Reformátusok Lapja, 1981 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1981-12-20 / 51. szám
Pápán 1981 egyházunkban a jubileum éve. Néhány hónapja ünnepeltük a Sárospataki és a Pápai Kollégium alapításának 450 éves évfordulóját. Ebből az alkalomból a Debreceni Református Teológiai Akadémia 30 diákja dr. Csohány János professzor vezetésével látogatást tett Pápán a „Dunántúl Athénjé”-ben november 6—8. között. Az Ókollégium épületében laktunk, melyet ma Bocsor István Kollégiumnak neveznek. Megható volt ebben a barokk épületben lakni, és arra gondolni: ide járt egykor Jókai és Petőfi. A Petőfi Sándor Gimnázium és Szakközépiskola, melynek kollégiuma — az épület — ,méltóképpen őrzi az ősi „Alma Mater" hagyományát. Erről győzött meg bennünket a Kollégium falain található tanárok élete és az iskola története. Bocsor István a Kollégium oktatója a két említett író, illetve költő történelemtanára volt. Ezúton mondunk köszönetet a Veszprém Megyei Tanács művelődési osztályának és a Bocsor István Kollégium igazgatóságának, hogy lehetővé tették, hogy az Ókollégiumot belülről is megismerhessük. November 7-én délelőtt Pápa nevezetességeit tekintettük meg. Így a volt Esterházy-kastély korhű világával és az épületben levő helytörténeti múzeumot, majd a város főterén álló plébániatemplom Maulbertsch-freskóit csodáltuk meg. Természetesen a város másik két jelentős barokk templomát, a ferences és a bencés templomokat is útba ejtettük. Városnéző sétánkon Pápa szinte minden műemlékét megismertük. Délután a Dunántúli Református Egyházkerület tudományos gyűjteményeit látogattuk meg. A sort a Pedagógus Művelődési Pártunk Otthonban található Illustris Schola c. kiállítással, az Ótemplomban az Egyházművészeti Múzeummal és Levéltárral, a volt Kollégium 1895-ben épült épületében pedig a könyvtárral zártuk. Köszönjük azt a lelkes kalauzolást, melyet Kövy Zsolt mb. igazgatótól és Vladár Gábor tudományos munkatárstól kaptunk. Másnap a „vizek városá”-ba — Győrbe — érkeztünk. Délelőtti városnéző sétánkat a pályaudvarral szemben levő Városi Tanács épületével kezdtük. Természetesen az új színház épülete is felkeltette figyelmünket, Vasarely oldalfali op art kerámiái pedig különösen hatottak a városfalra épült kis házak között. Majd a hangulatos reneszánsz udvarokban és a barokk utcákban gyönyörködtünk. A hideg időben jólesett megpihennünk a Patika Múzeumban, és felidéznünk, milyen lehetett eredetileg ez a jezsuita gyógyszertár. Következő stáció a Borsos Múzeum volt, majd Püspökváron át érkeztünk a Vaskakas étterembe, ahol ebédeltünk. Közben idegenvezetőnk elmesélte a Vaskakas legendáját. Délután fakultative ismerkedtünk a város még eddig nem látott nevezetességeivel. Hazafelé pedig már arról beszélgettünk, hogy tavasszal újra felkerekedünk, és hazánk más tájait és városait fogjuk felkeresni — Deo volente. Hasznosak az ilyen kirándulások: közösség-kovácsoló hatásuk mellett — szórakozva tanulunk. Különösen értékes ez a tanulás akkor, ha „református zarándokhelyek” megismerését tűzi ki célul. (Debrecen) Lőrincz Zoltán Elmenni vagy maradni Sokan és sokszor kívánkozunk elmenni ebből a világból. Kívánkozunk kijutni a földi életből,akár magányunk, betegségünk, akár testi-lelki nyavalyánk, akár Szegénységünk, akár az emberi gonoszság vagy a kór okozta kilátástalanságok miatt. Kifejezhetetlen az emberi szenvedések száma, amely mind-mind azt sugallja el