Reform, 1992. január-április (5. évfolyam, 1-18. szám)
1992-01-02 / 1. szám
2 Évtizedes „lődörgők” nyomában • Tragikus utánpótlási kérdés • Mit kell 100 milliárdra beszámítani? • Felpörgetni a lakásépítést • Segély mellé keresetet? • Földhitelintézet régi módi szerint • Schamschula György: A munkaügy stratégiai ágazat • Nagyon magányosan... Schamschula György államtitkárnak vannak barátai, vannak ellenfelei és haragosai. Idők jele, hogy a valaha oly békésnek tűnő munkaügyi tárca képviseletében kemény csaták adok-kapokjának szereplője a parlamentben éppúgy, mint az Érdekegyeztető Tanács fórumán vagy szakszervezeti konzultációk alkalmával. Reméli, hogy idén nem éri el a munkanélküliség a borúlátó jóslatokban szereplő 600 ezres csúcsot, s bízik benne: az év utolsó hónapjaiban lassan süllyed e társadalmi-gazdasági lázgörbe. De nem hurráoptimista: úgy gondolja, hogy valahol a mostani szint körül alakul esztendők múlva is az állástalanok száma. Csakhogy... Erről a csakhogyról nyilatkozott munkatársainknak, Füzesi Róbertnek és Vincze Péternek . Ezt a minisztériumot annak idején, még Szabadság téri bezárása előtt akár Munkaerőhiány-ügyi Minisztériumnak is nevezhettük volna. Most ráakaszthatónak tűnik a Munkanélküliség-ügyi cégtábla. Persze, ez durva egyszerűsítés... - Nem durva. Buta. Sajnos közkeletű. Ugyanis mindkét dolog tünet - a gazdaság igazi bajainak azonban nem tüneti kezelés az orvossága Olcsó érv - sajnos, drága tanulság ha arra hivatkoznék, hogy a mai helyzet tekintélyes részben az irreális túlfoglalkoztatásnak, a munkaerkölcsöt züllesztő „vattaemberek” alkalmazására szorító politikának „köszönhető”. Inkább beszéljünk arról, hogy épp ezért a legfontosabb stratégiai feladat: megteremteni azt a munkaerőbázist, amelyik nem jut ilyen helyzetbe, s ami nélkül elképzelhetetlen a gazdasági fejlődés. Ma Magyarországon tíz gyerekből legalább egy nem végzi el az általános iskolát sem, a többiek harmada-negyede lemorzsolódik a középszintű vagy szakmai oktatásból. Tehát a felnövekvő korosztályok legalább húsz százaléka garantáltan semmihez sem ért. Ez korábban sem volt másként azzal a rendkívül „precíz” tervezgetéssel súlyosbítva, miszerint íróasztal mellett üldögélő okos emberek már tíz éve tudták, hogy 2005-ben hány esztergályos vagy baromfikeltető szakmunkás szükségeltetik. Ez persze soha, már a következő évben sem volt igaz. Ez az az állat, ami nincs... Van viszont nagyon szűk ismeretekkel - vagy azokkal sem - rendelkező emberek hada akik évtizedeken át „máshoz szoktak”. Csak két példa a napokból: Gödöllőn épített gyárat a United Technologies leányvállalata. A cég színvonalára jellemző, hogy egyik üzemében gyártják azokat a Patriot rakétákat, amikkel lelődözték az iraki Scudeokat... Itt, Magyarországon ötszáz embernek kínálnak egyszerű, könnyű, jól fizető munkát. És nincs ötszáz ember! Mert ott valóban nyolc órát kell dolgozni, és nem lehet elkéredzkedni kapálni. Egy másik: a válság mélypontján lévő Borsodban azért szüntettek meg helyi üzemegységet, mert az egy alkalmazottra jutó ledolgozott éves munkaidő nem volt több 1200 óránál... Tehát százötven munkanapnál - miközben megrendelés lett volna! • Azért ne dobjuk vissza a „labdát” a bizonyára nem hibátlan tízezreknek... Ellenkezőleg! E helyzet kialakulása is munkaadói, közvetve felső irányítói felelősség. Egyebet ne mondjak: „vezetők” százai évtizedeken át lődörögtek úgy a munkahelyeken, hogy a munkások csak arra ügyeltek, el ne üsse a daru azt a marhát... • Térjünk „vissza a jövőbe”. Épp mostanában vagyunk tanúi a vitatható értékű, tartalmú, de mégiscsak meglévő szakképzés összeroppanásának. Igen, egy végveszélyben lévő gyár bezárja a tanműhelyt, felbontja a képzési szerződést... A halálos betegtől nem lehet elvárni, hogy arra gondoljon, mit sportol tíz év múlva. A szakképzési alapból iszonyatos