Reformátusok Lapja, 1981 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1981-12-06 / 49. szám
is. Előre nem látott lehetőség adódott számomra arra, hogy részt vehettem a kanadai magyar református lelkészegyesület kétnapos csendesnapján egy közeli konferencia telepen. A Csendesóceán partján levő Vancouvertől a keleti részen levő Torontóig, egymástól nagy távolságban levő gyülekezetek lelkipásztorai jöttek itt össze, hogy evangéliumi légkörben, igaz meleg testvéri közösségben tárgyalják meg gyülekezetük és munkájuk kérdéseit. Egyben teológiai továbbképzés alkalma is volt ez, amikor meghallgattuk a nem régen nyugdíjba ment dr. Vatay László magas színvonalú előadását a korunkat mozgató szellemi áramlatokról. Megható volt tapasztalni közöttük, hogy mennyire szemmel tartják és szívükön hordják az európai és délamerikai magyar reformátusok helyzetét s tőlük telhető segítséget is juttatnak egy-egy templomot, parókiát építő, az építésért anyagilag megküzdő, kis gyülekezetnek arra a bibliai parancsra gondolva, hogy „cselekedjünk jót, kiváltképpen hitünk cselédeivel” —, pedig nekik is van elég anyagi terhük. Pár nap múlva ismét autóban robogtunk utunk egyik fő célpontja, az Egyesült Államok-beli Daisytown felé, Pittsburghtól délre vagy 60 kilométer távolságra, ahol magyar bányászok között már 1910 körül elindult a kivándorolt magyar reformátusok között a lelkigondozó munka. 55 évvel ezelőtt itt volt első önálló lelkipásztori munkám, első gyülekezetem. — Mivel most a Monongahéla folyó partján levő brownsvillei gyülekezet lelkésze, Balsó Sándor szolgálja be Magyarok Daisytownt, először őt kerestük fel, hogy tájékozódjunk a másnapi program felől, amikor amerikai magyar református gyülekezet és magyarországi — egykori lelkipásztoruk —készültek 55. évi találkozóra. Vasárnap reggel a brownsvillei gyülekezet magyar nyelvű istentiszteletén volt első szolgálatom s azután öt vasárnapon át szolgálhattam magyar gyülekezetekben hol magyarul, hol angolul, ami különös öröm és izgalom is volt számomra. Míg utánam — az angol nyelvű istentiszteleten — Jalsó lelkipásztor szolgált, az udvaron s a gyülekezeti teremben alkalmam volt találkozni több régi hívemmel, akik közül némelyek 600 km távolságról jöttek el erre a találkozóra. A folyón túl levő kis bányászközség, Vestaburgh, ma is szórványa Daisytownak, ahol az angol templomban tarthattuk az istentiszteletet. Micsoda meglepetés volt találkozni azzal az ápolónővel, aki az én időmben 5 éves kisleány volt, s akik a folyóparti lakásukban szállást adtak ottani szolgálataim alkalmával. De eljöttek a Pethő-lányok is Clevelanditól több mint félnapi autóút után, újságolva, hogy megvan még édesanyjuk is, s most van 100. esztendejében, s mivel a mamával csak magyarul lehet beszélni, állandóan gyakorolták a magyar beszédet s nem felejtették el. Ők is, a Lorsain-i látogatók is mind e napig megmaradtak hűséggel hitükben, magyarságukban s áldozatos és munkás tagjai magyar református egyházuknak. Mielőtt tovább mentünk volna legfőbb célpontunk felé, kezembe került a helyi angol újság vasárnapi száma, s csodálkozva láttam benne a magyar gyülekezet lelkipásztora által angol nyelven írt „sermonett”-jét, rövid prédikációját, melyet örömmel közöl a szerkesztő lapjában, így az otthonmaradtaknak is és az angol közönségnek is szolgálhat az Igével. Amint átrobogtunk a Monongahéla folyó feletti hosszú hídon, előjött emlékezetembe az a folyóparti pirostéglás ház, melyben Charles Szép. Szabolcs megyéből ide telepedett református bányász lakott, aki hétvégi szolgálataim alkalmával szeretettel házába fogadoa. Magam előtt láttam a szénportól fekete édesapát, amint szaladtak hozzá gyermekei s átkutatták