innen egy vélt, jobb világba. Egyszóval életünk olykor-olykor örömtelen. Pedig érezzük, az öröm életszükséglet. Keressük, vágyakozunk utána, mert nemcsak jó érzéssel tölt el, hanem ihletet, kedvet ad a tervezéshez, alkotáshoz, vállalkozáshoz. A keresztyénség úgy indult el, mint az Istentől jövő örömhír hordozója. De már az Ószövetség sem szűkölködik az örömre való felhívásban. Írói végigvezetik az embert az öröm különböző formáin: az élet egyszerű örömein, az egyéni, családi és közösségi életen, amely mind megannyi alkalom és lehetőség az öröm fellángoltatására. A mértékletes étkezés, a szüret, az aratás örömei, az egészség örömei, az élet bajairól elfelejtkezni tudás — az Ószövetség szerint — örömforrások. De a választott népnek nagy öröm az előrehirdetett Messiás érkezése is. S valóban a földi sötétségbe, borúba megérkezett a felhőket és ködöket oszlató fény, Jézus Krisztus. „Nagy örömről” adnak hírt Betlehem angyalai, hiszen az ő egykori és a mostani karácsonyban való megszületése örömünk egyetlen igazi és buzgó forrása. Öröm, hogy Isten beáll az embervilágba, egynek tekinti magát velünk. Ajándékot adni és kapni öröm. Karácsonykor pedig nem történik más, mint az Isten ajándékozása. Kincseit nem tartotta meg magának, hanem felénk nyújtja. Emberi módon közeledik és belenő életünkbe, mint gyermek, mint ifjú és mint felnőtt, érett ember. Hasonló hozzánk, vannak szülei, van otthona, hazája, munkahelye, dolgozik, nevet, de emellett szomorkodik, sír és néha töpreng. Vannak tervei, barátai és ellenségei, de mindezek fölött van küldetése, melyre egész életét ráteszi. Hitünk alapmeggyőződése az, hogy Isten megtestesülésében mindenben hasonló lett hozzánk, egészen magára vette életünket, azonosította magát a sorsunkkal, ezért Neki megvan a hatalma, hogy megmutassa a kivezető utat, megoldást hozzon az élet gondjaira. Aki így közeledik, annak a jövetele örömöt jelent. A karácsonyi öröm nemcsak egynéhány kedves óra, amely időlegesen elfelejteti gondjainkat, bajainkat, hanem benne az emberi élet döntő kérdései merülnek fel és kapnak kimerítő választ. A korábban említett tartós öröm csak akkor lehetséges, ha megtapasztaljuk, hogy olyan ígéretet kapunk, amely nagyobb, mint mi vagyunk, és nagyobb, mint a vak sors, mely feneketlen mélységeket nyit meg előttünk és körülöttünk. A bajokat már sokan és sokféleképpen akarták orvosolni, de még senki sem ígérte, hogy olyan maradandó örömöt tud adni, amelyet senki nem vehet el tőlünk. Ezt egyedül Krisztus, karácsonyi Isten-ajándékunk ígérte csak. A lét bizonytalanságát, az inneni elmenekülésvágyat csak ez a tartós öröm oldhatja fel. A közelgő karácsony gyertyalángjai a természetfeletti fényeket is jelképezik. Ezért gyújtja örömre a szíveket a megtestesülés titkának ünnepe. Ezek a visszafénylések adnak tartós, túláradó örömöt a legelhagyatottabb lélekre vagy a kemény arcokra is karácsony ünnepén, mert a lelkek legmélyén mégis ott él a megváltott ember arca. Időszerű tehát Pál apostol felemelő buzdítása: „örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom, örüljetek... az Úr közel.” (Fi. 4:4—5). Ez a szinte türelmetlen felhívás az ember javát célozza, hiszen minden emberi érzés koronája az öröm. És ha a hivő ember az Úr közelségével magyarázza ezt az örömöt, akkor valóban mindent érdemes megtenni, hogy közel legyen az Űr, már itt a földi életünkben is. Érdemes őt ittmaradva várni, mert