Ernuszt Sándor. A bizottság másik öt tagját az ellenzéki pártok jelölik ki, kifejeztetvén az értekezlet által azon óhajtás, hogy egy tagnak kijelölése a középpártra bizassék. Budapest, november 21. A h­osszujáratu magyar hajókkal 1872. szeptember 1-jétől 1873. deczember végeig tett utazásokról szóló statisztikai kimutatás, mely a magyar királyi tengerészeti hatóság részéről e napokban bocsáttatott közre, sokkal érdekesebb adatokat szolgáltat egyetlen ma­gyar tengerünk viszonyaira, semmint ne volna érdemes még a jelen zajban is figyelmet for­dítani reá. Ez időszakban a magyar állam tenger­partjának 168 hosszújáratú vitorlás hajója volt és 137 ily hajónak tulajdonosa küldte be az adatokat. A tengerészeti hatóság köszöne­tet nyilvánít azoknak, a­kik beküldték. Mi őszintén megütközünk azon, hogy a többi mért nem küldötte be ? A statisztikai adatok­nak amúgy is kétes pontossága lényegesen van alterálva e 31 hiányzó adat által, a­mely min­denütt megmásíthatja az átlagokat. A statisz­tikai törvény azonban remélhetőleg fog ezen segíteni, ha csak sok más törvény példájára, papíron nem marad ez is. A kimutatás végeredménye az, hogy a 71,690 napból, a­mennyi a fentebbi járművek száma után esik, 33,560 napon át maradtak az illető hajók, kereskedelmi műveletek, veszteg­zár és javítások miatt a különféle kikötőkben, átlag tehát minden hajó 228 napot, vagyis 46,8%-ot, míg a tényleges hajózásra 38,130 nap, vagyis minden hajóra 259 nap, az összes idő 53.h“­tf­a esik. Egy átalános kimutatás adatik azon álla­mokról, melyek között a magyar tengerpart hosszújáratú vitorlás hajói utazásaikat tették, azután részletezve az egyes kikötők közti uta­zások, a távolság megjelölésével tengeri mért­földekben s a hajóknak az 1871. évi XVI. törvényczikkel meghatározott köbözési mód­szer szerint meghatározott tonnatartalmával, végül a szállítmány nemével. Kevésbé érdekes ennél a 985 utazásnak végösszege, mely ad 2 095,940 tengeri mért­­földet, átlag egy órára 2­91-et. Az összeállítás legérdekesebb és legtanul­ságosabb részét az képezi kétségkívül, hogy ezen utazások honnan és minő teherrel indul­tak ki, •— ez jelezvén tengeri kereskedelmünk irányát. Fájdalom, ez a kimutatás legszomorúbb része. Míg New­ York a magyar állam tengeri kereskedelmére kiindulási pontul 47, Noah- Shields 39, Cardiff 58, Marseille 74, Cette 38, Bordeaux 33, Iskanderia (Alexandria) 36, Iskanderum 30, Odessa 68, Trieszt 85 ízben szerepel, addig Fiume csak 21 ízben. Vagyis azon szomorú tény áll előttünk, hogy a magyar állam tengeri ke­reskedelme magyar hajókon több, mint négy ízben veszi többször igénybe az osztrák Triesztet, mint a saját hazai Fiumét. Egyelőre csak ezen tényt konstatáljuk. Hogy a fiumei kikötőbe beépítendő 8 millió forint fogja-e lényegesen alterálni a helyzetet, hogy a fiumei kikötőnek a magyar hajók által való elhanyagolása csu­pán a kevesebb kényelemnek, vagy egyúttal geografikus viszonyoknak is tulaj­donítandó-e? hagyjuk nyílt kérdésnek. A rakomány kérdése sem kevéssé ér­dekes. Bordeauxból (nagyobbára Cardiffbe) bá­­nyaczölöpök szállíttattak. Cardiffből vissza (főleg Odessa és Triesztbe) kőszén. Fiuméből szállíttatott 2 liszt, 4 fa, a többi mind üres. Tehát nekünk export úgyszólván semmi nem volt. Iskanderiából