Reform, 1989. január-április (2. évfolyam, 1-16. szám)

1989-04-21 / 15. szám

reform 17 szolgálati megbízás nélkifüi-) mm-A táborparancsnokság épülete kihalt • Hónuk alá kapják a WC-ülőkét • Zsíros kenyér volt Lenin kinyújtott kezében • Kevés a változás, sok az értelmiségi lózung • Segítik-e a „kivert kutyákat”? naszkodnak, hogy kevés, állandóan éhesek. A mellékelt élelemtár alapján ki-ki elképzelheti: hogyan lehet ebből jóllakni. Adnak havonta 75 DM zseb­pénzt is, amiből egy s más pótolható, étteremre persze nemigen telik belő­le. Néha azonban ünnepi menü is ke­rül az asztalra. Összeáll egy-két csa­lád vagy több szobalakó, közösen vesznek húst, zöldségféléket és főz­nek. Ottjártunkkor egy lengyel család éppen a vasárnapi ebédet tálalta. A kis szoba zsúfolt, minden centimé­ternyi hely ki van használva. Konyha, nappali, hálószoba, gyerekszoba és raktár is egyúttal. A magyarok iránt érdeklődünk. „Többfelé találják őket” - mondják. Némi keresgélés után megtaláljuk a zsíroskenyér-akció szervezőjét. A „D” épület 20-as számú szobájá­nak egyik lakója. Kétszer két méteres kis lakósarkot alakított ki magának, hogy társaitól némileg elválasztva él­hessen. Vödörnyi magyar újság ­köztük Reform is-jelzi: figyelemmel kíséri, mi történik itthon. Ö lenne az ellenzéki munkásvezető, aki többször fellázította csepeli társait?- Marhás Lajos vagyok, 37 éves géplakatos. Hozzájárulok, hogy a ne­vemet leírja. Nem félek, otthon sem féltem, pedig vertek és házkutatá­sokkal zaklattak. • Miért jött ki? Ha jól tudom, odahaza a gmk-zással együtt a me­legüzemben megkereste a havi 15 ezret.- A zaklatások miatt kellett el­hagynom az országot. Többször ki­nyilvánítottam a véleményem a mun­kások érdekében. Ami otthon folyik, épp olyan kizsákmányolás, mint a tő­kés rendszerben, csak szocialista köntösbe van burkolva. Sokan kilá­tástalannak ítéltük a helyzetünket ­­legfőképpen a jövőnket -, ezért lép­tünk fel néhány alkalommal. Nem ta­gadom, sőt büszke vagyok rá, hogy röpcédulákat terjesztettem, sőt, ha idézhetem „őket”: lázítottam. Pedig csak a véleményemet mondtam el: maszlaggal etetnek bennünket, abból nem lehet családot eltartani. Nem tudhatjuk, hogy mindabból, amit ke­mény munkával létrehoztunk, mi megy ki az országból... • S persze szidta Kádár Jánost és a rendszert...- Nem szidtam. Vádoltam. Mert ami az utóbbi években történt, azért vádolni kell... Szóba hozzuk a zsíroskenyér­­akciót. Elneveti magát: „az egész vá­ros beszélte, mi ?” Aztán elkomolyod­va mesél róla. Szinte magunk előtt látjuk, ahogy éjszaka összesereglenek a meleg­üzemiek, meg akik a szomszédos gyáregységekből jöttek. Jó nagy sze­let kenyér volt, fehérlett a vastagon megkent zsírtól. Körülállták, nézeget­ték, aztán elindultak vele a Lenin­­szobor felé. Néhány munkás őrt állt: figyelte, nem jön-e rendőrautó. A cse­peli nagyüzem 1-es kapuja előtti szo­bor kezébe tették. Úgy helyezték el, hogy jól látható legyen. Sok ezren megértsék üzenetüket: „nektek, cse­peli ezrek már csak a zsíros kenyér lehet a jövőtök...”- Összesen 220-an voltunk. A zsíroskenyér-akció után bent a gyárban folytattuk... Jelképesen el­temettük a leszerepelt vezetést. Jó­kora gödröt ástunk a gyárudvaron. Lassan mindenkinek külön tévéje van. Beszerzési forrás: a szeméttelep. Két-három lerobbant gépből 20 márkáért „újat” barkácsol egy lengyel szakember. A szobasarok lakója: Marhás Lajos • Kit fogadna el a mostani veze­tésből?- Talán Pozsgayt. Figyelem a meg­nyilatkozásait, a szívünkből szól... • Milyen a helyzet itt a lágerben?- Én politikai menekült vagyok, szeretnék az NSZK-ban maradni, eb­ben a szabad országban élni. így - ha most egy kicsit nehezebb is - csak azt mondhatom, „mindennel meg va­gyok elégedve”. Kétségtelen: ez nem egy hízókúra, de az élelmet be lehet osztani. A táborélet nehéz, nem köny­­nyű elviselni az összezártságot más emberekkel, de meg lehet szokni. Csodálom a németeket tisztaságu­kért, rendszeretetükért, jó szervező készségükért és fegyelmezettségü­kért. Sokféleképpen segítenek ben­nünket és türelmesek hozzánk... Búcsúzóul ránk bízza a csepeli munkásokhoz intézett kiáltványfélét. Néhány perccel később más ma­gyarok egészen mást nyilatkoztak. „Szörnyűséges a koszt; a táborélet el­viselhetetlen; senki sem törődik ve­lünk; hazátlan, kivert kutyák vagyunk; lenézett, emberszámba alig vett aus­­länderek...” De erről majd riportunk második részében bővebben. (folytatjuk) Töke Péter © minden jog fenntartva! Fotók: HUPPÁN BÉLA Társaink kerítettek valahonnan egy fekete koporsót, rámázoltuk a „főká­der” nevét és ünnepélyesen eltemet­tük. Örömteli gyászszertartás volt, beleadtuk minden dühünket... • Mi történt másnap ?- Azt a pánikot, riadalmat látni kellett volna. Életemben annyi rend­őrt még nem láttam. Körülzárták a területet, aztán gyorsan eltüntették a nyomokat. Jól beijedhettek a pártgó­­rék. Figyelmeztetésnek szántuk. Elértük, amit akartunk, az egész vá­ros suttogott az esetről. Én addig da­rus voltam, büntetésből lefokoztak segédmunkássá. • Otthon sok minden megválto­zott. Miért nem jön haza?- Kevés még ez a változás, de sok az értelmiségi lózung a szabadságról, a függetlenségről meg mindenféle de­mokratikus álmodozásról. Ez még csak amolyan tömegáltatás, nem a munkástömegek nyelvén szól. Nem dumálni kell - a dolgozók megélheté­sén kell javítani, erre kell konkrét programot adni, nem handabandázni mindenféléről. A milliós munkástö­megek egyszer csak megelégelik, az­tán megnézhetik magukat. Egyszóval csak szép szavak vannak; a hatalom, a diktatórikus intézményrendszer nem változott...

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék