Reformátusok Lapja, 1984 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1984-05-27 / 21. szám

6 IfORMVniMlkUm Szilvásvárad búcsúzik Ezerkilencszáznegyvennégy április 19-én estefelé futótűzként terjedt el a hír Szilvásváradon: Megjött a „behívó”! Szántásból szekéren befelé igyekvő gazdák, szőlőkből, kertekből, vállukon ásóval, kapával hazaballagó leányok, asszonyok, udvarokon, utcán játszadozó gyermekek szájról szájra adták ... — Viszik a harangot! — Mikor? — tették fel a kérdést sokan. — Most — felelték a beavatottak. — Ma fél hétkor, negyedórával ezelőtt jött a parancs, hogy reggelre kint legyen az állomáson. A nép megindult. Mint megbolygatott hangyaboly nyüzsgött, törtetett a templom irányába. Elöl a kisfiúk szaladtak, utánuk a lánykák. A felnőtt fiatalság aztán ment, legvégül bandukoltak az aszszonyok és az emberek. A domb tetejére épült kerek, fehérfalú református templomba vezető lépcsősoron haladt a vándorlás felfelé. Míg kezdetben csak gyéren szállingóztak a községbeliek, most mind sűrűbben jöttek. A legelőször érkező fiúgyerekek mindjárt felkuporodtak az oszlopok közé, a kisleányok előttük kézenfogva a gyepen sétáltak, a nők a fal mentén helyezkedtek el, a férfiak egyelőre félreálltak. A magányosan meredő szegletes harangtoronyban ekkor már javában folyt a munka. Négy-öt, jól megtermett markos munkás harsány kiáltozások közt szerelte le a harangot és azon vitázott, miképp eressze le. — Úgy hallám, megszólaltatják, mielőtt elviszik — mondotta valaki. — Meg-e? — csudálkozott egymás. — Mit nem beszélsz? — intette le a harmadik. — Már hogyan lehetne? Hiszen riasztásnak vélné a tudatlan! Bizony úgy volt csakugyan. A szegény harang az utóbbi időben nem békés feladatát teljesítette, hanem támadó repülőgépek közeledését jelezte. A nép most felfigyelt. A harang egy pillanatra, igen, mégiscsak megkondult. A nyelvét vették ki, hogy ne csengjen, bongjon kéretlenül. Az égen fényes bárányfelhők fekete viharfellegekkel csíkozódtak. A lemenő Nap vörös fénybe vonta az ég alját. Gyerekek sapkájukat a fejükbe nyomták. Az asszonynép fázósan húzódott össze Hűvös szél érkezett a hegyekből. Távol a Szalajka vize sebes rohanással vágtatott. Megilletődött, szomorú csend honolt a füves térségen, olyan mélabús, mintha az elmúlás csendje lett volna. A megjegyzések is, amik elhangzottak, éppen olyanok voltak, mint temetésen. Sajnálkozók, halkak ... — Jó harang volt! — *Hát! — Vigyázva kék vele bánni, megérdemli! — Úgy ám! Búzába adtuk össze az árát, most meg ki tudja, mi lesz belőle. Ágyú vagy bomba? — A második emán. Az elsőt is a háború vitte el... — Az ... A másik háború ... — Oszt még ha legalább lenne értelme... De ahogy annak se volt, ennek se lesz. Tudnám csak, hogy a nép javáért folyik a háború, a szabadságért, testvériségért, nem szólnék egy szót sem ... Szívesen adnám nemcsak ezt, mást is, mindent adnánk, igaz? Mindnyájan ... — Ha eljönne egyszer az a nap, amiről szól kend, nemcsak ezt adnánk, nemcsak mindent, de mennénk mink is vele... De hol vagyunk attól? — Hol? — szólalt meg csendesen egy fiatal erdőmunkás. — Talán nem is olyan messze. Lehet, itt van a küszöbön már. A nap, a felszabadulás napja. A községi bíró lentről intézkedett, az emberek fentről kiáltoztak ... — Szoritjátok jó erősen! Húzzátok a kötelet! Eresszétek! Nem tudni, merről: ökrösszekér kanyarodott fel a dombra és megállt kissé távolabb. A leányok körében súgás-búgás kelt. Virág tarkállott, szalag libbent. Fel szándékoztak díszíteni szépen, illendően a nagy útra indulót. Mintha megérezték volna a perc jelentőségét: a kicsinyek szokatlanul jól viselkedtek, míg a nagyok komor arccal, döbbent hallgatással állták körül a tornyot. Lassan beesteledett. A mennybolt vörössége fokról fokra halványodott, a község távolabbi házai fölé szürke félhomály borult. A falu fölött emelkedő hegyek sorban egymás után áthatolhatatlan, sűrű, mély sötétségbe burkolóztak. — Éi lesz nemsokára, mit huzavonáznak anynyit? — kezdett aggodalmaskodni a közönség. Feszült várakozás után végre, végre a harang megjelent a torony ablakában. — Nem is olyan nagy... — csudálkoztak