pamutmag, búza (Lowestoftba). Marseilleből szintén nagyobbá­ra üresen, oda vitetvén a búza . New­ Yorkból Angliába gabona; North-Shields összes 39 hajójában a 3280 tengeri mértföldre eső Fiu­me és környékéről készén, Odessából (magá­ba Triesztbe 22 és Marseillebe 15 hajóval) búza, és végül Triesztből az oda üresen menő magyar hajók főleg Bordeauxba és Cettebe dongákkal terhelten indultak ki. Két szomorú tény tűnik ki ebből. Egyik az, hogy exportunk saját ha­jóinkon sincs. Saját hajóink exportálják az orosz gabonát és a trieszti dongát Fran­­cziaországnak, az amerikai búzát és ezért cserébe importálják Angliának, a kősze­net­­ Angliából. Ezen adatok kommentárra nem szorul­nak. A magyar búza nem képes a kivitelre, a magyar kőszén Pécsből nem bírja meg a versenyt Fiuméban az angollal, és nálunk nincs donga, hanem Triesztből kell fölrakodni a magyar hajóknak is. A liszt megbírná az exportot, de hol a lisztipar? A magyar általános hitelbank megölte malmainkat. A búza megbírná az exportot, de jó években is megy Trieszt felé. A Zágráb-Károly­város és sziszek-zágrábi kurta vonalacskák magas tarifája mellett Fiume csak a déli vasút kegyelmétől remélhet. Pedig a budapesti malmok is jobban remélhetnék a kegyelmet az átalános hitelbanktól, mint Fiume a Südbahntól. Dongát vihetnénk egyenesen, de ha nálunk nincs ipar, és a kőszenet a ma­gyar államvasutak alacsony tarifája mellett is lehetetlenné teszi a déli vasút parancssza­va. Addig hordhatjuk Triesztből az egyiket, Angliából a másikat. A másik komor kép még sötétebb. Megépítettük a két vasutat, megépítettük a fiumei kikötőt. Meg akartunk tenni, a­mit lehetett, mindent, Trieszt legyőzésére. Meg akartuk kisérteni, ha vajjon nem pusztán mes­terségesek-e Trieszt előnyei? És hogy kísértettük meg. 40 millió frtot bedobtunk örökre. A versenyző hatalmas tár­saság körmei közt tart mindkét oldalról. Csak megélesitettük e körmöket. Ott vagyunk, a­hol voltunk előbb. Most is a Südbahn uraitól, — de a hol ma már sem gr. Zichy Ferencz, sem Somssich Pál nem képviselik érdekeinket,­­ várjuk Fiume jövőjét, mint a­hogy voltunk régen is, mikor megvolt a 40 millió. Ma már sem pénz, sem posztó. Csak egy kis tanulság illusztrácziójául ama régi példabeszédnek, hogy jó akarattal ki lehet kövezni az ördög torná­­czát is. A defic­it megvan. Fiume alig nyert va­lamit,­­ azt a valamit­­ sem nekünk, hanem a Südbahn kegyelmének köszönheti. Kiköveztük a pokol tornáczát.­­ A pénzügyi bizottság a jövő héten meg­kezdendő lévén a pénzügyminisztérium budgetjének tárgyalását, hogy a pénzügyminiszter részt vehessen tanácskozásaiban, az adóügyi bizottság, mely eddig az előbbivel egyidejűleg, reggelenként ülésezett, dél­utáni 3 órakor tartandja üléseit. A pénzügyminiszter óhajtása folytán pár napra mindkét bizottság fel fogja üléseit függeszteni, hogy lehetővé tegye a földadó­törvényjavaslatra tett főrendi módosításoknak a ka­taszteri bizottság általi elintézését. E bizottság eddig elnökének, Gorovónak betegeskedése folytán nem ül­hetett össze.