Reformátusok Lapja, 1985 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1985-02-24 / 8. szám

2 I !­­ ! Kedves *­okás az angolszász világban az, hogy az emberek előre nyomtatott derűs, szellemes szövegekkel kö­szöntik egymást életük jeles nap­jain. Kezünkbe került egy olyan üdvözlő lap, amelyet házastársak adhatnak, küldhetnek egymásnak. Ékes betűkkel mindössze ez áll a levelezőlap egyik oldalán: „Drágám! Te vagy az én meghallgatott imád­­ságom.” Aztán, ha megfordítja a címzett a lapot, a másik oldalon így folytatódik a szöveg: „Igaz, hogy én nem ilyet kértem, de most már látom, hogy mégis csak te vagy az igazi!” Mit szólnánk hozzá, ha mi kap­nánk egy ilyen levelet? Megsértőd­nénk? Vagy örülnénk neki? To­vábbá: tudnánk-e mi igaz szívvel, derűsen és ugyanakkor nagyon is komolyan leírni a társunknak ezt a szöveget? Finoman emlékeztet ez­­ a tréfásan „beugrató” szöveg arra, hogy elvárásaink voltak, mi­előtt megismertük a társunkat. Kép­zeletünkben pontosan meghatároz­tuk, hogy milyen legyen a nagy I „ö”. Aztán döntöttünk egy személy I mellett, bizonyára abban a remény­ségben, hogy ő fogja valóra váltani az elvárásainkat. Nem így történt?­­ Csalódtunk? Kiderült, hogy a vá­lasztott személy nem a mi fáradal­­maink megtestesülése és megvalósí­tója, hanem Isten teremtménye. Egyedi példány, ismételhetetlen, ön­törvényű ember. Amikor ez sok keserű konfliktus kínjában teljesen világossá lett, akkor érkeztünk el életünk — együttes életünk, házas­életünk — legsúlyosabb válságához. Akkor lett esedékes életünk igazán nagy döntése. Lehetett volna így dönteni: „Pardon, tévedtem”. Le­hetett volna elválni és mindent elölről kezdeni. Továbbra is képze­lődni, keresgélni, egy másik sze­mély mellett dönteni és­­ ismét csalódni. S aztán harmadszor is elölről kezdeni mindent. Nem így történt. (E sorokat azoknak írjuk, akiknél nem így történt.) Isten erőt adott a másik döntéshez: úgy döntöttünk, hogy inkább ragaszko­dunk a választott személyhez, a valóságos emberhez, mint álmaink ideális személyéhez, a soha nem volt és soha nem lesz Grál-lovag­­hoz, vagy a mesebeli tündérhez, aki imádkozni is tud, de mosogat-­­­ni is szeret, aki jön, ha nekem kell és szabadon enged, ha mehet­­nékem támad ... Úgy döntöttünk, hogy nem a csalódásé, hanem a szereteté legyen az utolsó szó. Kérdezheti valaki: a beletörődést, a megalkuvást hirdetjük tehát? Le­gyen ez a filozófiánk, ez van, ezt kell szeretni? Azért rosszak ezek a kérdések, mert egy páholyban ülő sértődött személy rámutat a part­nerére és mivel elégedetlen vele, őt vádolja, őneki kellene megvál­toznia. A keresztyén gondolkozás ezzel szemben ezen az úton jár: Isten gondolata valóban a változás, a megváltozás. De Isten engem akar megszólítani, szavával először engem akar megváltoztatni. Ha nyi­tott vagyok erre, ha igazán meg­változok, onnan kezdve más szem­mel nézem a társamat. Fölfedezem benne a jót, amit eddig nem láttam és megértem a rosszat, amit eddig csak hánytorgattam. Ha igazán megváltoztam, nem követelem tőle, hogy megváltozzék. Ezen az úton beárad közénk a szeretet és a szabadság levegője és ebben végre ő is fölszabadul arra, hogy most már ő is akarjon és tudjon megvál­tozni. Ha fáj az, hogy „nem ilyennek gondoltam őt”, arra kell gondolnunk, hogy az Isten sem olyannak gondolt engem, amilyen most vagyok. Először önmagamon kérjem, számon az esedékes meg­változást. Ha engedem, hogy Isten rajtam kezdje el megváltoztató munkáját, biztosra vehetem, hogy munkálkodása nem fog nálam meg­állni. Mikor már nem követelem, ajándékba kapom a másik fél­ meg­változtatását, így aztán kölcsönösen eljutunk oda, hogy „nem ilyennek gondoltam ugyan őt, de Istennek mindkettőnkben elvégzett munkája ii nyomán most már igaz örömmel is vallom: te vagy az én meghu­llga-­­ tott imádságom”. , __________ '­_________ I­FORMÁTUSOK LAPJA AZ IGE MELLETT [sBIatststsBBlslsBEtsBBStsIsSIsSIsIataStgl; j MÁRCIUS 3. VASÁRNAP „Akkor mit jelent az írásnak ez a szava:...” (Lukács 20:9—19). Jézus sokszor szegezi szembe ellenfeleivel Istennek a törvényben, a zsoltárok­ban és a prófétáknál felhangzó szavát. Csodálatos erőforrás volt számára az, ami megíratott. Pedig ő maga volt az élő, testté lett ige. Mennyivel inkább szükségünk van nekünk annak megértésére, hogy mit jelent életünknek ebben, vagy abban a hely­zetében az írásnak a szava. Biblia­vasárnapon kü­lönösképpen meg kell vizsgálni magunkat, hogy miképpen bánunk a Szentírással. Megbecsüljük-e azáltal, hogy életünk zsinórmértékévé engedjük válni Isten benne megszólaló szavát? Vedd, ol­vasd és cselekedd az Igét! V. Mózes 21. 80. Zsoltár. MÁRCIUS 4. HÉTFŐ „Ezután állandóan szemmel tartották őt, és ké­meket küldtek utána” (20:20—26). Ez a „szemmel tartás” egészen más, mint amit Isten annyiszor kért népétől. Kegyesei az Úrra néz­­ek, hogy ő sze­meivel tanácsolhassa őket. S Jézusra is néztek ezzel az Istentől megáldott figyelmezéssel, amikor a názá­reti zsinagógában mindenek szemei­reá tekintet­tek. Itt azonban nem erről a figyelemről van szó. Olyan indulat áll e mögött a figyelem mögött, ame­lyik el akarja pusztítani az Urat, csapdát akar ál­lítani, keresztkérdésekkel zaklatja. Közben azon­ban egy másik „szemmel tartás” is történik. Is­ten mindent látó tekintete kémek küldése nélkül is jól látja megtévedt gyermekei indulatát, és né­pe súlyos árat fizet azért, hogy nem ismerte fel a megtérés idejét. V. Mózes 22: 389. Dicséret. MÁRCIUS 5. KEDD „Mert az ő számára mindenki él” (20:21—40). A ■izadduceusok a végletekig kiélezett­ „történettel” a feltámadást akarták nevetségessé tenni, vagy még­­inkább a lehetetlenségét bebizonyítani. Urunk ha­tározott szóval válaszol és tisztázza a kérdést. A földi viszonyok átvitele Isten országára valóban képtelen helyzeteket teremthetne. Az az élet, amit Isten a feltámadásban ajándékoz, más lesz, mint a mostani. Az ismeretnek és szeretetnek olyan tisz­tasága és titokzatossága adatik ajándékul a feltá­madás gyermekeinek, amelyről nekünk itt fogal­munk nincsen. S kutatnunk sem érdemes. Egy azonban bizonyos. Hogy az az élet valóságos élet lesz. S még azt is hozzáteszi Jézus, hogy Isten­nek élnek most is mindenek, amikor még — a mi ..óránkkal” mérve — nem érkezett el a feltáma­dás. V. Mózes 23: 289. Dicséret. MÁRCIUS 6. SZERDA „Ülj a jobb kezem felől” (20:41—41). Amikor Jé­zus ezeket a szavakat, a zsoltárok könyvét, idézve mondja, akkor már a nagyhét eseményeiben va­gyunk. Tudatosan készül az érettünk való áldo­zatra, nem menekül, hanem elébe megy üldözői­nek. S mégis hallatlan öntudattal, istenfiúi méltó­sággal alkalmazza magára a zsoltár­igét: „Ülj a jobb kezem felől.” A kereszt árnyékában is látja az Atya jobbját. Az Atya jobbján ülésének áldá­sai: bűnbocsátó kegyelme. Lelkének ereje, vigasz­taló szeretete mindennapjaink éltető forrása. S egy valamiben példa is: Isten még az e szerelme­­tes Fiát is a szolgálat alázatából magasztalta fel. Senki nem kerülheti tehát ki ezt az utat. V. Mózes 24. 81. Zsoltár. MÁRCIUS 7. CSÜTÖRTÖK „... mert én adok nektek szájat és bölcsességet” (21:1—19). A tanítványi aggodalom gyógyításának szánja a Mester az ígéretet- „Én adok nektek szá­jat és bölcsességet.” Azt jelenti ez, hogy a Lélek által Jézus a megpróbáltatások idején bizony­ságtevői segítségére siet, bátorsággal és a védeke­zésre képes értelemmel ajándékozza meg őket. So­kan tehetnek ma is bizonyságot arról, hogy életük nehéz óráiban addig ismeretlen világossággal tud­tak szólni és rendíthetetlen nyugalommal tudtak cselekedni, amikor Isten országa építésén fáradoz­tak. Alázatra indító ajándék ez, mert arra is fi­gyelmeztet, hogy a magunk erejéből „nem élnénk meg” az ilyen órákban. V. Mózes 25. 391. Dicséret. MÁRCIUS 8. PÉNTEK „Vigyázzatok magatokra, hogy szívetek el ne ne­hezedjék mámortól, részegségtől vagy a megélhe­tés gondjaitól” (21:20—38). Urunk a hivő keresz­tyén élet megszámlálhatatlanul sok „ellensége", gátló körülménye közül most csak hármat helyez mindenkori tanítványai szívére. De ebből a pará­nyi választékból is kitűnik, hogy az élet minden megnyilvánulása lehet segítség is és akadály is az Isten országa bölcs várásában és munkálásában. A vigyázás tehát mindenkire nézve szükséges. Urunk segítséget is ajánl. Az ő soha el nem múló be­szédei, Isten Igéjének és Szentlelkének védelmező ereje öleli körül a megpróbáltatásban védelmet ke­resőt. V. Mózes 26. 289. Dicséret. MÁRCIUS 9. SZOMBAT „Akkor elmentek, és mindent úgy találtak, amint előre megmondta nekik” (22:1—13). Különös élmény lehetett a tanítványok számára, amikor lé­pésről lépésre tapasztalták, hogy Mesterük szavai szóról szóra beteljesednek. Nem meglepetést oko­zott ez, hiszen ismerték hatalmát. Inkább újra megújuló boldog örömet, hogy íme ilyen Uruk van nekik. Isten csodái között szolgáló életünknek sem meglepetés és újdonság a hordoztatás és megtar­­tatás, imádságaink értelmünk feletti módon való meghallgattatásai, hanem csendes, megbékélt örö­münk forrása: ilyen Urunk van. De a tanítványok is akkor juthatnak bizonyosságra, amikor elindul­tak, arra mentek és azt tették, amit Uruk mon­dott. Urunk tervei mindenkor csak az engedelmes tanítvány előtt bomlanak ki. V. Mózes 21. (Nyíregyháza) 20. Zsoltár: Dr. Fekete Károly „Örömében megveszi” Olvasandó: Máté 13:44 Izrael földje két birodalom: Egyiptom és Mezopotámia (Asz­­szíria) között feküdt s e ked­vezőtlen földrajzi fekvése miatt örökös csatatere volt a két nagy­hatalom háborúskodásainak. Az ott lakó emberek az ellenség közeledtére igyekeztek értékei­ket biztonságos helyre eltenni. A háziakat felgyújthatták, kira­bolhatták, ezért inkábbb­ a me­zőm, a szántóföldben rejtették el kincseiket korsókban, agyagedé­nyekben. A példázatbeli kincs is így ke­rülhetett oda, a tulajdonos pe­dig talán meghalhatott, vagy elmenekült, vagy elhurcolták rabszolgának. Az ember akkor bukkanhatott a kincsre, mikor napszámosként valakinek a föld­jén ökrével szántott. Egyszer­­csak az ötkör lába besüppedt a földbe. Vajon mit rejtett a ti­tokzatos­ faláda, vagy agyag­edény? Amiint meglátja a kin­cset, roppantul megörül, de mert nem az övé a szántóföld, kive­szi onnét, és egy kicsit arrébb újra elássa, vagyis olyan helyre rejti, amelyet csak ő ismer, és el­men­vén megvásárolja a szán­tóföldet, hogy azzal együtt a kincs is — az akkori törvények szerint — jogos tulajdona le­gyen. Mire akar Jézus minket eb­ben a példázatban tanítani? Is­ten országa olyan drága kincs, amelyért érdemes mindent oda­adni. De mit jelent az Isten országa, a mennyek királysága, és hol van? Isten országa nem földrajzilag meghatározható he­lyet, hanem állapotot jelent. „Az Isten országa nem szemmel lát­hatólag jön el” (Luk. 17:20) — mondja Jézus a farizeusoknak. „Isten országa közöttetek van” (21. vers). Tehát aki megtért, újjászületett, az már itt a Föl­dön belép Isten országába, vagy­is élete Isten királyi uralma alá kerül. „Ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába” (Ján. 3:5). Ez a királyi uralom csak azok számára látható, érzékel­hető, akik már benne vannak, akik „átmentek a halálból az életbe” (I. Ján. 3:14). És keve­sen vannak, akik megtalálják. Miért? Mert el van rejtve a világban, mint a­­ kincs a szán­tóföldben. Igen, Isten országa már meg­jelent Jézusban, ő maga mond­ta: „Betelt az idő és elközelített az Istennek országa, térjetek meg és higyjetek az evangé­liumban” (Mk. 1:15). Jézus Krisz­tus a mennyei kincs, Isten leg­drágább ajándéka, akit „elrej­tett” a világban, ahogy egyik dicséretünkben is énekeljük (440:1): .......istenségét elrejtette, midőn testünket felvette”. Hogyan lehet a miénk ez a mennyei kincs? Váratlanul, meg­lepetésként bukkan rá az em­ber, az Ige és a Lélek csodás vezetésével — ajándékképpen. Az ő szegénysége által lettünk gazdagok, mert ő gazdag volt, hiszen Isten volt, hatalomban, méltóságban az Atyával egyen­lő. Mekkora dicsőséget hagyott ott értünk! Nemcsak emberré lett, hanem szegény emberré, elhagyottá, kisemmizetté, meg­­csúfolttá, megalázottá, átkozottá. Mindezt azért, hogy mi meg­gazdagodjunk, hogy Isten sze­­retetének áldásait megtapasztal­hassuk. Ma is csak a megnyílt szemű ember láthatja ezt hit­ben. örvendezzünk ennek a kincs­nek a bibliai megtaláló örömé­vel! (Budapest) Szolnoky Elemérné 1985. február 24. l.tIÁDKÜZZl.Xhr Eléd hozom, istenem, hétközna­pomat. A hosszú órákat és napokat, amelyek mindennel tele vannak, csak nem leveled. Tekints erre a mindennapra, kegyes Istenem, hi­szen irgalmas vagy az emberhez, aki