egyesek. — Tizenegy mázsa — mondta egy suttyó legény. — Eszed tokja! — intette le a társa. — Édesapámtól tudom biztosan, hogy nem ,több száznyolcvanöt kilónál. — Hé, hopp! A fentről dolgozó emberek a súlyos érctömeget fellendítették a párkányra. — Bátyámuram! Ide gyűjjök! De sebesen! A sokadalmat mintha kettévágták volna: szempillantás alatt utat nyitott az ökrösszekérnek, mely szorosan odahajtott a fal tövébe. Közben megérkeztek a leányzók is, akik pirosra gyúrt orcával mostanáig szaladoztak, hogy utolsó percben összeszedjenek még annyi tarkaszínű pántlikát, amennyit csak lehetett föllelni a faluban. Honnan, honnan nem, csokrok is kerültek elő szép számmal, a tavasz virágaiból kötött bokréták, jácint, barka, fehér és kék ibolya. A munkások a toronyban sietve dolgoztak, mert rohamosan kezdett esteledni. Tudták: mielőtt,egészen besötétedik, készen kell lenni a munkájukkal. Most hirtelen suttogás támadt. Egyik szál a másiknak adta át: — Ki fogják dobni az ablakon! — Csak nem tán? — De úgy ám, mivelhogy nem lehet másképpen lehozni. — Óh, óh! Máris az ablak peremén nehezedett a harang. Vakolat hullott nyomán marokszám a fűre. — Egy kerek rudat hozzatok gyorsan. Azzal billentjük majd le! — Távolodjon el mindenki innen! A tömeg szél nélkül arrább húzódott, olyan némán, hogy a légy zümmögését is meg lehetett volna talán hallani ebben a pillanatban. Az aszszonyok vállukra emelték kicsiny gyermekeiket, hogy azok is lássák, mi történik. Valaki nagy léptekkel szaladt rúdért, de mire visszaérkezett, már nem volt szükség rá. A kötelékétől megszabadított harang kiesett az ablakon és maga után nagy ürességet hagyva, mélyen bevágódott a puha földibe... Nem lehetett észrevenni, miképpen, de egyszerre csak a szekéren volt. Oldalára dőlve feküdt, mint egy beteg jószág. Az idős parasztgazda a kocsi bakján harsányan felkiáltott: — Hé csak! Akdjátok fel és igazítjátok el szépen! Így csak nem vihetjük?! Olyan ez, mint a halott — fűzte hozzá a nagy bajusza alatt mormolva, csendesen. — Meg ke adni neki a végtisztességet! A körülötte álló férfiak megfordították és eligazították erre úgy, hogy tisztán el lehetett olvasni rajta a felírást: Békesség követe vagyok, Zengve szólok ti hozzátok, a szavam int, a szavam hív, Legyetek mindhalálig hív. — Most jöhettek tik, lányok, ha akartok! Hogyne akartak volna! Versenyt igyekeztek a díszítésben. Ügyes kézzel, könnyes szemmel fonták, bogozták a szalagokat, kötözték a virágokat, gallyakat. Mintha csak élő embert öltöztettek volna, olyan szeretettel becézték, simogatták. Egy öreg néni, akinek talán a fia ment ilyen felvirágozva, felpántlikázva a harctérre, közben hangosan felzokogott, mire a többi asszony is rákezdte a sírást. És a mind sötétebbre váló alkonyatban, a nép zúgásától kísérve a szekér megindult lépésben, lassan, végig az utcákon át, ki az állomásra. Vitte a falu kedves harangját oda, ahol a tavasz szépsége akkor vérözönbe fúlt... Ahol béke helyett háború vihara zúgott. Ahol emberek ölték egymást. Miért? A szilvásváradiak meg, akik lehorgasztott fejjel, búsan, mint temetés után, hazamentek elsötétített ablakú házaikba, fülelve lesték az éj csöndjében: nem jönnek-e bombavető repülőgépek, miknek a közeledtét nem jelezte többet a harang szava. És nem hallották többet sok derék falubéli fiatal legény szavát sem ... (Répáshuta) Forst Margit 1984. május 27. Schweitzer Albert: NE ÖLJ! Hét- vagy nyolcéves koromban nagy élményben volt részem. Pajtásommal, Heinrich Brasch-sal gumicsúzlit csináltunk, amivel apró köveket lehetett kilőni. Tavasz volt. Húsvét közelgett. Egy vasárnap reggel pajtásom így szólt hozzám: — Gyere, most kimegyünk a szőlőhegyre és madarakat lövünk. Ez a hívogatás iszonyatos volt számomra, de nem mertem ellentmondani, mert féltem, hogy kinevet. Eljutottunk egy még csupasz fa közelébe, amelyen a madarak — tőlünk mit sem tartva — vidáman, énekelve köszöntötték a reggelt. Vadászó indián módjára lapulva, pajtásom egy követ tett a csúzli bőrtartójába és megfeszítette a gumit. Parancsolóan nézett rám és én — szörnyű lelkiismeret-furdalások közepette — hasonlóképpen cselekedtem, de magamban megfogadtam, hogy szándékosan mellé fogok lőni. Ebben a pillanatban megszólalt a templomi harangszó, belecsendült a napsütésbe és a madarak énekébe. Ez volt az elsőarangozás, fél órával a hívőket a templomba szólító harangszó előtt. Számomra olyan volt, mint egy égi szózat. Eldobtam a csúzlimat, a madarakat szétrebbentettem, azok elrepültek, most már biztonságban voltak pajtásom csúzlijával szemben is, én pedig hazaszaladtam. És azóta, valahányszor — húsvét közeledtével *— a harangszó a tavaszi napsütésben a még csupasz fák között cseng-bong —, meghatódva és hálás szívvel gondolok arra, miként zengte el annak idején ez a harangszó a szívemben a „Ne ölj” parancsolatát. Ettől a naptól kezdve elég bátor voltam ahhoz, hogy megszabaduljak az emberek előtti félelemtől. Ha legbensőbb meggyőződésem forgott kockán, sokkal kevesebbet adtam mások véleményére, mint azelőtt. És igyekeztem legyűrni azt a félelmet, hogy pajtásaim kinevethetnek. Gyermek- és ifjúkorom nagy élménye, hogyan formálta lelkemet a parancsolat: Ne ölj, ne kínozz! Mellette elhalványulnak az összes többi élményeim. Fordította: Zsigmond Gyula OLVASÓINK ÍRJÁK ) Tisztelt Szerkesztőség! Vasárnap, április 29-én, hogy él voltam templomban, a kedves hangú lelkészünk kihirdette, hogy május 13-án lesz a konfirmandusok kikérdezése. Felkérte azokat a híveket, akik 10, 25, 40, 50 évvel ezelőtt konfirmáltak, hogy tegyenek a jeles napon majd bizonyságtételt és számoljanak be, hogy hogyan is folyt le az akkori, korabeli konfirmáció. Most én, mint 40 éves konfirmandus „diák” (t. i. 40 éve, 1944-ben konfirmáltam), engedjék meg, hogy megkeressem önöket, s ha lehet az „Olvasóink írják” c. rovatban, ha röviden is, szíveskedjenek leközölni az alábbiakat: 1944. május 18-át írtunk akkor, s visszaemlékezem: Áldozócsütörtök délután volt. Hogy miért délután? Mert az időtájt délelőtt már elég sűrűn volt légiriadó, s így az őszhajú lelkipásztorunk úgy rendelkezett, hogy délután legyen az ünnepi aktus, ne kelljen kivonulnunk a templomból, mint pár héttel élőbben virágvasárnapkor. Szép rendben egyenként tettünk tanúbizonyságot mindarról, amit a hitünk tudományából belénk plántáltak Tóth Lajos nagytiszteletű és Szigethy Gyula kistiszteletes úr. Isten kegyes volt hozzánk, nem üvöltött fel a sziréna vésztjelző hangja, hanem helyette orgonánk megnyugtató zsolozsmájára Héthy József rektor urunk vezényletével énekeltük el: „Jövel, Szentlélek Úristen ...” Az ünnepség után a templom alsó bejáratánál fényképezés következett. Ma is őrzöm a kissé már megkopott fényképet, őrzöm továbbá a konfirmációs emléklapot, amelyen ez áll: „Alulírott lelkipásztor hivatalosan igazolom, hogy Töttös Gábort, aki Szekszárdon, 1928. június 29-én született, a mai napon a szekszárdi református egyházközségben tartott konfirmációs ünnepélyen a keresztyén vallás alapigazságainak ismeretéből megvizsgáltam, hitében megerősítettem, konfirmáltam és az úri szent vacsorával való élésre felhatalmaztam ... Szekszárd, 1944. május 18. Tóth Lajos sk. lelkipásztor ” Szeretnék annyit hozzáfűzni, hogy fogadalmamat mind a mai napig megtartottam, s míg éltet az Isten, meg is tartom. Csak annyit még, hogy a most konfirmáltak is legyenek szeretett egyházunk hű tagjai, s Krisztus kezét fogva járják Isten útjait. Legyenek állhatatosak a béke védelmében is, mert az életünk csak úgy teremtheti meg éltető gyümölcseit. Áldás, békesség! Szekszárd, 1984. május 1. Töttös Gábor kovácsmester Petőfi Sándor: SORS. NYISS NEKEM TÉRT... Sors nyiss nekem tért, hadd tehessek Az emberiségért valamit! Ne hamvadjon ki haszon nélküle Nemes láng, amely úgy hevít. Láng van szívemben, égbül eredt láng, Fölforraló minden csepp vért. Minden szívütésem egy imádság A világ boldogságáért. Ő vajha nemcsak üres beszéddel, De tettel mondhatnám el ezt! Legyen bár tettemért a díj egy Új Golgotán ,egy új kereszt! Meghalni az emberiség javáért, Mily boldog, milyen szép halál! " Szebb s boldogítóbb egy hasztalan élet Minden kéjmámorainál. Mondd, sors, mondd ki, hogy így halok meg, Ily szentül! ... s én elkészítem Saját kezemmel azon keresztfát, Amelyre fölfeszíttetem.