­­ A honvédelmi miniszter által beterjesztett, s a véderő-bizottság által legközelebb tárgyalandó újonc­­ozási törvényjavaslat a következő két rö­vid § ből áll: »1. §. A hadsereg s haditengerészet törvény ál­­tal szabályozott számerejének biztosítása végett a ma­­korona országaira eső 40,933 főnyi utoneejutn­­ak B az ehhez megkivántató 4093 főnyi póttarta­léknak kiállítása az 1875. évre — az 1868: XL. t. ez. 3., 13. és 32 §§-ai értelmében megszavaztatik. — 2 §. Ezen ujoncz- s póttartaléki jutalékok az 1855. 1854. és 1853 évben született hadkötelesek korosztá­lyaiból fedezendők.“­­ A véderő-bizottság november 21-dikén d. e. 10 órakor tartott ülésében befejezte a közös hadsereg és a magyar kir. honvédség egyéneinek ka­tonai ellátásáról szóló törvényjavaslat tárgyalását ; a szövegben csupán styláris módosítások téteztek, a bizottság kisebbsége azonban különvéleményt je­lentett be az iránt, hogy a magyar honvédségről e tekintetben elkülönítve alkottassék meg a törvény.­t. A bécsi sajtó kevés habozás után Bismarck et inizmusával szemben, mely még a 19-ik század második felében is képes volt a törvényszéket politi­kai czélok hűbéresév­é tenni, Amim pártjára állt. A bécsiek e szokatlan függetlensége a német potentátok irányában Berlinben kellemetlen feltűnést okozott a Bismarck főlapja, a Norddeutsche Allgemeine Zeitung már ismételve oly minden tartózkodás nélkül lecz­­kézteti meg a bécsi hírlapokat ezért, mint ha ez utóbbiak vele épenséggel egy és azon birodalmi kasszából fizet­tetnének. S eddig jó volna a dolog, mert a bécsi la­pok megfordították a bunkóst, és derekasan megtán­­czoltatták birodalmi kollegájuk hátán. De most jön a híre, hogy egy másik berlini lapban a mi külügy­minisztériumunk deprekál s a bécsi sajtóiroda egyik tagja által Andrásy gróf in optima forma adatja ki magának a bizonyítványt, hogy testestül lelkestül Arnim ellen való. Remélhetni tehát, hogy most már Bismarck e kegyelmessége és kedves hírlapja nem haragszanak többé. B­é­c­s­b­ő­l. — Qorssskow Berlinben. SchOffel és ÍBehönerer. — [Saját levelezőnktől.] B­é­cs. november 20. A politikai világ kissé meg van döbbenve G­or­­ciakow herczeg legutabbi Berlinben tett látogatása által. Bizonyos bécsi lapok hamar ki is találták a lá­togatás czélját s horderejét. Francziaországot figyel­meztetik is, hogy lám, mily szoros barátságban él e két hatalmas férfiú, a német meg a muszka kanczel­­lár folyton ; vigyázzanak tehát a Seine partján, ne­hogy véletlenül megboszantsák az egyiket, már­mint t. i. a közel szomszédságban lévőt. A macska csak talpára esik mindig, akár merre dobják! £ a részem­ről nem lévén annyira áthatva a német kanczellár nyugalma­s jóléte iránti aggodalmaktól, mint az em­lített bécsi közlöny, tudnám tán más sokféle magya­rázó okát is kombinálni a muszka vendég berlini látogatásának, ha teljesen észszerűnek és kielégítő­nek nem tekinteném az idevaló diplomatikai körök ama fölfogását, hogy inkább lett volna föltűnő és megdöbbentő, ha a szünidei kéjútjáról hazafelé igyekvő orosz kanczellár, Berlinben meghalván, nem keresi föl híres német kollegáját, mint a­hogy adhat politikai kombinácziókra okot az igenis megtörtént látogatás. Együtt lévén, kétségkívül nem mulasztá el a két hatalmas miniszter egyet-mást az „üzletről” is szólani; tárgy hiányában csak nem szenvedhettek. Legelöl is ott volt a spanyol elismerés dolga, a­mely nem épen érdektelen eszmecserének tárgyául szolgálhatott a két diplomata közt. De a viszonyok­ban és átalános politikai