Reformátusok Lapja, 1985 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1985-02-24 / 8. szám
2 I ! ! Kedves *okás az angolszász világban az, hogy az emberek előre nyomtatott derűs, szellemes szövegekkel köszöntik egymást életük jeles napjain. Kezünkbe került egy olyan üdvözlő lap, amelyet házastársak adhatnak, küldhetnek egymásnak. Ékes betűkkel mindössze ez áll a levelezőlap egyik oldalán: „Drágám! Te vagy az én meghallgatott imádságom.” Aztán, ha megfordítja a címzett a lapot, a másik oldalon így folytatódik a szöveg: „Igaz, hogy én nem ilyet kértem, de most már látom, hogy mégis csak te vagy az igazi!” Mit szólnánk hozzá, ha mi kapnánk egy ilyen levelet? Megsértődnénk? Vagy örülnénk neki? Továbbá: tudnánk-e mi igaz szívvel, derűsen és ugyanakkor nagyon is komolyan leírni a társunknak ezt a szöveget? Finoman emlékeztet ez a tréfásan „beugrató” szöveg arra, hogy elvárásaink voltak, mielőtt megismertük a társunkat. Képzeletünkben pontosan meghatároztuk, hogy milyen legyen a nagy I „ö”. Aztán döntöttünk egy személy I mellett, bizonyára abban a reménységben, hogy ő fogja valóra váltani az elvárásainkat. Nem így történt? Csalódtunk? Kiderült, hogy a választott személy nem a mi fáradalmaink megtestesülése és megvalósítója, hanem Isten teremtménye. Egyedi példány, ismételhetetlen, öntörvényű ember. Amikor ez sok keserű konfliktus kínjában teljesen világossá lett, akkor érkeztünk el életünk — együttes életünk, házaséletünk — legsúlyosabb válságához. Akkor lett esedékes életünk igazán nagy döntése. Lehetett volna így dönteni: „Pardon, tévedtem”. Lehetett volna elválni és mindent elölről kezdeni. Továbbra is képzelődni, keresgélni, egy másik személy mellett dönteni és ismét csalódni. S aztán harmadszor is elölről kezdeni mindent. Nem így történt. (E sorokat azoknak írjuk, akiknél nem így történt.) Isten erőt adott a másik döntéshez: úgy döntöttünk, hogy inkább ragaszkodunk a választott személyhez, a valóságos emberhez, mint álmaink ideális személyéhez, a soha nem volt és soha nem lesz Grál-lovaghoz, vagy a mesebeli tündérhez, aki imádkozni is tud, de mosogat-ni is szeret, aki jön, ha nekem kell és szabadon enged, ha mehetnékem támad ... Úgy döntöttünk, hogy nem a csalódásé, hanem a szereteté legyen az utolsó szó. Kérdezheti valaki: a beletörődést, a megalkuvást hirdetjük tehát? Legyen ez a filozófiánk, ez van, ezt kell szeretni? Azért rosszak ezek a kérdések, mert egy páholyban ülő sértődött személy rámutat a partnerére és mivel elégedetlen vele, őt vádolja, őneki kellene megváltoznia. A keresztyén gondolkozás ezzel szemben ezen az úton jár: Isten gondolata valóban a változás, a megváltozás. De Isten engem akar megszólítani, szavával először engem akar megváltoztatni. Ha nyitott vagyok erre, ha igazán megváltozok, onnan kezdve más szemmel nézem a társamat. Fölfedezem benne a jót, amit eddig nem láttam és megértem a rosszat, amit eddig csak hánytorgattam. Ha igazán megváltoztam, nem követelem tőle, hogy megváltozzék. Ezen az úton beárad közénk a szeretet és a szabadság levegője és ebben végre ő is fölszabadul arra, hogy most már ő is akarjon és tudjon megváltozni. Ha fáj az, hogy „nem ilyennek gondoltam őt”, arra kell gondolnunk, hogy az Isten sem olyannak gondolt engem, amilyen most vagyok. Először önmagamon kérjem, számon az esedékes megváltozást. Ha engedem, hogy Isten rajtam kezdje el megváltoztató munkáját, biztosra vehetem, hogy munkálkodása nem fog nálam megállni. Mikor már nem követelem, ajándékba kapom a másik fél megváltoztatását, így aztán kölcsönösen eljutunk oda, hogy „nem ilyennek gondoltam ugyan őt, de Istennek mindkettőnkben elvégzett munkája ii nyomán most már igaz örömmel is vallom: te vagy az én meghullga- tott imádságom”. , __________ '_________ IFORMÁTUSOK LAPJA AZ IGE MELLETT [sBIatststsBBlslsBEtsBBStsIsSIsSIsIataStgl; j