Reformátusok Lapja, 1991 (35. évfolyam, 3-52. szám)
1991-08-25 / 34. szám
1991. augusztus 25. Babits Mihály: DÁNIEL ÉNEKE Mégis megemlékeztél rólam, Isten és azokat, akik téged kerestek, akik téged szeretnek, megtaláltad. Ifjú próféták üstökét ragadva elhoztad babiloni ketrecemhez a fügét és a datolyát kezekben. Hirdesd ezért, világosság, sötétség, az Urat! Hirdesd, pusztaság, folyóvíz s bölcs cethalak és minden vízben úszók! Adjatok nékem szurkot, faggyat és szőrt: fegyver nélkül megölöm én a sárkányt, a cifra szörnyet, aki nektek isten. De az oroszlánt nem bántom, ki engem nem bánt. Estére visszatérek hozzá s vad teste bundás melegében alszom. Hallom majd nagy szívét dobogni; a föld vele dobog, s az ég is; én meg alszom ringatva, mint az Isten csecsemője. Áldozat Ennek a többjelentésű és ma is olyannyira időszerű kifejezésnek az értelmezéséhez, mondanivalójához két vonatkozása kerül napjainkban elénk. Az egyik a kaini gondolatmenet, ahogy a Mózes I. könyve 4:3-8. verseiben előttünk áll. Kain „áldozatot vitt” és „cserébe” akart valamit Istentől. Adok, hogy adj! „Csak” azt felejtette el, hogy mindent, amiről azt hiszi, hogy az övé, Istentől kapta ajándékba. E „feledékenység” miatt a köszönet, a hála, az Isten magasztalásának a gondolata meg sem fordul a fejében. Isten ezért „nem tekint rá”. Figyelmeztetni akarja. Kain ezt nem veszi észre, a harag, a dühös indulat megakadályozza ebben. Isten ekkor egyenes szóval is figyelmezteti: Vigyázz, a harag rossz útra visz, ha magadban dúlsz-fúlsz. Emeld fel a fejed, légy úrrá a gonosz indulaton! Kain azonban nem hallgat Istenre, tovább megy a maga gondolata-indulata útján. Úgy véli: Ábel az oka, hogy az Úr nem fogadta szívesen az áldozatamat! Akkor feláldozom őt! És agyonütötte a testvérét. Ez az emberi gondolat - amibe természetesen mindjárt „belesegít” a Sátán is - az áldozatról: „Feláldozok” valamit vagy valakit a magam érdekében. Ilyen áldozattal megpróbálom „lekenyerezni”, kívánságom teljesítésére rávenni Istent. Ha ezt nem sikerül elérni a „föld gyümölcsével”, akkor agyonütöm, „feláldozom” Ábelt ... Ez a gondolat „fejlődött tovább” az azóta eltelt évezredekben a legyilkolt elsőszülöttek, az oltárra tett, leölt állatok, a pusztulásra ítélt, veszni hagyott, kivégzett, legyilkolt emberek végeláthatatlan sorában. Előnyért, vagyonért, dicsőségért, hatalomért, bűnbocsánatért ... Isten figyelmeztet, tűr, az Ószövetség korában egy ideig megengedi, de azután prófétája által kifakad: „Elegem van az égőáldozati kosokból...! Ne hozzatok többé hazug áldozatot, még a füstjét is utálom !”(Ézsaiás 1:11,13.) És a babiloni sereg lerombolja a jeruzsálemi templomot, nincs hol áldozatot bemutatni, fogságba viszi a népet, nincs, aki áldozzon. A fogságban „csak” imádkozni, énekelni lehet, bűnbánattal. Isten után vágyakozó szívvel! A fogság után felépített második templomban azonban tovább folytatódik az áldozatbemutatás, tocsog az állatok vérében papok és léviták lába, mígnem megkérdi az Emberfia: „Mit adhat az ember váltságdíjul lelkéért?” (Márk 8:37.). És 70-ben - intő jelül - végleg elpusztul a jeruzsálemi templom. Az „áldozatbemutatás” azért folyik tovább, mert az ember makacs ... Isten gondolata - s ez a másik megközelítése az áldozat fogalmának azonban egészen más. Búcsúbeszédeiben, váltsághalála előtt, így hagyja meg az Úr Jézus Krisztus az övéinek: „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja barátaiért.” (János 15-13.). Vagyis az áldozat: cselekvés a másik javára. Cselekszem azért, hogy a másikat valami rossztól megmentsem, hogy valami jót adjak neki, hogy az élete jobb legyen, könnyebb legyen, hogy növekedni tudjon testben és lélekben, hogy örülni tudjon, hogy boldog legyen. És erre a folyamatosan hozott áldozatra „rámegy az élet”. De Urunk azt mondja: „Aki meg akarja menteni az életét, az elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, az megmenti azt”. (Márk 8:35.) Megváltó Urunk egyszeri és tökéletes áldozatával odaadta magát „a világ életéért” (János 61:51.), „hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. (János 3:16.) Az ember gondolata szerinti áldozat az élet ellen való cselekvés, az Isten gondolata szerint való áldozat az életet szolgálja, az életet segíti a kiteljesedésben. És aki Isten gondolata szerint „hoz áldozatot”, az nem válik „áldozattá”, mert miközben a másikért cselekszik, elhívó és elküldő Ura elárasztja az ő életét is ajándékaival. Kap erőt, szeretetet, békességet, türelmet, derűs és bölcs szívet és gyönyörködhet abban, hogy áldozata szolgálata nyomán a másik élete is megszépül, kiteljesedik és együtt növekednek az Istenhez tartozás boldogságában az Ő dicsőségére. Megváltó Urunk a világ életéért áldozta oda magát. Tőlünk nem kívánja ugyanezt, de azt igen, hogy azok, akiket ránk bízott, a mi áldozatunk által is éljenek, nehogy tőlünk is meg kelljen kérdeznie: „Hol van a testvéred?” Vállaljuk hát Isten gondolatát, hozzunk áldozatot egymásért és ne akarjuk „feláldozni” egymást! Nagy Kornélia IMUM LAPJA 3 A világtalálkozó és a nyugat-európai magyar reformátusság Helytállni, és úrrá lenni tennivalóinkon Magyar református lelkigondozás a nyugat-európai hatalmas méretű szórványban 1944-től kezdődően Nagy Sándor volt bukaresti esperes irányításával folyt. Dr. Ravasz László, az Egyetemes Konvent lelkészi elnöke nevezte ki őt vezetőlelkésszé (1876/1944 iratcsomó), majd ennek a munkának továbbépítésére az Egyetemes Konventtől 1946-ban újból megbízást kapott. Nagy Sándor és közvetlen munkatársai országonként állandó magyar református egyházi szervezetet teremtettek meg (Szórványban Élő Magyar Református Egyház), melynek jogutódja az európai keretszervezetté 1957-ben alakult nyugat-európai Magyar Református Lelkigondozó Szolgálat. Tagjai lelkészek, presbiterek és világiak Ausztriától Svédországig. Lelkészegyesületünk nincs. Célunk és munkánk a nyugat-európai nagy szétszórtságban élő reformátusok között a magyar nyelvű igehirdetés biztosítása volt, amit ma is próbálunk végezni minden nyugat-európai országban. Erőfeszítésünk így a magyar református lelki értékek megőrzését szolgálja. Évente tartott teológiai továbbképző találkozóinkon szolgálatunk feladata a helyzetértékelés is, melyet nézeteink hallatására gyakorolunk. Jelenünk: a kegyelem Nyugat-Európa a szekularizált társadalom problémáinak és erkölcsi nihilizmusának, az öröklött normák relativizálásának fellegvára. Saját sorsunk Nyugat-Európában a magyar nemzet tragédiája, melyben mindannyian osztozunk. Trianon óta három sajátos életformában él a magyarság: mint nemzet, mint kisebbség és mint diaspóra. Törvényszerűség, hogy a világon mindenütt a kisebbség szétporlad a nagy többség között. Ez alól nem kivétel Nyugat-Európa magyar reformátussága sem. A legjellegzetesebb diasporaéletet élt zsidóság után, nyugati legnagyobb szórványként mi következünk. Igaz viszont az, hogy a történelem folytán a magyar sohasem volt diaspóra nép. Ha leszakadt belőle egy rész, az hamar el is veszett. Ezt tetézi a közelmúlt két gondja: először az, hogy fél évszázadon át hiányzott az országhatárokon túlra terjedő összetartó erő, az élő összeköttetés fenntartása - a lelki kapcsolat az anyaország reformátusságával. Másodszor pedig az, hogy a diaspora magyar öntudata nem elég erős, túlságosan érzelmi és nem eléggé értelmi. Az idegen világ felszívó erejével szembeni céltudatos elzárkózás és elkülönülés pedig szerencsétlen gettó létrehozását eredményezi. Nagy szétszórtságban élő reformátusok létkérdése, hogy együtt, vagy ki-ki a maga útján próbálkozzék. Elesettségünk egyik alapvető oka széttagoltságunk. Minden egyéb gyengeségünk, gyarlóságunk és bajunk ebből származik. Mindezek ellenére, puszta létünk a megtartásnak bizonyítéka! Ez pedig hit kérdése, amit a Világtalálkozó mottójául választott és Kádár Ferenc versére, Gárdonyi Zsolt oly hatalmas erővel zengő „Magyar éneke” hirdet. De Tollas Tibor is erről tesz vallomást 1987-ben az amerikai Phoenixen élő reformátusoknak írt, „Elősípokba” c. versében:„Tebenned bíztunk eleitől.. ./zúg a dal lankadatlanul/Házak közt törpe templom szólít/ ismert fohásszal, magyarul!” S ez a megtartás mégsem tőlünk van, minket sem a magunk, sem őseink érdeme, sem a múlt dicsősége, sem törvények és lelkipásztorok tartottak meg. Ez a megtartás a kegyelmes Isten ajándéka, az a kegyelem, amely nem cselekedetekből van, hogy senki ne kérkedjék (Ef. 2:8-9)! Feladatunk: vallás és vállalás Nyugat-európai reformátusságunk meghatározója az Ige fényében az, hogy a magyar szórvány-reformátussághoz való tartozásomban Isten teremtő és gondviselő akaratát látom. Nem én választottam ezt a népet a magam számára, hanem Istentől ajándékként kaptam. Nem tartom azért véletlennek azt, hogy életemet Isten akaratából a magyar nép java iránti felelősségben is éljem. A református magyarsághoz való tartozásomnak nem szabad korlátnak lennie köztem és felebarátaim, más népek, fajok és az emberiség között. Mind az öntelt soviniszta nacionalizmus, mind a saját népem iránti kötelességről megfeledkező kozmopolitizmus a bűn rontása az életnek ezen a területen. Mint népem református polgára egyúttal tagja vagyok az egyetemes keresztyén egyháznak - ez a kettő egymás mellett fut és mégis más síkban. Emlékeztetni kívánok itt a nemzeti kérdés krisztusi megfogalmazására: „Nincs zsidó, sem görög ..., mert ti mindnyájan egyek vagytok a Jézus Krisztusban” (Kol. 3:11, Gál. 3:28, Ef. 2:11-18) és a keresztyének „kettős állampolgárságára”: „A mi országunk a mennyekben van ... polgártársai vagyunk a szenteknek ..., nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük” (Fi 3:20, Zsid. 13:14, Ef. 2:19). A bűn népek közötti feszültségeket eredményező és szembeállító ereje Krisztusban elveszti hatalmát. Az anyanyelvemen megszólaló igehirdetés reformációs örökség ugyan, de elsősorban a megértés eszköze, így a keresztyénségen belül Krisztus és evangéliuma az a tartalmi kötelék, amely sokkal erősebb a formainál és a nyelvi különbözőségen túl összekapcsol a világon bárhol élő keresztyénekkel. Feladatom ezért, hogy Isten iránti engedelmességben élve, népem javára, s