alig egyéb, mint hétköznap. Nézz telkemre, alig más, mint egy országút, a világ hömpölyög tova rajta, számlálatlan kicsinyességével, sürgölődésével, kíváncsiságával és üres fontoskodásával. Nem olyan­nak látod-e telkemet, Te, csalha­tatlan igazság, mint­­egy vásárt, ahol a szélrózsa minden irányából jött árusok tolonganak, és ennek a világnak szegényes gazdagságát áru­sítják? Mi lesz belőlem, Istenem, ha éle­tem így folyik tovább? Mi lesz ve­lem abban az órában, amikor a hét­köznapok minden kicsinyességét egyszerre kisöprik ebből a tárház­ból? Érintsd meg kegyelmességeddel szívemet. Engedd, hogy ha­­ örö­mömben vagy bánatomban — ,az e világi dolgok felé fordulok, raj­tuk keresztül felismerjem és meg­szeressem a mögöttük rejtőzködőt: Téged. Add, hogy szeresselek, hogy napjaim egyszer beletorkolljanak örök életed egyetlen napjába. Amen. (XX. századi imádság) A heti bibliai részhez A két szövetség között (LIV.) Heródes nemcsak Antigonus leg­kiemelkedőbb 45 hívét likvidálta, hanem kitöltötte bosszúját a Nagy­tanácson, a Szanhedrinen is, amely­nek Lamens és Pollio kivételével valamennyi tagját kivégeztette. Ez a kettő is csak azért menekült meg, mert a legutóbbi ostrom során egyedül ők sürgették honfitársaikat, hogy adják meg magukat és fogad­ják el Heródesz királyuknak. Ezután a főpapi kinevezés kérdé­se várt elintézésre. Hyrcanus, a leharapott­ fülű főpap még élt a fogságban a parthusoknál, Seleuciá­­ban. Itt Phraates igen kíméletesen bánt vele és megengedte neki, hogy teljesen szabadon mozogjon volt honfitársai között, akik babiloni fogság után ezen a vidéken teleped­tek le. (Jós. Ant. 15, 2.2.). Heródes tehát követeket küldött a parthu­­sokhoz azzal a kéréssel hogy en­gedjék meg korábbi patrónusának a hazatérését és azt a látszatot kel­tette, mintha viszonozni szeretné Hyrcanus korábbi kedvességét. A seleuciai zsidók persze átláttak ra­vasz tervein. De a gyönge öreg­em­ber nem hallgatott a tanácsukra és visszatért Jeruzsálembe. Füleinek az Antigonus által való megcsonkí­tása alkalmatlanná tették őt a fő­papi hivatal viselésére, és így He­ródes, aki látszólag nagy tisztelettel bánt vele, a megirigyelt főpapi méltóságot egy ismeretlen papnak, az Áron családjából származó Ana­­nelnek adományozta, akit Babiló­niából hozatott haza. Ezt a választást egyaránt ellen­érzéssel fogadta fiatal sógora, Aris­­tobulus, a felesége, Mariamne és az anyósa, Alexandra is. Az utóbbi jól ismerte Kleopátrát, Egyiptom királynőjét. Alexandra panaszai fel is keltették Kleopátra érdeklődését. A titkos levelezés híre azonban el­jutott Heródes füleihez is, aki ha­ladéktalanul letette főpapi tisztéből Ananelt és nagy pompával beiktat­ta helyébe a sógorát, Aristobulust. A nép örömmel fogadta ezt a vá­lasztást és amikor a hercegi ősöktől származó, szép termetű fiatalember először jelent meg előttük teljes főpapi díszben Kr. e. 35-ben a lombsátorok ünnepén, nem tudták visszatartani csodálatukat és örö­müket, ujjongásukkal szinte meg­telt a levegő. De mivel Heródes le­hetséges ellenfelet látott benne, el­határozta, hogy elpusztítja. Dr. Bajusz Ferenc

Next