Reformátusok Lapja, 1981 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1981-12-20 / 51. szám

Pápán 1981 egyházunkban a jubileum éve. Néhány hónapja ünnepel­tük a Sárospataki és a Pápai Kol­légium alapításának 450 éves év­fordulóját. Ebből az alkalomból a Debreceni Református Teoló­giai Akadémia 30 diákja dr. Cso­­hány János professzor vezetésé­vel látogatást tett Pápán a „Du­nántúl Athénjé”-ben november 6—8. között. Az Ókollégium épü­letében laktunk, melyet ma Bo­­csor István Kollégiumnak ne­veznek. Megható volt ebben a ba­rokk épületben lakni, és arra gon­dolni: ide járt egykor Jókai és Petőfi. A Petőfi Sándor Gimná­zium és Szakközépiskola, mely­nek kollégiuma — az épület — ,méltóképpen őrzi az ősi „Alma Mater" hagyományát. Erről győ­zött meg bennünket a Kollégium falain található tanárok élete és az iskola története. Bocsor István a Kollégium oktatója a két em­lített író, illetve költő történe­lemtanára volt. Ezúton mondunk köszönetet a Veszprém Megyei Tanács művelődési osztályának és a Bocsor István Kollégium igaz­gatóságának, hogy lehetővé tet­ték, hogy az Ókollégiumot belül­ről is megismerhessük. November 7-én délelőtt Pápa nevezetességeit tekintettük meg. Így a volt Esterházy-kastély kor­hű világával és az épületben levő helytörténeti múzeumot, majd a város főterén álló plébániatemp­lom Maulbertsch-freskóit csodál­tuk meg. Természetesen a város másik két jelentős barokk temp­lomát, a ferences és a bencés templomokat is útba ejtettük. Városnéző sétánkon Pápa szinte minden műemlékét megismertük. Délután a Dunántúli Reformá­tus Egyházkerület tudományos gyűjteményeit látogattuk meg. A sort a Pedagógus Művelődési Pártunk Otthonban található Illustris Schola c. kiállítással, az Ótemp­lomban az Egyházművészeti Mú­zeummal és Levéltárral, a volt Kollégium 1895-ben épült épüle­tében pedig a könyvtárral zár­tuk. Köszönjük azt a lelkes ka­lauzolást, melyet Kövy Zsolt mb. igazgatótól és Vladár Gábor tu­dományos munkatárstól kaptunk. Másnap a „vizek városá”-ba — Győrbe — érkeztünk. Délelőt­ti városnéző sétánkat a pályaud­varral szemben levő Városi Ta­nács épületével kezdtük. Termé­szetesen az új színház épülete is felkeltette figyelmünket, Vasare­ly oldalfali op art kerámiái pe­dig különösen hatottak a város­falra épült kis házak között. Majd a hangulatos reneszánsz udvarokban és a barokk utcák­ban gyönyörködtünk. A hideg időben jólesett megpihennünk a Patika Múzeumban, és felidéz­nünk, milyen lehetett eredetileg ez a jezsuita gyógyszertár. Következő stáció a Borsos Mú­zeum volt, majd Püspökváron át érkeztünk a Vaskakas étterembe, ahol ebédeltünk. Közben idegen­­vezetőnk elmesélte a Vaskakas legendáját. Délután fakultative ismerked­tünk a város még eddig nem lá­tott nevezetességeivel. Hazafelé pedig már arról beszélgettünk, hogy tavasszal újra felkereke­dünk, és hazánk más tájait és vá­rosait fogjuk felkeresni — Deo volente. Hasznosak az ilyen kirándulá­sok: közösség-kovácsoló hatásuk mellett — szórakozva tanulunk. Különösen értékes ez a tanulás akkor, ha „református zarándok­­helyek” megismerését tűzi ki cé­lul. (Debrecen) Lőrincz Zoltán Elmenni vagy maradni Sokan és sokszor kívánkozunk elmenni ebből a világból. Kíván­kozunk kijutni a földi életből,­­akár magányunk, betegségünk, akár testi-lelki nyavalyánk, akár Szegénységünk, akár az emberi gonoszság vagy a kór okozta ki­­látástalanságok miatt. Kifejezhe­­tetlen az emberi szenvedések szá­ma, amely mind-mind azt sugall­ja­ el innen egy vélt, jobb világ­ba. Egyszóval életünk olykor-oly­kor örömtelen. Pedig érezzük, az öröm életszükséglet. Keressük, vá­gyakozunk utána, mert nemcsak jó érzéssel tölt el, hanem ihletet, kedvet ad a tervezéshez, alkotás­hoz, vállalkozáshoz. A keresztyénség úgy indult el, mint az Istentől jövő örömhír hor­dozója. De már az Ószövetség sem szűkölködik az örömre való fel­hívásban. Írói végigvezetik az em­bert az öröm különböző formáin: az élet egyszerű örömein, az egyé­ni, családi és közösségi életen, amely mind megannyi alkalom és lehetőség az öröm fellángoltatá­­sára. A mértékletes étkezés, a szü­ret, az aratás örömei, az egészség örömei, az élet bajairól elfelejt­kezni tudás — az Ószövetség sze­rint — örömforrások. De a választott népnek nagy öröm az előreh­irdetett Messiás ér­kezése is. S valóban a földi sötét­ségbe, borúba megérkezett a fel­hőket és ködöket oszlató fény, Jé­zus Krisztus. „Nagy örömről” ad­nak hírt Betlehem angyalai, hi­szen az ő egykori és a mostani karácsonyban való megszületése örömünk egyetlen igazi és buzgó forrása. Öröm, hogy Isten beáll az embervilágba, egynek tekinti magát velünk. Ajándékot adni és kapni öröm. Karácsonykor pedig nem történik más, mint az Isten ajándékozása. Kincseit nem tartotta meg magá­nak, hanem felénk nyújtja. Em­beri módon közeledik és belenő életünkbe, mint gyermek, mint ifjú és mint felnőtt, érett ember. Hasonló hozzánk, vannak szülei, van otthona, hazája, munkahelye, dolgozik, nevet, de emellett szo­­morkodik, sír és néha töpreng. Vannak tervei, barátai és ellen­­ségei, de mindezek fölött van kül­detése, melyre egész életét ráte­szi. Hitünk alapmeggyőződése az, hogy Isten megtestesülésében mindenben hasonló lett hozzánk, egészen magára vette életünket, azonosította magát a sorsunkkal, ezért Neki megvan a hatalma, hogy megmutassa a kivezető utat, megoldást hozzon az élet gondjai­ra. Aki így közeledik, annak a jö­vetele örömöt jelent. A karácsonyi öröm nemcsak egynéhány kedves óra, amely időlegesen elfelejteti gondjainkat, bajainkat, hanem benne az emberi élet döntő kér­dései merülnek fel és kapnak ki­merítő választ. A korábban emlí­tett tartós öröm csak akkor lehet­séges, ha megtapasztaljuk, hogy olyan ígéretet kapunk, amely na­gyobb, mint mi vagyunk, és na­gyobb, mint a vak sors, mely fe­neketlen mélységeket nyit meg előttünk és körülöttünk. A bajokat már sokan és sokfé­leképpen akarták orvosolni, de még senki sem ígérte, hogy olyan maradandó örömöt tud adni, ame­lyet senki nem vehet el tőlünk. Ezt egyedül Krisztus, karácsonyi Isten-ajándékunk ígérte csak. A lét bizonytalanságát, az inneni el­menekülésvágyat csak ez a tartós öröm oldhatja fel. A közelgő ka­rácsony gyertyalángjai a termé­szetfeletti fényeket is jelképezik. Ezért gyújtja örömre a szíveket a megtestesülés titkának ünnepe. Ezek a visszafénylések adnak tar­tós, túláradó örömöt a legelhagya­­tottabb lélekre vagy a kemény ar­cokra is karácsony ünnepén, mert a lelkek legmélyén mégis ott él a megváltott ember arca. Időszerű tehát Pál apostol felemelő buzdí­tása: „örüljetek az Úrban min­denkor, ismét mondom, örülje­tek... az Úr közel.” (Fi­. 