MÁRCIUS 3. VASÁRNAP „Akkor mit jelent az írásnak ez a szava:...” (Lukács 20:9—19). Jézus sokszor szegezi szembe ellenfeleivel Istennek a törvényben, a zsoltárokban és a prófétáknál felhangzó szavát. Csodálatos erőforrás volt számára az, ami megíratott. Pedig ő maga volt az élő, testté lett ige. Mennyivel inkább szükségünk van nekünk annak megértésére, hogy mit jelent életünknek ebben, vagy abban a helyzetében az írásnak a szava. Bibliavasárnapon különösképpen meg kell vizsgálni magunkat, hogy miképpen bánunk a Szentírással. Megbecsüljük-e azáltal, hogy életünk zsinórmértékévé engedjük válni Isten benne megszólaló szavát? Vedd, olvasd és cselekedd az Igét! V. Mózes 21. 80. Zsoltár. MÁRCIUS 4. HÉTFŐ „Ezután állandóan szemmel tartották őt, és kémeket küldtek utána” (20:20—26). Ez a „szemmel tartás” egészen más, mint amit Isten annyiszor kért népétől. Kegyesei az Úrra nézek, hogy ő szemeivel tanácsolhassa őket. S Jézusra is néztek ezzel az Istentől megáldott figyelmezéssel, amikor a názáreti zsinagógában mindenek szemeireá tekintettek. Itt azonban nem erről a figyelemről van szó. Olyan indulat áll e mögött a figyelem mögött, amelyik el akarja pusztítani az Urat, csapdát akar állítani, keresztkérdésekkel zaklatja. Közben azonban egy másik „szemmel tartás” is történik. Isten mindent látó tekintete kémek küldése nélkül is jól látja megtévedt gyermekei indulatát, és népe súlyos árat fizet azért, hogy nem ismerte fel a megtérés idejét. V. Mózes 22: 389. Dicséret. MÁRCIUS 5. KEDD „Mert az ő számára mindenki él” (20:21—40). A ■izadduceusok a végletekig kiélezett „történettel” a feltámadást akarták nevetségessé tenni, vagy méginkább a lehetetlenségét bebizonyítani. Urunk határozott szóval válaszol és tisztázza a kérdést. A földi viszonyok átvitele Isten országára valóban képtelen helyzeteket teremthetne. Az az élet, amit Isten a feltámadásban ajándékoz, más lesz, mint a mostani. Az ismeretnek és szeretetnek olyan tisztasága és titokzatossága adatik ajándékul a feltámadás gyermekeinek, amelyről nekünk itt fogalmunk nincsen. S kutatnunk sem érdemes. Egy azonban bizonyos. Hogy az az élet valóságos élet lesz. S még azt is hozzáteszi Jézus, hogy Istennek élnek most is mindenek, amikor még — a mi ..óránkkal” mérve — nem érkezett el a feltámadás. V. Mózes 23: 289. Dicséret. MÁRCIUS 6. SZERDA „Ülj a jobb kezem felől” (20:41—41). Amikor Jézus ezeket a szavakat, a zsoltárok könyvét, idézve mondja, akkor már a nagyhét eseményeiben vagyunk. Tudatosan készül az érettünk való áldozatra, nem menekül, hanem elébe megy üldözőinek. S mégis hallatlan öntudattal, istenfiúi méltósággal alkalmazza magára a zsoltárigét: „Ülj a jobb kezem felől.” A kereszt árnyékában is látja az Atya jobbját. Az Atya jobbján ülésének áldásai: bűnbocsátó kegyelme. Lelkének ereje, vigasztaló szeretete mindennapjaink éltető forrása. S egy valamiben példa is: Isten még az e szerelmetes Fiát is a szolgálat alázatából magasztalta fel. Senki nem kerülheti tehát ki ezt az utat. V. Mózes 24. 81. Zsoltár. MÁRCIUS 7. CSÜTÖRTÖK „... mert én adok nektek szájat és bölcsességet” (21:1—19). A tanítványi aggodalom gyógyításának szánja a Mester az ígéretet- „Én adok nektek szájat és bölcsességet.” Azt jelenti ez, hogy a Lélek által Jézus a megpróbáltatások idején bizonyságtevői segítségére siet, bátorsággal és a védekezésre képes értelemmel ajándékozza meg őket. Sokan tehetnek ma is bizonyságot arról, hogy életük nehéz óráiban addig ismeretlen világossággal tudtak szólni és rendíthetetlen nyugalommal tudtak cselekedni, amikor Isten országa építésén fáradoztak. Alázatra indító ajándék ez, mert arra is figyelmeztet, hogy a magunk erejéből „nem élnénk meg” az ilyen órákban. V. Mózes 25. 391. Dicséret. MÁRCIUS 8. PÉNTEK „Vigyázzatok magatokra, hogy szívetek el ne nehezedjék mámortól, részegségtől vagy a megélhetés gondjaitól” (21:20—38). Urunk a hivő keresztyén élet megszámlálhatatlanul sok „ellensége", gátló körülménye közül most csak hármat helyez mindenkori tanítványai szívére. De ebből a parányi választékból is kitűnik, hogy az élet minden megnyilvánulása lehet segítség is és akadály is az Isten országa bölcs várásában és munkálásában. A vigyázás tehát mindenkire nézve szükséges. Urunk segítséget is ajánl. Az ő soha el nem múló beszédei, Isten Igéjének és Szentlelkének védelmező ereje öleli körül a megpróbáltatásban védelmet keresőt. V. Mózes 26. 289. Dicséret. MÁRCIUS 9. SZOMBAT „Akkor elmentek, és mindent úgy találtak, amint előre megmondta nekik” (22:1—13). Különös élmény lehetett a tanítványok számára, amikor lépésről lépésre tapasztalták, hogy Mesterük szavai szóról szóra beteljesednek. Nem meglepetést okozott ez, hiszen ismerték hatalmát. Inkább újra megújuló boldog örömet, hogy íme ilyen Uruk van nekik. Isten csodái között szolgáló életünknek sem meglepetés és újdonság a hordoztatás és megtartatás, imádságaink értelmünk feletti módon való meghallgattatásai, hanem csendes, megbékélt örömünk forrása: ilyen Urunk van. De a tanítványok is akkor juthatnak bizonyosságra, amikor elindultak, arra mentek és azt tették, amit Uruk mondott. Urunk tervei mindenkor csak az engedelmes tanítvány előtt bomlanak ki. V. Mózes 21. (Nyíregyháza) 20. Zsoltár: Dr. Fekete Károly „Örömében megveszi” Olvasandó: Máté 13:44 Izrael földje két birodalom: Egyiptom és Mezopotámia (Aszszíria) között feküdt s e kedvezőtlen földrajzi fekvése miatt örökös csatatere volt a két nagyhatalom háborúskodásainak. Az ott lakó emberek az ellenség közeledtére igyekeztek értékeiket biztonságos helyre eltenni. A háziakat felgyújthatták, kirabolhatták, ezért inkábbb a mezőm, a szántóföldben rejtették el kincseiket korsókban, agyagedényekben. A példázatbeli kincs is így kerülhetett oda, a tulajdonos pedig talán meghalhatott, vagy elmenekült, vagy elhurcolták rabszolgának. Az ember akkor bukkanhatott a kincsre, mikor napszámosként valakinek a földjén ökrével szántott. Egyszercsak az ötkör lába besüppedt a földbe. Vajon mit rejtett a titokzatos faláda, vagy agyagedény? Amiint meglátja a kincset, roppantul megörül, de mert nem az övé a szántóföld, kiveszi onnét, és egy kicsit arrébb újra elássa, vagyis olyan helyre rejti, amelyet csak ő ismer, és elmenvén megvásárolja a szántóföldet, hogy azzal együtt a kincs is — az akkori törvények szerint — jogos tulajdona legyen. Mire akar Jézus minket ebben a példázatban tanítani? Isten országa olyan drága kincs, amelyért érdemes mindent odaadni. De mit jelent az Isten országa, a mennyek királysága, és hol van? Isten országa nem földrajzilag meghatározható helyet, hanem állapotot jelent. „Az Isten országa nem szemmel láthatólag jön el” (Luk. 17:20) — mondja Jézus a farizeusoknak. „Isten országa közöttetek van” (21. vers). Tehát aki megtért, újjászületett, az már itt a Földön belép Isten országába, vagyis élete Isten királyi uralma alá kerül. „Ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába” (Ján. 3:5). Ez a királyi uralom csak azok számára látható, érzékelhető, akik már benne vannak, akik „átmentek a halálból az életbe” (I. Ján. 3:14). És kevesen vannak, akik megtalálják. Miért? Mert el van rejtve a világban, mint a kincs a szántóföldben. Igen, Isten országa már megjelent Jézusban, ő maga mondta: „Betelt az idő és elközelített az Istennek országa, térjetek meg és higyjetek az evangéliumban” (Mk. 1:15). Jézus Krisztus a mennyei kincs, Isten legdrágább ajándéka, akit „elrejtett” a világban, ahogy egyik dicséretünkben is énekeljük (440:1): .......istenségét elrejtette, midőn testünket felvette”. Hogyan lehet a miénk ez a mennyei kincs? Váratlanul, meglepetésként bukkan rá az ember, az Ige és a Lélek csodás vezetésével — ajándékképpen. Az ő szegénysége által lettünk gazdagok, mert ő gazdag volt, hiszen Isten volt, hatalomban, méltóságban az Atyával egyenlő. Mekkora dicsőséget hagyott ott értünk! Nemcsak emberré lett, hanem szegény emberré, elhagyottá, kisemmizetté, megcsúfolttá, megalázottá, átkozottá. Mindezt azért, hogy mi meggazdagodjunk, hogy Isten szeretetének áldásait megtapasztalhassuk. Ma is csak a megnyílt szemű ember láthatja ezt hitben. örvendezzünk ennek a kincsnek a bibliai megtaláló örömével! (Budapest) Szolnoky Elemérné 1985. február 24. l.tIÁDKÜZZl.Xhr Eléd hozom, istenem, hétköznapomat. A hosszú órákat és napokat, amelyek mindennel tele vannak, csak nem leveled. Tekints erre a mindennapra, kegyes Istenem, hiszen irgalmas vagy az emberhez, aki alig egyéb, mint hétköznap. Nézz telkemre, alig más, mint egy országút, a világ hömpölyög tova rajta, számlálatlan kicsinyességével, sürgölődésével, kíváncsiságával és üres fontoskodásával. Nem olyannak látod-e telkemet, Te, csalhatatlan igazság, mintegy vásárt, ahol a szélrózsa minden irányából jött árusok tolonganak, és ennek a világnak szegényes gazdagságát árusítják? Mi lesz belőlem, Istenem, ha életem így folyik tovább? Mi lesz velem abban az órában, amikor a hétköznapok minden kicsinyességét egyszerre kisöprik ebből a tárházból? Érintsd meg kegyelmességeddel szívemet. Engedd, hogy ha örömömben vagy bánatomban — ,az e világi dolgok felé fordulok, rajtuk keresztül felismerjem és megszeressem a mögöttük rejtőzködőt: Téged. Add, hogy szeresselek, hogy napjaim egyszer beletorkolljanak örök életed egyetlen napjába. Amen. (XX. századi imádság) A heti bibliai részhez A két szövetség között (LIV.) Heródes nemcsak Antigonus legkiemelkedőbb 45 hívét likvidálta, hanem kitöltötte bosszúját a Nagytanácson, a Szanhedrinen is, amelynek Lamens és Pollio kivételével valamennyi tagját kivégeztette. Ez a kettő is csak azért menekült meg, mert a legutóbbi ostrom során egyedül ők sürgették honfitársaikat, hogy adják meg magukat és fogadják el Heródesz királyuknak. Ezután a főpapi kinevezés kérdése várt elintézésre. Hyrcanus, a leharapott fülű főpap még élt a fogságban a parthusoknál, Seleuciában. Itt Phraates igen kíméletesen bánt vele és megengedte neki, hogy teljesen szabadon mozogjon volt honfitársai között, akik babiloni fogság után ezen a vidéken telepedtek le. (Jós. Ant. 15, 2.2.). Heródes tehát követeket küldött a parthusokhoz azzal a kéréssel hogy engedjék meg korábbi patrónusának a hazatérését és azt a látszatot keltette, mintha viszonozni szeretné Hyrcanus korábbi kedvességét. A seleuciai zsidók persze átláttak ravasz tervein. De a gyönge öregember nem hallgatott a tanácsukra és visszatért Jeruzsálembe. Füleinek az Antigonus által való megcsonkítása alkalmatlanná tették őt a főpapi hivatal viselésére, és így Heródes, aki látszólag nagy tisztelettel bánt vele, a megirigyelt főpapi méltóságot egy ismeretlen papnak, az Áron családjából származó Ananelnek adományozta, akit Babilóniából hozatott haza. Ezt a választást egyaránt ellenérzéssel fogadta fiatal sógora, Aristobulus, a felesége, Mariamne és az anyósa, Alexandra is. Az utóbbi jól ismerte Kleopátrát, Egyiptom királynőjét. Alexandra panaszai fel is keltették Kleopátra érdeklődését. A titkos levelezés híre azonban eljutott Heródes füleihez is, aki haladéktalanul letette főpapi tisztéből Ananelt és nagy pompával beiktatta helyébe a sógorát, Aristobulust. A nép örömmel fogadta ezt a választást és amikor a hercegi ősöktől származó, szép termetű fiatalember először jelent meg előttük teljes főpapi díszben Kr. e. 35-ben a lombsátorok ünnepén, nem tudták visszatartani csodálatukat és örömüket, ujjongásukkal szinte megtelt a levegő. De mivel Heródes lehetséges ellenfelet látott benne, elhatározta, hogy elpusztítja. Dr. Bajusz Ferenc