helyzetben bajosan volna föltalálható támasztó pontja az olyatén nézeteknek, mintha az eszmecserét direkte kereste volna akár a látogató akár a meglátogatott státusférfin. A képviselőház tegnapi határozata a Schöffal- Schönerer-féle per ügyében fölötte elkeserítő radiká­lis embereinket. Nem várták ez utóbbiak, hogy meg­adja a reichsrath az engedélyt a nevezett urak elleni bünperre, s nem várták pláne, hogy oly túlnyomó többséggel adja meg — az egész ház az uj­ német és a szélsők trakcziója ellen. — Most ez egyszer józan logikával élvén, tartanak tőle „demokratáink“, hogy a törvényhozás eme határozata majd a nevezett két vádlott kárára fog előre is befolyást gyakorolni az esküdtekre. Az bizony nagyon könnyen megeshetik ! Nagyon is világosan nyilvánult vita közben a ház abbeli véleménye, hogy nem óhajtja a képviselői in­­demnitást oly tág értelemben maga­magának igénybe venni, hogy a képviselő még a sörös­ kancsó mellett is, vagy tendencziózus hírlap útján bü­nt­e­l­e­n­ü­l gázolhasson a feddhetlen polgár becsületében, még ak­kor sem, ha „csak állami hivatalnok is“ az illető pol­gár. Mind Schöffer, mind pedig Schönerer dr. uz ez utóbbiak eljárásában az ilyetén szerény önmegszori­­tásnak árnyéka sem volt észrevehető. Nyilvános vá­lasztó­gyűlésben az első, a Deutsche Zug-ban az utóbbi tán csak spagyilkolnak, nem különben min­den másnak elmondták a földmivelési minisztérium hivatalnokait, egyenként és in genere. Emezek pedig nem vették tréfára a dolgot és esküdtszék elé czitál­­ták a nevezett két szálas urat. Fr. xn Ghyczy Kálmán adói. — A Reform szerkesztőjéhez,— Budapest, november 21. A pénzügyminiszter úr az általa előter­jesztett adótörvényjavaslatoktól 12 millió frt­­nyi jövedelmi többletet remél, csak hogy ja­vaslatai indokolásában elfeledte megnevezni gazdasági életünk azon ágát, melynek virágzó állapota e föltevést igazolhatná. A puszta tör­vény még nem adóbevétel, ezt nagyon jól tudja maga a pénzügyminiszter úr is, mert még mindig fedezet nélkül hagy 15 millió frtnyi defic­itet, pedig könnyű lett volna fede­zetet javaslatba hoznia, mely ép oly könnyen megszavaztassék, mint többi javaslatai; hogy azonban talált volna-e rá adófizetőt is, abban maga is kétkedett. Senki e hazában nem di­csekedhetik tisztább és nemesebb törekvések­kel, mint Ghyczy úr, ki ritka áldozatkészség­gel vállalkozott oly föladatra, melyért e súlyo­san meglátogatott ország kevés elismerésben fogja részesiteni;— de az ő helyzetében, a pa­rancsoló pénzügyi kényszerűség és az épen oly határozott kormányrendszer közé szorítva, va­lóban lehetetlen volt máskép, mint papiroson nyújtania a segélyt, melynek sikerén bizon­­nyal ő maga is kétkedik. Hat év óta különböző czimek alatt foly­vást emeltetnek az adók s az adóhátralékok mindinkább szaporodnak, az exekucziók sű­rűbbek, a közjólét pedig hanyatlik. Azon idő­ben, midőn a képzeleti értékek visszfénye az ingatlan birtokokra is elhatott, mesés összegek adattak ugyan házakért és földekért is és éles­­szemű államférfiaink ezt a virágzó jólét jelé­nek nézték. A parlamentben nyilvánosan hi­valkodtak a növekvő közvagyonosodással, azt hitték, hogy ezzel imponálnak a bankárkon­­zorcziumoknak. De a bankárok csakhamar ki­sütötték, hogy csak szavakban vagyunk gaz­dagok s ezért követelték a maguk „írását“, melyben egy darab hús is ki volt kötve. Olyan ország, melynek iparvállalatai sor­ra buknak, melynek piaczain a külföld ural­kodik, mely minden szükségleteivel a külföldi ipartól függ, az ilyen ország szegény, még ha ezer forinton is kél földjének egy-egy holdja. Azóta pedig a hanyatlás jeleit észre­vehették már az optimisták is, az ipar pang, a takarék­­pénztárakat ostromolják a kölcsönkeresők, a valutaforgalom szünetel s a súlyos gondokkal terhelt polgárok aggódva néznek a jövőbe, melyben a jelen és a múlt képeit látják előre. Ilyen időben lép elő a pénzügyminiszter újabb 12 millió frtnyi követeléssel. Ki hajtja ezt be ? Az adófelügyelők ? Az adófelügyelők sok mindenfélét fognak fölfedezni, egyebek közt p. .. azt a sajátságos tényt is, hogy a jelzálogilag biztosított tőkék tulajdonosai ed­dig semmi jövedelmi adót sem fizettek, mert nem ismerte őket senki, és találni fognak az­tán számos, mai nap ismeretlen vagyont, mely adó alá kerül. S ez adózók még rekmrálni sem fognak, minek költenének bélyegre és egyéb kiadásokra? Ők csak egyszerűen nem fognak fizetni, mert­­ semmijük sincs. „Ön ezer forint bírságr­a van ítélve“, mon­dd egyszer egy pénzügyi biztos a dohány­csempésznek. — „lesz nagyon sok“. — »Nos hát mikor fizeti meg?“ — „Ha ezer forintom volna, nem foglalkoznám dohánycsempészet­tel“. — „Mondja tehát, mennyit fizethet?“ — „Semmit“. — „Akkor börtönbe kerül“. — „Arról már nem tehetek!“ Jövedelmi adó czímén, akárhogy for­gassuk, kevés új összeg hajtható be, kivéve olyan egyes adókötelesek megadóztatását, kik eddig az adó alól kibújtak s alkalmasint ezen­túl is ki fognak bújni, és kivéve a föntebb említett jelzálogi tőkéket. E mellett kényte­len vagyok egy titkot elárulni, melyet kívülem az országban még 16 millió ember tud, aztt. i., hogy kivéve olyanokat, kiknek jövedelme eltitkolhatatlan, már senki sem fizet igazán tö­bb­ adót jövedelme után. E követelés egy­szerűen abszurdum. Kívánni lehetne ilyesmit talán gazdag emberektől, kik bőségben élnek, hanem a középosztály tagjaitól, kik 500— 2000 frttal különben is szűkölködve kényte­ A REFORM TÁRCZÁJA. Vasárnap. — Az idényről. — — november 21. Hiszen tetszik ismerni azt a régi adomát arról a delit quensről, a kit hétfőn vittek akasztani ? — No bizony, ez a hét szépen kezdődik, mondá, mikor a hurkot a nyakába vetették. Léczketrecz, jegyzéksikkasztás, himlő, uj adó­törvény, uj halálbüntetés — no bizony, ez az idény is szépen kezdődik, íme, a siker átka. Poroszországban kitalálják a léczketreczet. Hogy azt ne mondhassák, rendszeresen gyűlölünk mindent, a mi német s hogy idegenkedünk a polgáro­sodástól : akadt egy lelkes barsmegyei hazafi és im­portálja az egyedül idvezitő burkus tanoknak szögek­kel dúsan bélelt kalód — azaz kathedráját, azon jogo­sult föltevésben, hogy ez szerzé meg a németnek Se­­dint és Gravelotteot — hogy ezzel czivilizálták ott a katonát s hogy ezzel militarizálták a polgárt. Bizo­nyosan ez az a hires iskolamester, a ki legyőzte a büszke és hatalmas francziát. Meghozatta tehát a mintát s magyar igényeink­hez szabva, legott életbe is léptek­ elég biztató ered­­m­én­nyel. Egy faluvégi pályinkamérőt például addig tartott benne, míg a zsidó azt hitte magáról, hogy ő a