Reform, 1989. január-április (2. évfolyam, 1-16. szám)
1989-04-21 / 15. szám
reform szolgálati megbízás nélküül p) naszkodnak, hogy kevés, állandóan éhesek. A mellékelt élelemtár alapján ki-ki elképzelheti, hogyan lehet ebből jóllakni. Adnak havonta 75 DM zsebpénzt is, amiből egy s más pótolható, étteremre persze nemigen telik belőle. Néha azonban ünnepi menü is kerül az asztalra. Összeáll egy-két család vagy több szobalakó, közösen vesznek húst, zöldségféléket és főznek. Ottjártunkkor egy lengyel család éppen a vasárnapi ebédet tálalta. A kis szoba zsúfolt, minden centiméternyi hely ki van használva. Konyha, nappali, hálószoba, gyerekszoba és raktár is egyúttal. A magyarok iránt érdeklődünk. „Többfelé találják őket” - mondják. Némi keresgélés után megtaláljuk a zsíroskenyér-akció szervezőjét. A „D” épület 20-as számú szobájának egyik lakója. Kétszer két méteres kis lakósarkot alakított ki magának, hogy társaitól némileg elválasztva élhessen. Vödörnyi magyar újság -köztük Reform is-jelzi: figyelemmel kíséri, mi történik itthon. Ő lenne az ellenzéki munkásvezető, aki többször fellázította csepeli társait? - Marhás Lajos vagyok, 37 éves géplakatos. Hozzájárulok, hogy a nevemet leírja. Nem félek, otthon sem féltem, pedig vertek és házkutatásokkal zaklattak. • Miért jött ki? Ha jól tudom, odahaza a gmk-zással együtt a melegüzemben megkereste a havi 15 ezret. A zaklatások miatt kellett elhagynom az országot. Többször kinyilvánítottam a véleményem a munkások érdekében. Ami otthon folyik, épp olyan kizsákmányolás, mint a tőkés rendszerben, csak szocialista köntösbe van burkolva. Sokan kilátástalannak ítéltük a helyzetünket - legfőképpen a jövőnket -, ezért léptünk fel néhány alkalommal. Nem tagadom, sőt büszke vagyok rá, hogy röpcédulákat terjesztettem, sőt, ha idézhetem „őket”, lázítottam. Pedig csak a véleményemet mondtam el: maszlaggal etetnek bennünket, abból nem lehet családot eltartani. Nem tudhatjuk, hogy mindabból, amit kemény munkával létrehoztunk, mi megy ki az országból... • S persze szidta Kádár Jánost és a rendszert... Nem szidtam. Vádoltam. Mert ami az utóbbi években történt, azért vádolni kell... Szóba hozzuk a zsíroskenyérakciót. Elneveti magát: „az egész város beszélte, mi ?” Aztán elkomolyodva mesél róla. Szinte magunk előtt látjuk, ahogy éjszaka összesereglenek a melegüzemiek, meg akik a szomszédos gyáregységekből jöttek. Jó nagy szelet kenyér volt, fehérlett a vastagon megkent zsírtól. Körülállták, nézegették, aztán elindultak vele a Leninszobor felé. Néhány munkás őrt állt, figyelte, nem jön-e rendőrautó. A csepeli nagyüzem 1-es kapuja előtti szobor kezébe tették. Úgy helyezték el, hogy jól látható legyen. Sok ezren megértsék üzenetüket: „nektek, csepeli ezrek már csak a zsíros kenyér lehet a jövőtök...” Összesen 220-an voltunk. A zsíroskenyér-akció után bent a gyárban folytattuk... Jelképesen eltemettük a leszerepelt vezetést. Jókora gödröt ástunk a gyárudvaron. Társaink kerítettek valahonnan egy fekete koporsót, rámázoltuk a „főkáder” nevét és ünnepélyesen eltemettük. Örömteli gyászszertartás volt, beleadtuk minden dühünket... • Mi történt másnap ? Azt a pánikot, riadalmat látni kellett volna. Életemben annyi rendőrt még nem láttam. Körülzárták a területet, aztán gyorsan eltüntették a nyomokat. Jól beijedhettek a pártgórék. Figyelmeztetésnek szántuk. Elértük, amit akartunk, az egész város suttogott az esetről. Én addig darus voltam, büntetésből lefokoztak segédmunkássá. • Otthon sok minden megváltozott. Miért nem jön haza? Kevés még ez a változás, de sok az értelmiségi lózung a szabadságról, a függetlenségről meg mindenféle demokratikus álmodozásról. Ez még csak amolyan tömegáltatás, nem a munkástömegek nyelvén szól. Nem dumálni kell - a dolgozók megélhetésén kell javítani, erre kell konkrét programot adni, nem handabandázni mindenféléről. A milliós munkástömegek egyszer csak megelégelik, aztán megnézhetik magukat. Egyszóval csak szép szavak vannak: a hatalom, a diktatórikus intézményrendszer nem változott... • Kit fogadna el a mostani vezetésből? - Talán Pozsgayt. Figyelem a megnyilatkozásait, a szívünkből szól... • Milyen a helyzet itt a lágerben? - Én politikai menekült vagyok, szeretnék az NSZK-ban maradni, ebben a szabad országban élni, így - ha most egy kicsit nehezebb is - csak azt mondhatom, „mindennel meg vagyok elégedve”. Kétségtelen: ez nem egy hízókúra, de az élelmet be lehet osztani. A táborélet nehéz, nem könynyű elviselni az összezártságot más emberekkel, de meg lehet szokni. Csodálom a németeket tisztaságukért, rendszeretetükért, jó szervezőkészségükért és fegyelmezettségükért. Sokféleképpen segítenek bennünket és türelmesek hozzánk... Búcsúzóul ránk bízza a csepeli munkásokhoz intézett kiáltványfélét. Néhány perccel később más magyarok egészen mást nyilatkoztak. „Szörnyűséges a koszt; a táborélet elviselhetetlen; senki sem törődik velünk; hazátlan, kivert kutyák vagyunk; lenézett, emberszámba alig vett ausländerek...” De erről majd riportunk második részében bővebben. (folytatjuk) Tőke Péter : minden jog fenntartva! A táborparancsnokság épülete kihalt • Hónuk alá kapják a WC-ülőkét • Zsíros kenyér volt Lenin kinyújtott kezében • Kevés a változás, sok az értelmiségi lózung • Segítik-e a „kivert kutyákat”? mm Lassan mindenkinek külön tévéje van. Beszerzési forrás: a szeméttelep. Két-három lerobbant gépből 20 márkáért „újat” barkácsol egy lengyel szakember. A szobasarok lakója: Marhás Lajos Fotók: HUPPÁN BÉLA