közelsége tartós örömöt fakaszt. Győrffy Erzsébet VALAKIKET Isten hív, úgy hívja, mint bűnösöket, lelki jóra maguktól tehetetleneket, lelkiképpen megholtakat, arra hívja, hogy megelevenedjenek s engedelmeskedjenek. (Nádudvari Péter, 1741.) Ami rajtunk is számonkéretik AMSTERDAM belvárosán kellett keresztül haladnom ahhoz, hogy megtaláljam az ökumené elnevezésű szerény kis szállodát, amit római katolikus, ferences szerzetesek tartanak fenn. Itt laktam a magyar küldöttség többi tagjával együtt hat napon át, az Egyházak Világtanácsa által rendezett konferencia alkalmából. Ahogy a kis, csendes utcát kerestem, valami különlegesre figyeltem fel. Aki már járt Hollandiában, az jól tudja, hogy miről akarok írni, amikor a holland házak ablakait emlegetem, amelyek csodálatos tisztaságukkal, nagy méretükkel folyton magukra vonják az utcán sétálók figyelmét. Azt is mondhatnám, hogy a rendkívül magas színvonalú lakáskultúrát tükröző holland otthonoknak szinte a leglényegesebb alkotó eleme, központja ez az ablak, amin szabadon lehet a lakásból kitekinteni, és kívülről szabadon lehet a család életébe bepillantani. Nos, amire felfigyeltem: ezekben az ablakokban — túlzás nélkül, minden másodikban — ugyanazt a plakátot láttam kiragasztva. Ezen egy idősebb nő látható, amint dühhel és nagy energiával eltaszít magától egy nagy fekete bombát. A rajz alatti felirat: Nem kérünk a nukleáris fegyverekből! HA EHHeZ az első benyomáshoz még azt is hozzáteszem, hogy a megérkezésem előtti napon zajlott le a világ eddig legnagyobb tüntetése a nukleáris fegyverek betiltásáért, amely tüntetésen mintegy négyszázezer ember vett részt, akkor azt mondhatjuk, hogy az Egyházak Világtanácsa alig találhatott volna jobb helyet a leszerelésről és a nukleáris háború elkerülésének lehetőségeiről megrendezett konferenciájának megtartására, mint éppen Hollandiát. Azt az országot, amelynek népe az utóbbi időben rendkívül sokat hallatott magáról békekezdeményezéseivel, békedemonstrációival, melyeknek megszervezésében a hollandiai egyházi szervezeteknek döntően fontos szerepe volt és van. Anélkül, hogy dramatizálnám a fennálló helyzetet, remélem olvasóink is egyetértenek velem, amikor az amsterdami konferencia súlyos élményeivel megrakodva hazajövet azt mondom, hogy ez a sajátos tanácskozás valóban az emberiség legnagyobb kérdésére kereste a választ: hogyan kerülhetnénk el a legszörnyűbbet, az emberiség totális pusztulását. Nem tudtam szabadulni Péter apostol félelmetes jövendölésének szavaitól, amikor a katonai és egészségügyi szakértőket hallgattam, és egy lehetséges nukleáris háborút bemutató film borzalmait néztem: „... az egek lángolva felbomlanak, és az elemek égve megolvadnak!” (II. Péter 3:12). TEOLÓGUSOK, történettudósok, diplomaták (közöttük Domokos Mátyás magyar nagykövet), magasrangú katonák, katonai szakértők, egészségügyi szakemberek, közgazdászok — kiki világhírű szakértő a maga területén — hat napon át reggeltől estig, jól megszervezett program keretében újra meg újra, a tudás mélysége fölötti döbbenetüket megosztva próbálták magukból is kiszorítani a választ a kérdésre: hogyan kerüljük el azt, ami úgy tűnik, elkerülhetetlen. Ezeket a férfiakat hallgatva, úgy éreztem, hogy a mindennapok embere, közöttük én is, mily döbbenetesen kéréset tud a bennünket többszörösen fenyegető nukleáris veszélyről, és azokról az erőfeszítésekről is, amelyek ennek elkerülését