Moltke. Pedig csak fél napig lakott benne. Mivé lehetett volna a Mózsi, ha 24 óráig van el abban a lécz-akadémiában! Ez bizonyára több volt, mint a­mennyit még a legvérmesebb hazafiság is mert re­­ményleni. Bars tehát ragyogó példával ment elöl, s hogy a többi vármegye nem indult meg utána, ennek oka azon legyőzhetetlen ellenszenv, melylyel a német iránt viseltetünk ; mert hiába — hunezutt a német, ha léczketreczet fundál is ki. Nem kell hinni neki. Ezt teheti a vármegye. De hogy a magyar kormány is, meghazudtol­ván a saját véréből való külügyér politikáját, „csat­­tán­nyal” (magyarul: éclal) vágja a kihivó desaveut Poroszország szeme közé : ez elég alkalmas volna arra, hogy fölkavarja a félhivatalos kedélyek nyugal­mát, ha egyúttal ez nem volna legerősebb eriteriona hatalmi állásunknak, azon izmos önérzetnek, melyet a kivül belől erős ország tudata ad meg. Az, a­mit korszerűtlen kegyetlenkedésről beszélt egyik-másik lap, csak hitvány szóbeszéd. Nem a lécz­ketrecz mint olyan ellen tüntettünk, hanem gyűlöletes proveniencziája ellen. Mindenek előtt legyünk ma­gyarok ! Avagy nem-e halvány, szinte nevetséges máj molása az Arnim ügynek azon jegyzék história, mely Andrásyt igyekezik kompromittálni ? Az, hogy itt a „Bcripturát” kiadták, mig amott nem akarják kiadni, a dolog természetén mit sem változtat. Gor­­csakov barátsága egy kozák hajszálon függ. A burkus métely tehát a minisztérium levéltárába is beszivárog már ? Gyászos tény, mely Jakab Elek ur hazai tudó­sunknak a levéltárak hasznáról irt monográfiájához egy sötét függelék szerkesztését fogja szükségessé tenni — ,a levéltárakkal való visszaélésről.“ Nem csehül vagyunk már, hanem poroszul. Közben kisért a Ripacsos Pista. De nem a Rá­kosi dolmányosa, hanem Rókusi ragyás. Egyetlen elégtételünk az, hogy eredeti nyavalya, melyet nem Poroszországból hoztak be. De azért nem kevésbé félelmetes. Hány sima bőrű, üde arcz halványodik el azon gondolatra, hogy néhány nap elég azon vandáli műre, melyet csak nagy későn visz véghez az idő és a­­ festék. A nőképző-egyletben Balogh Tihamér barátom, a homeopathák Moliéreje, a vígjátékírók Hahnemannja, a kendőzésről ígérkezik fölolvasást tartani. Semmi kétségem benne, hogy a liliputi gyógy­kezelés szenvedélyes hirdetője az odontine, lib­onnaise, eau de lys, eau Figaro és eau des fées, pommade flu­­idifiée, pommade épidermale, onguent antipelliculaire, cold cream, melanogéne, Tooth-paste, Opoponax­­water, essence Mundy s a többi „arczbőr-üdítő“ és „haj­növesztő“ mérges szépítő szerekért az összes allopathiát, Aristotelestől a titkos Handlerig, fogja felelőssé tenni. De ha azt hiszi, hogy ezzel használ az igazi szépség ügyének, ám tegye ! Ne riadjon vis­­­sza a vegyi kisérletektől sem. Bájos hallgatósága előtt fejtsen ki nehéz kengőzt, hogy a kendőzött arcz­­ra a szépség azon hazug részét, mely a „maquillage” szereinek köszöni csinált virágait, fekete ólomcsapadék alakjában árulja el. Iszappá lett hó, köddé vált haj­nal, mocsárrá lett virány, kőszénné vált gyémánt — ez volna eredménye, mondjuk sikere, a merész experi­mentumnak. Fiäit justitia, pereat Mundy ! A hajnövesztő-szer nem egyéb hazug hazug­ságnál. A hajnövesztésnek nincs alkalmma s fölösle­ges is, midőn akadnak mindig boldogtalan lányok, kik néhány fillér árán meg hagyják fosztani magukat fejőknek e felséges koronájától. Azon anakonda, melynek óriási tekercsei hölgyeink koponyájára nehe­zednek, azon fürterdő, mely egy falusi kocsma gya­­luforgács-czége gyanánt ömlik a tarkóról a hőszín vállra, idegen talajon nőttek. Ha még defic­it födözé­­sére élnének e kölcsönnel, hagyján. Az aeszthetikában hazugságnak is van jogosultsásra, jóllehet szerinte csak az szép, a­mi igaz. De mióta Vischer megírta a „rut szépészetét”, elfogadjuk e paradoxont. Mit keres azonban a „cul de Paris“ ott, hol a vonalok dúsan gömbölyödő telje tiltakozik a pótlás ellen?,Mit a pet­­renezébe hordott hajbub­ett, hol dúsan hajtanak a legszebb fejdísz aranysárga, kenderszösz, barna és fekete selyemszálai ? Mit azon istenkáromló kenőcsök, vizek és porok ott, hol Önként fakadnak a szépség őszinte rózsái és liliomai ? S mit végre az öldök és pilla kormos szenvedélye ott, hol a szem öntüzének igézetében ragyog? Jön a himlő. Szent Vacca, könyörögj érettünk ! Sem pasta, sem viz, sem por be nem tölti, el nem mossa, be nem hinti nyomait a kegyetlen nyavalya pusztításainak. Az élelmes Amerikában alakultak is biztosító intézetek a hirtelen megrutulás jégkára, a szépség ragy a verése ellen. A bátor nő elszántan néz eleje azon nehéz pereznek, mel­lyel őt az emberi nem érdekében a szigorú végzet megadóztatja. A hü fe­leség, gyönge vállára szintén fölveszi az élet nyűgét és hordozza azzal, kit melléje rendelt a sors. Az anya a kimerülésig virraszt szenvedő gyermeke kis ágya mellett — de a himlővel szemben megcsappan min­den erélye, oszlásnak indul szívóssága. Életét veszteni — ez emberi dolog. De szépséget veszteni! . . ez embertelen dolog. Sebtében küld az orvosért. — Gyorsan, édes doktor! — Az istenért, mi történt? Madame leveti hálóköntösét a kerek, fehér kar­ját nyújtja oda az orvosnak. — Hol ütötte meg a karját, nagysád? — Nem ütöttem meg sehol! — Tehát hol fáj ? — Még nem­ fáj, csak akarom, hogy fájjon.Szúr­jon bele a karomba! A doktor tétováz. — Szúrjon bele, ha mondom ! Oltson be! ... de most, de rögtön, de mindjárt, ebben a szempillan­tásban ! . . . S ha az oltás fogott, az ádáz kórral vívott pár­baj után boldogan hordozza kantárban sajgó karját, melyen büszkébben viseli a barna gyöngyöket, mint nyakában a szintén fájdalommal megváltott fehéreket E perezben, hol mindennek alább száll becse, az oltó anyag az árjegyzék legmagasab­a szökkent s dicsőségének delelőjén fitymálva tekint alá lombardra, cenzolra, jutéra, sőt még az aszalt szilvára is. Az oltó­anyag nagy grafikánsa Bécsben, Friedinger tanár, száz tehénerővel dolgozik a frissiben szemzett szopós hólyagaiból áldva fakad a szegény család számára. A kétszer oltott emberi csemetéből azonban nem pusztul ki teljesen a materia peccans, a ránk származott bűn. Különben minek fárasztotta volna magát Csemeghy államtitkár úr egy új büntető­ kódex szerkesztésével? A régiből már kinőttünk. A fenyítés is alája esik a divatnak s nem csekély elégtételünkre szolgál, hogy adandó esetben nem gyarló emberi kéz, mely talán mondatlan is, hanem takaros, megbízható gép fogja megborzulni rajtunk a megsértett társadal­mat. Azt mondom, rajtunk. Az oly időben, midőn az emberölést úgyszólván az első reggeli ásítással