4:4—5). Ez a szinte türelmetlen felhívás az ember javát célozza, hiszen minden emberi érzés koronája az öröm. És ha a hivő ember az Úr közelségével magyarázza ezt az örömöt, akkor valóban mindent érdemes megtenni, hogy közel le­gyen az Űr, már itt a földi éle­tünkben is. Érdemes őt ittmarad­va várni, mert közelsége tartós örömöt fakaszt. Győrf­fy Erzsébet VALAKIKET Isten hív, úgy hívja, mint bűnö­söket, lelki jóra maguktól tehetet­leneket, lelkiképpen megholtakat, arra hívja, hogy megelevenedje­nek s engedelmeskedjenek. (Nádudvari Péter, 1741.) Ami rajtunk is számonkéretik AMSTERDAM belvárosán kel­lett keresztül haladnom ahhoz, hogy megtaláljam az ökumené el­nevezésű szerény kis szállodát, amit római katolikus, ferences szerzetesek tartanak fenn. Itt lak­tam a magyar küldöttség többi tagjával együtt hat napon át, az Egyházak Világtanácsa által ren­dezett konferencia alkalmából. Ahogy a kis, csendes utcát keres­tem, valami különlegesre figyel­tem fel. Aki már járt Hollandiá­ban, az jól tudja, hogy miről aka­rok írni, amikor a holland házak ablakait emlegetem, amelyek cso­dálatos tisztaságukkal, nagy mé­retükkel folyton magukra vonják az utcán sétálók figyelmét. Azt is mondhatnám, hogy a rendkívül magas színvonalú lakáskultúrát tükröző holland otthonoknak szinte a leglényegesebb alkotó ele­­­me, központja ez az ablak, amin szabadon lehet a lakásból kite­kinteni, és kívülről szabadon le­het a család életébe bepillantani. Nos, amire felfigyeltem: ezekben az ablakokban — túlzás nélkül, minden másodikban — ugyan­azt a plakátot láttam kira­gasztva. Ezen egy idősebb nő lát­ható, amint dühhel és nagy ener­giával eltaszít magától egy nagy fekete bombát. A rajz alatti fel­irat: Nem kérünk a nukleáris fegyverekből! HA EHHeZ az első benyomás­hoz még azt is hozzáteszem, hogy a megérkezésem előtti napon zaj­lott le a világ eddig legnagyobb tüntetése a nukleáris fegyverek betiltásáért, amely tüntetésen mintegy négyszázezer ember vett részt, akkor azt mondhatjuk, hogy az Egyházak Világtanácsa alig ta­lálhatott volna jobb helyet a le­szerelésről és a nukleáris háború elkerülésének lehetőségeiről meg­rendezett konferenciájának meg­tartására, mint éppen Hollandiát. Azt az országot, amelynek népe az utóbbi időben rendkívül sokat hallatott magáról b­ékekezdemé­­nyezéseivel, békedemonstrációi­val, melyeknek megszervezésében a hollandiai egyházi szervezetek­nek döntően fontos szerepe volt és van. Anélkül, hogy dramatizálnám a fennálló helyzetet, remélem olva­sóink is egyetértenek velem, ami­kor az amsterdami konferencia súlyos élményeivel megrakodva hazajövet azt mondom, hogy ez a sajátos tanácskozás valóban az emberiség legnagyobb kérdésére kereste a választ: hogyan kerül­hetnénk el a legszörnyűbbet, az emberiség totális pusztulását. Nem tudtam szabadulni Péter apostol félelmetes jövendölésének szavaitól, amikor a katonai és egészségügyi szakértőket hallgat­tam, és egy lehetséges nukleáris háborút bemutató film borzalmait néztem: „... az egek lángolva fel­bomlanak, és az elemek égve megolvadnak!” (II. Péter 3:12). TEOLÓGUSOK, történettudó­­sok, diplomaták (közöttük Domo­kos Mátyás magyar nagykövet), magasrangú katonák, katonai szakértők, egészségügyi szak­emberek, közgazdászok — ki­ki világhírű szakértő a maga területén — hat napon át reg­geltől estig, jól megszervezett program keretében újra meg újra, a tudás mélysége fölötti döbbene­­tüket megosztva próbálták ma­gukból is kiszorítani a választ a kérdésre: hogyan kerüljük el azt, ami úgy tűnik, elkerülhetetlen. Ezeket a férfiakat hallgatva, úgy éreztem, hogy a mindennapok embere, közöttük én is, mily döb­benetesen kéréset tud a bennün­ket többszörösen fenyegető nukle­áris veszélyről, és azokról az erő­feszítésekről is, amelyek ennek