erőfeszítésekkel szorítjuk ki a legszükségesebbeket. Más gond az, hogy az oktatás normatív támogatásait az önkormányzatokhoz utalják át - egy kisváros „háztartásából” adott esetben akár egyharmad egy nagy intézet költségvetése. Túl nagy tehát a csábítás, hogy ebből lecsipegessenek. Ebben végső soron a parlamentnek kellene rendet csinálni. Ezt javasoltam képviselő barátaimnak. Bűnös mulasztás lenne „újratermelni” a jövő munkanélküli-rétegeit. • Éppen a távlatosság az, amit a foglalkoztatáspolitika mai kritikusai szóvá tesznek. Röviden: kifogásolják - s ha igazuk van: joggal - e kérdés szociális üggyé való redukálását, melynek kezeléséből, úgymond, egyre inkább visszavonul a kormányzat. Hogy kinek mire van szeme és füle, az manapság nemcsak alkati adottság... 1992-ben például közvetlenül vagy áttételesen mintegy 100 milliárd forint szolgálja a munkahelyteremtést vagy védelmet. Nagyon tréfás dolog az, hogy olyasfajta gazdaságirányítási filozófiát kérnek sokan számon, amit „liberálisak” lévén, keményen elutasítanak - de ezek szerint csak „általában”. Az állami beavatkozást.. Az említett 100 milliárdba különben kis utánagondolással be kell számítani az exporttámogatások egy részét, a területfejlesztést, a legkülönfélébb kedvezményrendszereket a foglalkoztatási alapon kívül. Vagy mi más lenne, mint munkahelyteremtő, a külföldi autógyári beruházásokért vállalt állami garancia? A jövőben egyébként nagyon fontosnak tartom - amiről mostanság nem divat beszélni - a lakásépítés felpörgetését. Ha valóban mérséklődik az infláció, akkor elviselhető, különleges hitelkonstrukciókkal - meggyőződésem - ez lehetséges. Egyszerre orvosol lakás- és munkahelyhiányt. Arról nem beszélve, hogy a bankbetét vagy az értékpapírvásárlás voltaképpen elhalasztott kereslet - ennél jobb, ha építkezik a lakosság. Jó lenne erről meggyőzni majd a pénzügyet is. Más dolog: családi farmergazdaságokról beszélünk, egyszóval tőkeigényes kistermelésről. Valamikor volt egy földhitelintézet, amely állami kötelezettségvállalás mellett nyújtott fizethető kamatokkal hitelt a termelőmunkához. Tájékozatlan naivitás ugyan feltételezni azt, hogy a munkaerő-felesleget a mezőgazdaság bármikor is felszívhatja, de az nem naivitás, hogy növekedjék a vidék lakosságmegtartó képessége. Kárpótlási jegyekből önmagában nem lesz munka nem lesz áru... Az öröklött struktúra és az alapjaiban elhibázott ipartelepítési politika következtében pedig most a „kétlakiságra” vagy ingázásra kényszerített tízezrek a munkanélküliség legreménytelenebb áldozatai. • A munkanélküli-segély feltételeinek módosítását egyesek szociális érzéketlenséggel, mások pénzügyi diktátummal magyarázták... Kemény tények és politikai érzés A „segélycsaló, adómentes svarcolók” vérmérsékletük szerint hófehérré vagy bíborvörössé válnak a dühtől, ha állásvesztői státusuk anyagi körülményeiről érdeklődünk. Ők azok, akik nem mennek ki a látványos és sajtóberkekben közkedvelt emberpiacokra, hanem csöndben, szégyenkezve hajszolnak minden fillért. Technológus, 42 éves, nős, egy gyermek atyja: „Jó nyaram volt. A Balatonnál trógeroltam meg pultoztam egy távoli rokonnak. Segélyt nem kértem októberig, restelltem. Most muszáj volt, írtam, mit sikerült felhajtanom feketén. Október: 8500 forint, hat napszám betonozásnál, egy műszaki rajz volt kolléga egyetemista lányának. November: 12 ezer, fele víz- és gázszerelő kisiparostól, a többi kertásás, kerítésjavítás, néhány száz forintos lótifutik. December: egy hét belső szerelés, de még nem fizették ki.” Lakatos, forgácsoló, hegesztő, 46 éves, elvált, gyerektartás önként fizetve, havonta 10 ezer. „Most már ismernek iparosok, vállalkozók többen, tudják, hogy mindent meg tudok csinálni. Van, ahol egyben fizetnek, van, aki 40-50 forint órabért ad. Összejön úgy 15-20 ezer, 1992. JANUÁR 2. ... akkor ezt a mi dózerolni... Állásv