ételhordóját, hogy hozott-e nekik haza valami „bánya látta” maradékot. Felesége megvárta egy dézsa melegvízzel, hogy a dézsa mellé térdelt férje hátáról lecsutakolja a szénport. Mert félszáz évvel ezelőtt még csak ilyen volt a bányászéletben a higiénia. Már az előző, szombati nap délutánján az autót vezető fiammal nagy izgalommal kerestük a kacskaringós völgyben szinte őserdei sűrűségben rejtőző utat, amelyik a végén is bevezetett abba a hegyek-völgyek között elrejtett településbe, melynek Daisytown (margaretta város) a neve. Az 1900 utáni években ide települt magyarok Ung és Szabolcs megyéből valók s főleg reformátusok voltak, s már 1909-ben Magyarországról kiküldött református lelkész gondozta őket, s a környéken, bányában dolgozó magyar reformátusokat. 1918-ban már presbitériumuk van és az angol presbitériánusok egyházmegyéje kérésére a bányatársaság a település közepén, a dombtetőn templomot épített a számunkra, melyet a kevés létszámú angol gyülekezettel közösen használtak. Tiszta vizű kis patak partján elsőrendű autóúton érkeztünk a helységbe, s alig akartam hinni a szemeimnek. Micsoda változás történt itt 55 év alatt. Az akkor kopár dombokat lombos erdők borítják. Amikor pár évtizede a bányát lezárták, mert már e helyen kitermelték a szenet, s bányatársaság olcsón eladta a házakat, melyeket a családok szépen rendbehoztak, kívül-belül kitataroztak, összkomforttal láttak el. Az akkor élvezhetetlen kénes kútvizek helyett egészséges, tiszta vízzel látja el a vízmű a kanyargós völgy, s a dombok lakóit. Annak idején csak egy-két embernek volt autója, ma úgyszólván mindenkinek. Az akkori apák gyermekei, unokái, a második és harmadik nemzedék tagjai már nem a bányában ,dolgoznak, hanem a környék városaiban. De szeretik ezt a szép és csendes jó levegőjű vidéket, főleg pedig itt tartja őket az a meleg közösségi szellem, melyben itt élnek immár 70 éve nemcsak a magyarok, hanem a szlovákok és lengyelek is. Kerítetlen házaikat mindenütt szépen ápolt zöld gyep veszi körül. (Budapest) között Észak-Amerikában STOW ‘ 9 «t mi l i ifi H'lZXi/.p' \S UV* AY V./ Kanadai magyar kultúrközpont: Magyar Ház, Toronto 1 Dobos Károly Lehet egy kérdéssel több? Ha a középkor misztikus vallásosságát, az egyház abszolút tekintélyét, s a hívek alázatos elfogadó készségét magam elé képzelem, akkor Anselmusnak (1033— 1109) az a kérdése, hogy „cur Deus homo”, miért lett Isten emberré —, még akkor is káromlásszámba ment, ha a maga skolasztikus módján kifejtette és megmagyarázta, hogy miért is tulajdonképpen. Századok óta szunynyadó kérdést vetett fel. S amit a szívek titkon kérdőjeleztek meg, ő kikiáltotta. Mert bizonyos vagyok abban, hogy az apostoli korban, de az apostolok tudatában sem volt olyan kézenfekvő, magától értetődő igazság, hogy „az Ige testté lett”. A szívekben parázslott a vágy, feltörni a titok burkát, választ kapni az örök kérdésre: cur Deus homo, mivégre az inkarnáció. Anselmus, Canterbury érseke kihívóan felvetette s megpróbált választ adni önmaga és a hívők számára. Tulajdonképpen a karácsonyi kérdéssel állunk szemben. S nem igaz, hogy korunk hívő embere nem veszi elő a homályból, s nem próbál hitének és ismeretének fokozata szerint választ adni rá. Mint ahogyan az embrió az emberiség fejlődésének minden fázisán keresztülmegy, a ma hívő embere is átesik azokon a fejlődési fokozatokon, amelyen az apostoli kortól napjainkig keresztülment az egyház. Nyilvánvaló, hogy a kérdések kérdése éppen karácsonykor, az inkarnáció titkával kapcsolatos. S ha már korunk emberét emlegettem, a homo sapiens-t, akinek feje csordultig tele tudománynyal és ismerettel, aki kilép a világűrbe, aki úgy ismeri a makro- és mikrokozmoszt, mint tulajdon tenyerét, akinek a számára kiszámították a lét feltételeit, s komputereivel már a jövendőjét is, hogy meddiglen elég a kenyere, vize, levegője, energiája, az alighanem kétszeres hevességgel és kétellyel veti fel a misztikus anselmusi kérdést: akkor miért lett Isten emberré? Belefér-e egyáltalán korunk világképébe az inkarnáció? Ebbe a logikusan és atomjaiban megmagyarázott és megértett (?) világba. Nem utasítjuk-e egyszerűen a „kis herceg” mesevilágába? . De nekem volna még egy kérdésem. S ha a középkor kellős közepén az egyház nagy teológusa fel merte vetni ezt az eget a földet meg-megrázó kérdést, amibe, ha piár nem is áll módomban lemérni, csak feltételezem, hogy beleremegett a hivő világ, akkor szerényen a mai ember kérdését így fogalmaznám meg: Lett abból valami, hogy Isten emberré vált? Mert amikor a pásztorok hódolni mentek Betlehembe, a pásztorbojtárok képtelenek voltak a nyájat megvédeni a farkasoktól. Heródes a történetek ellenére lemészároltatta egy ártatlan falu kisdedeit, — szegény aprószentek! —, s az emberré lett Istennek el kellett viselni Júdást, a farizeusokat, főpapokat, Pilátust, ármánykorsaikat és ítéleteiket. Lett abból valami, hogy az Ige testté lett? Megváltozott a világ? Szelídebbek lettek az emberek? Kevesebb vér folyt, megszűnt a gyűlölet, a harag, a bosszú? Többé nem háborúskodtak és nem öltek tömegméretekben? Lett abból valami, hogy könyörgött, bocsássunk meg egymásnak? Megbocsátottunk? Megértettünk? Elviseltünk? Eltűrtünk? Izgalmasabbak lettünk? Egyszóval, van nekem is egy kérdésem: Lett-e mindebből valami? Abból, hogy Isten azon a titokzatos éjszakán emberré lett. Lett abból valami?. S választ kell adnom önmagamnak, sok-sok embertársamnak, akiknek mellét feszíti a kínos kérdés. S úgy érzem, nem, biztos vagyok benne, sőt hiszem, hogy igen, lett belőle valami! Mert attól a könnycsepptől, amely Isten szeméből hullott a tikkadt Földre azon az éjszakán, megtermékenyült a Föld. Az izgalom és szánalom könnycseppje valami csodálatos változást idézett elő. Mert éppen ez a könnycsepp, amely vércseppé lett a Golgota keresztjén, indította bűnbánatra a benne hívőket. Igen, lett belőle valami! Mert azóta valahányszor látunk embereket önzetlenül szeretni, megbocsátani, szánalmat és jóindulatot hordozni, mindig az inkarnáció csodájával állunk szemközt. És figyeljük meg, ha látunk ellenséget tárgyalóasztal mellett ülni, ha kettétörnek kardokat, ha simogatnak és ölelnek, ha könnyet törölnek, ha felemelnek elesettet, ha csak egyetlen szalmaszálat félrelöknek a másik útjából, ha melegség gerjedezik a szív tájékán, ha jószándék és jóindulat van a kinyújtott kézben, az emberré lett Isten szorgoskodik az emberben. 1 . Hát hogyne lett volna belőle valami! Hány embert segített fia a nyomorán, vergődésén, hány ember zarándokolt szomjas lélekkel Betlehembe vagy a Golgotához, s nyert lelke számára vigaszt és békességet. Igen, mindez az inkarnáció csodájából fakadt. Kedey Pál ADVENT EZ IS Advent ez is: ismeretlenekért imádkozom. Emberekért, kik velem egy kupéban utaznak fázva, kamaszokért, kik kurjongatva jönnek szembe az úton, a rendőrért, aki világító bottal fáradtan hadonászik. Bimbózó és hervadó nőkért, magzatokért, féliglövőkért, voltakért és eljövendőkért. Erősekért, erőtlenekért, esendőkért, elesettekért, nagyok alázatáért, kicsik reménységéért, betegek gyógyszeréért, éhezők kenyeréért, népek békességéért, világunk öröméért, mindenki egy igaz karácsonyáért. Ámen Füle Lajos A felsőszabolcsi egyházmegye november 9-én Kisvárdán tartotta évi közgyűlését. Birtha István egyházmegyei lelkészi főjegyző igeolvasása és imádsága után a szavazatbontó bizottság jelentése alapján esküt tettek az újonnan választott tisztségviselők. Telkes György esperesi jelentésében hálaadással gondolt vissza az elmúlt év örvendetes eredményeire, amelyek által az egyházmegye gyarapodott. Az egyházmegye lelkiképpen is gazdagodott az egyházközségekben tartott evangélizációk, presbiteri találkozók, ifjú lelkészek találkozója, lelkésztestületi értekezletek által. Megemlékezett az esperesi jelentés az egyházmegye személyi állományában bekövetkezett változásokról. Fájdalommal emlékezett meg Telkes György esperes az elhunytakról. Az egyházmegyei közgyűlés vendégei is hozzászóltak a jelentéshez. Arató Ferenc egyházkerületi főjegyző az egyházmegye „családi légkörét” méltatta, dr. Kocsis Elemér kollégiumi főigazgató az egyházmegye sokfajta segítségét, mellyel a Kollégiumot segíti. Ugyancsak köszönettel illette az egyházmegyét Gaál Botond kollégiumi főigazgató-helyettes, gimnáziumi igazgatóhelyettes, valamint Fekete Károly nyírségi esperes, a Magdaléneum nevében. Bongó Bertalan az evangélizációk áldásáról szólott, majd az egyházmegye előadói olvasták fel jelentéseiket: Oroszlán Sándor missziói, Nagy Kálmán diakóniai, könyvtárosi, Birtha István tanulmányi, Lőrincz Gáspár közalapi, számvevői, Komolay Sándor békeügyi, ökumenikus, Gacsályi Károly sajtóügyi, Móré László énekügyi, Csiszár Ákos műemléki, Révész János tűzrendészeti, Kemenessy Tibor levéltári jelentésüket. Berencsi Géza ismertette az egyházmegye 1080. évi zárószámadásét és 1982. évi költségvetését. Gacsályi Károly A Theologiai Szemle 81/5. számáról ökumenikus folyóiratunk tanulmányainak rovatát három keresztyén egyház úrvacsoratanának vizsgálatával nyitja. Az orthodox eucharisztia (úrvacsora) dogmatikai tanítását, liturgikus gyakorlatát, kánoni vonatkozásait dr. Berki Feriz esperesadminisztrátor foglalja össze. Az úrvacsora baptista tanítását és mai gyakorlatának gondjait dr. Nagy József vizsgálja, az adventista úrvacsoratant és istentiszteleti rendet Szilvási József mutatja be. A Magyarországi Evangélikus Egyház hitvallásának az Ágostai Hitvallásnak és a magyarországi reformátusoknak történeti kapcsolatait dr. Bucsay Mihály értékeli tanulmányában, amelyben rámutat e hitvallás hídszerepére, a protestáns egyházak, sőt az egész keresztyénség egyesülési kísérleteiben. Dr. Békési Andor kiváló Kálvin-kutatónk legújabb cikkében Kálvin megtérését helyezi új megvilágításba. Az újabb igehírdetéselméleti kutatás behatóan vizsgálja, hogy mik az akadályai a prédikációban az evangélium hirdetésének. E problémakört dr. Baross Géza vázolja, majd ugyanő folytatja a katolikus katechézis világhelyzetét taglaló tanulmányát. Az idén 100. évfordulóját ünneplő 1811. évi Debreceni Zsinatot dr. Csohány János méltatja. A keresztyénség jelen századát szokás az ökumenizmus korszakának nevezni. A mozgalom úttörőinek sorából Nathan Söderblom svéd evangélikus érsek ötven éve hunyt el, munkásságáról Tóth-Szöllös Mihály emlékezik meg. II. János Pál pápa ebben az évben tervezett látogatást Svájcban, ami az ellene elkövetett merénylet miatt elhalasztódott. A látogatásra a Svájci Evangéliumi Református Egyházi Szövetség memorandumot készített, amely a Világszemle rovatában olvasható. A Hazai Szemlében a levelező teológiai oktatás tapasztalatait Pásztor János professzor foglalja össze. A Kulturális Krónika, a Tartózgatás teológus szemmel és a Könyvszemle rovat a művészeti és tudományos élet keresztyén szempontból jelentős eseményeire irányítja az olvasó figyelmét. D. F. A HITNEK nem egyforma mértékével van mindenki megáldva. Mentől jobban kitűnik valaki a Szentlélek adományaival, annál inkább tartozik példájával elöl járni. Nincs azonban olyan hívő, kiről Isten Fia ne akarná, hogy Néki tanúja legyen. (Kálvin)