elkerülését célozzák. Vajon bele­gondolnak-e azok, akik ezeket a sorokat olvassák, hogy a ma létező nukleáris fegyverek ereje akkora, hogy hétszeresen is elegendő len­ne bolygónk teljes megsemmisí­téséhez. E fegyverek közül nem egy önmagában lényegesebben na­gyobb hatékonyságú, mint ahány bombát összesen fölhasználtak a második világháború során. Ezek a fegyverek, a nukleáris töltetű robbanófejeket hordozó rakéták 10 percen belül érik el egyik kon­tinenstől a másikat. Sokan azzal a cinikus kézlegyintéssel intézik el a dolgot, hogy egy atomháború esetén úgy is mindennek egyszer­re vége lenne, fájdalom, szenve­dés nélkül. Ez tévedés. Egy ilyen háború valójában: világégés, amelyben az emberek milliói a szó szoros értelmében elégnének, sugárbetegségben, fájdalomnak halálával halnának meg. Aki pe­dig talán túlélné a katasztrófát, — mint ahogy az egyik szakértő el­mondotta —, olyan szenvedések elé nézne és egy olyan totálisan porig égett világon találná magát, melynek érzetén és láttán maga is a halált kívánná. Olyan háború volna ez, amelynek nem lenne győztese . .. VAJON VALÓBAN olyan fel­oldhatatlan ez a helyzet, amiben a világ népei vannak? Vajon ró­lunk is ír a zsoltáríró a IX. zsol­tárban: „Maguk ásta gödörbe zu­hantak a népek, rejtett hálójuk fogta meg lábukat... a bűnöst sa­ját kezének műve ejti csapdába” (16. f). • Nagyon sok, felelősen megfo­galmazott keresztyén és nem-ke­­resztyén vélemény hangzott el a világ nyomasztó kérdésének fel­oldására ezen a konferencián, amellett, hogy pontosan körvona­lazta a fegyverkezési versennyel kapcsolatos technikai, politikai, erkölcsi és teológiai problémákat. A 28 szakértő (akiket az EVT ál­tal felkért 18 egyházi vezető, — közöttük volt dr. Tóth Károly püspök is —, teológus hallgatott meg, intézett hozzájuk kérdése­ket, miközben az EVT tagegyhá­zainak megfigyelői feszülten fi­gyelték a többnapos párbeszédet) olyan átfogó képet adott világunk jelenlegi bonyolult helyzetéről, hogy önkéntelenül Mózes V. köny­vének jól ismert versei jutottak újra meg újra eszembe: „Eléd ad­tam ma az életet és a jót, de a ha­lált és a rosszat is ... Életökbe adtam az életet és a halált, az ál­dást és az átkot. Válaszd hát az életet, hogy élhess te és utódaid is!” (15:19). VALAMENNYIEN egyetértet­tek abban, szinte kivétel nélkül, hogy minden erőt összpontosítani kell egy esetleges nukleáris hábo­rú elkerülésére; tiltakoztak a kor­látozott nukleáris háború elkép­zelése ellen, mivel az nyilvánva­lóan nem maradna korlátozott. Rendkívül fontosnak tartottak mindenféle tanácskozást, tárgya­lást, amelynek a fegyverkezési hajsza megállítása a célja, mind­amellett azt is aláhúzták, hogy a tárgyalások önmagukban nem hoznak végső eredményt mindad­dig, amíg a nukleáris fegyverek gyártásának beszüntetését, kipró­bálásuk leállítását nem eredmé­nyezik, és nem vezetnek a jelen­leg felhalmozott iszonyatos meny­­nyiségű fegyverek megsemmisíté­séhez. Felmérve a tényeket, meglehe­tősen sötét kép rajzolódott ki. Ugyanakkor azonban a remény jelei is felcsillantak. Rendkívül nagy jelentőséget tulajdonítottak a népek, a tömegek tiltakozó hangja erősödésének, és különö­sen is annak a nélkülözhetetlen és egyre fontosabbá váló szolgá­latnak, amit a Keleten és a Nyu­gaton élő egyházak tehetnek a né­pek közötti bizalom erősítéséért. Hiszen a kölcsönös bizalom az egyik legfontosabb lépés a béke megteremtésének útján. AZ EGYHÁZAKNAK ezért a béke követeiként kell fellépniük a feszültség