célozzák. Vajon belegondolnak-e azok, akik ezeket a sorokat olvassák, hogy a ma létező nukleáris fegyverek ereje akkora, hogy hétszeresen is elegendő lenne bolygónk teljes megsemmisítéséhez. E fegyverek közül nem egy önmagában lényegesebben nagyobb hatékonyságú, mint ahány bombát összesen fölhasználtak a második világháború során. Ezek a fegyverek, a nukleáris töltetű robbanófejeket hordozó rakéták 10 percen belül érik el egyik kontinenstől a másikat. Sokan azzal a cinikus kézlegyintéssel intézik el a dolgot, hogy egy atomháború esetén úgy is mindennek egyszerre vége lenne, fájdalom, szenvedés nélkül. Ez tévedés. Egy ilyen háború valójában: világégés, amelyben az emberek milliói a szó szoros értelmében elégnének, sugárbetegségben, fájdalomnak halálával halnának meg. Aki pedig talán túlélné a katasztrófát, — mint ahogy az egyik szakértő elmondotta —, olyan szenvedések elé nézne és egy olyan totálisan porig égett világon találná magát, melynek érzetén és láttán maga is a halált kívánná. Olyan háború volna ez, amelynek nem lenne győztese . .. VAJON VALÓBAN olyan feloldhatatlan ez a helyzet, amiben a világ népei vannak? Vajon rólunk is ír a zsoltáríró a IX. zsoltárban: „Maguk ásta gödörbe zuhantak a népek, rejtett hálójuk fogta meg lábukat... a bűnöst saját kezének műve ejti csapdába” (16. f). • Nagyon sok, felelősen megfogalmazott keresztyén és nem-keresztyén vélemény hangzott el a világ nyomasztó kérdésének feloldására ezen a konferencián, amellett, hogy pontosan körvonalazta a fegyverkezési versennyel kapcsolatos technikai, politikai, erkölcsi és teológiai problémákat. A 28 szakértő (akiket az EVT által felkért 18 egyházi vezető, — közöttük volt dr. Tóth Károly püspök is —, teológus hallgatott meg, intézett hozzájuk kérdéseket, miközben az EVT tagegyházainak megfigyelői feszülten figyelték a többnapos párbeszédet) olyan átfogó képet adott világunk jelenlegi bonyolult helyzetéről, hogy önkéntelenül Mózes V. könyvének jól ismert versei jutottak újra meg újra eszembe: „Eléd adtam ma az életet és a jót, de a halált és a rosszat is ... Életökbe adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot. Válaszd hát az életet, hogy élhess te és utódaid is!” (15:19). VALAMENNYIEN egyetértettek abban, szinte kivétel nélkül, hogy minden erőt összpontosítani kell egy esetleges nukleáris háború elkerülésére; tiltakoztak a korlátozott nukleáris háború elképzelése ellen, mivel az nyilvánvalóan nem maradna korlátozott. Rendkívül fontosnak tartottak mindenféle tanácskozást, tárgyalást, amelynek a fegyverkezési hajsza megállítása a célja, mindamellett azt is aláhúzták, hogy a tárgyalások önmagukban nem hoznak végső eredményt mindaddig, amíg a nukleáris fegyverek gyártásának beszüntetését, kipróbálásuk leállítását nem eredményezik, és nem vezetnek a jelenleg felhalmozott iszonyatos menynyiségű fegyverek megsemmisítéséhez. Felmérve a tényeket, meglehetősen sötét kép rajzolódott ki. Ugyanakkor azonban a remény jelei is felcsillantak. Rendkívül nagy jelentőséget tulajdonítottak a népek, a tömegek tiltakozó hangja erősödésének, és különösen is annak a nélkülözhetetlen és egyre fontosabbá váló szolgálatnak, amit a Keleten és a Nyugaton élő egyházak tehetnek a népek közötti bizalom erősítéséért. Hiszen a kölcsönös bizalom az egyik legfontosabb lépés a béke megteremtésének útján. AZ EGYHÁZAKNAK ezért a béke követeiként kell fellépniük a