szívjuk magunkba s a kávéba a kiflivel mártjuk bele: élet- és lélektanilag assimiláljuk. Mert ki tudja, szivünkben hány brockmanlik, Farkas Béni, Rózsa Sándor és Freud szunnyad, hogy az első hívásra vérengző ön­tudatra ébredjen? S ha van valami, a­mi fölkavarja bennünk a fekete vért, úgy hogy agyunkba száll és szemünkre piros hályogot von : az új adótörvényja­vaslat az. Százat az ötvenből nem vehetek — tehát rablók. Ez az új egyszeregy. A­mi a guillotinet illeti, nekem tetszik. Ered­ményével, legalább magamra nézt, meg is vagyok elégedve azon kísérlet után, melyet madame Tusseaud londoni gyűjteményében tettem vele. Ugyanazon nyaktiló vágányába, melyből a ráragasztott bizonyít­ványok szerint XVI. Lajos és Marie Antoinette feje hűlt a fűrészporos kosárba, illesztettem bele a saját nyakamat is, a­nélkül, hogy valami kényelmetlenséget éreztem volna utána. S e hősi tettre azáltal fuzdul­­tam, hogy előttem egy szép amerikai Sdy patyolat­nyakát egy álló perczig nyugtatá a szokatlan pár­nán. S ez a legkisebb áldozat, melyre a bájos ellen­lábasért képes lettem volna. Úgy veszem észre, hogy ma „borzasztó“ vagyok. Sportot csinálok az iszonyból s halálos haláliban le­lem kedvemet. Akasztófa-humor, mondja a német. Pedig — himlő és halál! — nincs rá okom. Nem va­gyok spleenes ember és a világon semmire sincs ke­vesebb talentumom mint az öngyilkosságra. Csak­hogy azon háttér, melytől a mostani élet virágai elválnak, nagyon is sötét folta azon kevéske örömnek, mely vigasztalva, biztatólag pillant felénk. A mi denevér vijjog és bagoly hubant, az mind szerteröpül a fény és zene tündéri hatalma elő). A szerdai philharmoniai hangverseny olym­pusi derűjé­ben tisztára fürdött a kedély s magasba lendült a lé­lek. Nincs oly sötét, melyet Beethoven öröktényű szelleme menyei ragyogván­nyá ne tudna bűvölni. Nincs az a csököny, mely szárnyakat ne öltene az A-dur symphonia második szakaszánál. Titokzatos pianissimóban két a csodaszerü thema, mely az epedő gordonka húrjairól száll át a többi hangszerre, hogy az orgonapont szilárd, magányos szirtfokát övezze körül édes babájának zengő flórájával. E részlet több a zenénél, — ez egész kinyilatkoztatás, mely emeli tételünket s örök tartalmat ad neki. Richter varázs­vesszejének intésére kizöldült a sivatag, meglomboso­­dott a holt erdő a virág fakadt a meddő sziklán. Föltűnő volt előttem a körszéki nőközönség tá­volmaradása, míg a zászlós férjek a szokott számban foglaltak állást, élükön a nyájas zeneérsekkel, a sze­líd zenegróffal a födözetül a zene­báróval. Közbül nem hiányozván a zene „firty“, kit a Wagner- s a Schumann-irány közt dob ide-oda az ambíczió. Job­bára megjelentek mind a zene­értők, zene­érzők és zene­nézők. Annál fájdalmasabban esett hiánya annak, ki dunaparti tuskulumából csak az ilyen alkalommal szokott bejönni a fővárosba, hogy a karzaton sarok­­helyét elfoglalja. A legtelhetelenebb, a legmohóbb zenefogyasztó, kit, — sajnálkozva hallom — a beteg­­ség köt le az ágyhoz. Különös lustrumot nyert az estély Andrásy Gyula jelenvolta által. Mióta dús fürtéi szürkülnek, szellemes arczának barnasága annál erélyesebben nyilatkozik. Fehéredő hajában ott volt-e az a szál is, melyet a jegyzék-pletyka fölötti aggodalom őszített meg, nem hiszem. Porzó.

Next