közepette. Erre azon­ban alaposan fel kell készülniük, ismereteket kell szerezniük, sajá­tos keresztyén állásfoglalásukat határozottan kell kinyilvánítani­uk. Nagy hangsúly esett arra a tényre is, hogy a nukleáris fegy­verkezéssel párhuzamosan meg kell oldani átfogó gazdasági, poli­tikai és ideológiai kérdéseket is. Újra és újra felvetődött annak szükségessége, hogy a fegyverke­zésre fordított hihetetlen nagy mértékű összegek, ipari kapacitá­sok, szellemi energiák ne a hábo­rús eszközöket, hanem a fejlődés­ben elmaradt népek felemelkedé­sét szolgálják. Hiszen annak is tu­datában kell legyünk, hogy nem­csak akkor pusztulnak el ember­milliók a fegyverkezés miatt, ami­kor a nukleáris bomba jellegzetes gombafelhője feltűnik az ég hori­zontján. Évek óta halnak meg em­berek éppen a fegyverkezésre for­dított és a fejlődéstől elvont anya­giak és szellemiek miatt. Máris vannak tehát áldozatai a nukleá­ris fegyvereknek! Igen, az ember „túl sokat tud”. Ez a tudás félelmetes fegyverré változott kezében. Lassan-lassan úgy tűnik, a legfőbb ellenség a Földön: maga a nukleáris fegyver. Ezért sürgette oly erősen a ta­nácskozás minden egyes szakértő­je az egyházak részvételét is ab­ban a küzdelemben, amely gátat akar szabni a bizalmatlanságnak, olyan mítoszok megszüntetésének — ahogy egy Cambridge-i pro­fesszor magyarázta —, amely az­zal ijesztgeti a nyugat-európai közvéleményt, hogy a Szovjetunió „be akarja kebelezni” kontinen­sünk nyugati felét. Az egyházak­nak fel kell emelni szavukat és cselekedni kell, bizony még akkor is, hogy ha szavuk és tettük túl­ságosan egyszerűnek is tűnik. NAGY A TÉT: az emberiség léte vagy nemléte. Sajátosan ke­resztyén szemszögből nézve az ember pusztulását okozó fegyve­rek gyártása, birtoklása már ön­magában elmarasztalandó, vagy ha úgy tetszik: bűn. És bűn az is, ha ilyen fegyverek birtokában arra kényszerítünk másokat: ha­sonló fegyverekkel teremtse meg önvédelme érdekében az ún. egyensúlyt. Azt az egyensúlyt, amely már önmagában megkérdő­jelezhető, hiszen nem a biztonsá­got, hanem a további bizalmat­lanságot és így a fegyverkezés folytatását hordozza magában. Mit tehetünk hát? Minél több ismeretet kell szereznünk annak érdekében, hogy keresztyén állás­­foglalásunk hiteles legyen; meg kell látniuk az egyházaknak a helyzet kínálta feladataikat, ösz­­szes befolyásukat latba kell vet­niük a bizalom megteremtéséért, és végül össze kell fogniuk mind­azokkal — tekintet nélkül vallási, ideológiai álláspontjukra, akik meg akarják állítani a Föld el­pusztulásához vezető folyamatot. VAN REMÉNYSÉGÜNK tehát — foglaltam össze magamban a tapasztalatokat. Vannak erők, amelyek minden eszközzel ellene vannak a mindent elpusztító fegy­vereknek, noha maguk is birto­kolni kénytelenek azt. Vannak emberek, vannak hivő emberek, akik immár nem magányosan, el­szántan kénytelenek bátortalanul megálljt kiáltani. És van ígéret, a teremtő Istentől vett ígéret, hogy egyedül a világmindenséget meg­alkotó Úrnak van hatalma meg­semmisíteni azt, amit alkotott. Még akkor is, ha a megsemmisí­téshez szükséges erő többszörösen is birtokában van már az ember­nek. Mégis bíznunk kell Isten hosszútűrő kegyelmében, nem fe­lejtve az intelmet: „Vigyázzatok, legyetek éberek, mert nem tudjá­tok, mikor jön el az az idő!” (Márk 13:32). Az idő, amikor számonké­retik rajtunk is a magunk és a világ élete. Komlós Attila A konferencia egyik sajtótájékoztatóján. Középen dr. Tóth Károly püspök

Next