a bűn elleni harcban kötelességemet teljesítsem. Ennek feltárásához és kezeléséhez csak akkor tudok hozzájárulni, ha azt alázattal és bűnbánattal teszem, szakadatlanul keresve saját bűnrészességemet. Ebből nem menekülhetek el még akkor sem, ha más nemzet kötelékében élek. Jövőnk: ökumenikus egység A pünkösd a bűn által okozott válaszfalak leomlását jelzi. Miközben tehát kérjük Isten Szemlélkének megújító erejét, figyeljünk arra, hogy képességeinket és lehetőségeinket felzárkóztassuk - ne a különválás és különcködés, hanem a rajtunk múló egység zászlaja alá! Ezért nem lehet kétséges, hogy nyugat-európai jelenünkben való helytállásunk meghatározza a sorsunkat, jövendőnk felől való bizonyosságunkat. Jelenünkben nyilván csak akkor érezzük jól magunkat, ha valahol otthon vagyunk. Annak nem következménye, hanem előfeltétele viszont a vallás és vállalás. A mi magyar reformátusságunkhoz tartozásunk nem kötődik tájegységhez, vagy országhatárhoz. Európa-szerte közösen élünk és dolgozunk evangélikus testvéreinkkel. Megkérdezhetnénk, hogy a református és evangélikus egyház Isten országában vetélytárs, útitárs, avagy munkatárs? Akkor az elsőt határozottan tagadnunk kell, a másodikat kevesellenünk. Közös múlt és közös jelen köt össze bennünket. A kiválasztás a szolgálatra vonatkozik. S ebben munkatársaknak kell lennünk. Vajon nem kötelességünk-e egymással karöltve, jelenünkkel így sáfárkodva, az ökumenizmusban megtalálni közös jövőnket? Nincs diakónia, nincs emberszolgálat az ökuménia szolgálata nélkül, mint akik tudják, hogy szolgálatunk nem hiábavaló az Úrban. Itt említem, hogy atyáink életében ez szoros kapcsolatban állt a predestinációval, a Bibliának ezzel a már-már elfelejtett és ökumenikus jelenünkben szinte öntudatlanságba merült tanításával. Itt nem a lutheránus fülek kedvéért és nem is katolikus testvéreink felé való bőkezűségből említem, de nem specifikus „kálvini” találmány ez, hisz már Szent Ágoston és Luther is vallja az öröktől fogva való kiválasztottság elvét, mert őseink ennek fogadták el: aktivitásra késztető erővé lett számukra a jelenben. A jövőre nézve pedig, meg nem rendíthető bizonyossággá, sőt biztonsággá afelől, hogy sorsuk a legjobb helyen, a gondviselő Istenük erős - Heidelbergi Káténk szerint „a hűséges Atya” kezében van. Döntő fontosságú tehát helytállni és úrrá lenni tennivalóinkon úgy, hogy komoly áldozatvállalástól se riadjunk vissza. Szolgálatunk az elmúlt években nem sok jelét adta életerejének. Sokan bizonyos tartózkodással vagy teljes egyet nem értéssel határolják el magukat tőlünk. Amikor a jelen gondjaink megoldását keressük, helyesen cselekszünk, ha ezt a jövőre tekintve tesszük. A múltnak van ugyan inspiráló, előre segítő ereje, de visszahúzó hatása is. Egyet azért leszögezek: a múlt problémáinak felduzzasztásában mindannyian részesek vagyunk. Számunkra, Nyugat-Európában élő magyaroknak a kettős, vagy hármas kötődésű állampolgároknak feladatunk elsősorban a népek közti megértést szolgálni. A magyarországi reformátusságnak pedig mindenesetre éreznie kell azt, hogy saját létkérdéseinek megoldását is csupán a világban levő magyar reformátusok létkérdései megoldásához nyújtott segítésgatlás közben és által valósíthatja meg. Ehhez az újrakezdéshez nyújtott a Világtalálkozó jó indítékot. (Lund, Svédország) Dr. Békássy N. Albert Ballada, Zimányi Alajos grafikája