feszültség közepette. Erre azonban alaposan fel kell készülniük, ismereteket kell szerezniük, sajátos keresztyén állásfoglalásukat határozottan kell kinyilvánítaniuk. Nagy hangsúly esett arra a tényre is, hogy a nukleáris fegyverkezéssel párhuzamosan meg kell oldani átfogó gazdasági, politikai és ideológiai kérdéseket is. Újra és újra felvetődött annak szükségessége, hogy a fegyverkezésre fordított hihetetlen nagy mértékű összegek, ipari kapacitások, szellemi energiák ne a háborús eszközöket, hanem a fejlődésben elmaradt népek felemelkedését szolgálják. Hiszen annak is tudatában kell legyünk, hogy nemcsak akkor pusztulnak el embermilliók a fegyverkezés miatt, amikor a nukleáris bomba jellegzetes gombafelhője feltűnik az ég horizontján. Évek óta halnak meg emberek éppen a fegyverkezésre fordított és a fejlődéstől elvont anyagiak és szellemiek miatt. Máris vannak tehát áldozatai a nukleáris fegyvereknek! Igen, az ember „túl sokat tud”. Ez a tudás félelmetes fegyverré változott kezében. Lassan-lassan úgy tűnik, a legfőbb ellenség a Földön: maga a nukleáris fegyver. Ezért sürgette oly erősen a tanácskozás minden egyes szakértője az egyházak részvételét is abban a küzdelemben, amely gátat akar szabni a bizalmatlanságnak, olyan mítoszok megszüntetésének — ahogy egy Cambridge-i professzor magyarázta —, amely azzal ijesztgeti a nyugat-európai közvéleményt, hogy a Szovjetunió „be akarja kebelezni” kontinensünk nyugati felét. Az egyházaknak fel kell emelni szavukat és cselekedni kell, bizony még akkor is, hogy ha szavuk és tettük túlságosan egyszerűnek is tűnik. NAGY A TÉT: az emberiség léte vagy nemléte. Sajátosan keresztyén szemszögből nézve az ember pusztulását okozó fegyverek gyártása, birtoklása már önmagában elmarasztalandó, vagy ha úgy tetszik: bűn. És bűn az is, ha ilyen fegyverek birtokában arra kényszerítünk másokat: hasonló fegyverekkel teremtse meg önvédelme érdekében az ún. egyensúlyt. Azt az egyensúlyt, amely már önmagában megkérdőjelezhető, hiszen nem a biztonságot, hanem a további bizalmatlanságot és így a fegyverkezés folytatását hordozza magában. Mit tehetünk hát? Minél több ismeretet kell szereznünk annak érdekében, hogy keresztyén állásfoglalásunk hiteles legyen; meg kell látniuk az egyházaknak a helyzet kínálta feladataikat, öszszes befolyásukat latba kell vetniük a bizalom megteremtéséért, és végül össze kell fogniuk mindazokkal — tekintet nélkül vallási, ideológiai álláspontjukra, akik meg akarják állítani a Föld elpusztulásához vezető folyamatot. VAN REMÉNYSÉGÜNK tehát — foglaltam össze magamban a tapasztalatokat. Vannak erők, amelyek minden eszközzel ellene vannak a mindent elpusztító fegyvereknek, noha maguk is birtokolni kénytelenek azt. Vannak emberek, vannak hivő emberek, akik immár nem magányosan, elszántan kénytelenek bátortalanul megálljt kiáltani. És van ígéret, a teremtő Istentől vett ígéret, hogy egyedül a világmindenséget megalkotó Úrnak van hatalma megsemmisíteni azt, amit alkotott. Még akkor is, ha a megsemmisítéshez szükséges erő többszörösen is birtokában van már az embernek. Mégis bíznunk kell Isten hosszútűrő kegyelmében, nem felejtve az intelmet: „Vigyázzatok, legyetek éberek, mert nem tudjátok, mikor jön el az az idő!” (Márk 13:32). Az idő, amikor számonkéretik rajtunk is a magunk és a világ élete. Komlós Attila A konferencia egyik sajtótájékoztatóján. Középen dr. Tóth Károly püspök