Reformátusok Lapja, 1991 (35. évfolyam, 3-52. szám)

1991-08-25 / 34. szám

1991. augusztus 25. Babits Mihály: DÁNIEL ÉNEKE Mégis megemlékeztél rólam, Isten és azokat, akik téged kerestek, akik téged szeretnek, megtaláltad. Ifjú próféták üstökét ragadva elhoztad babiloni ketrecemhez a fügét és a datolyát kezekben. Hirdesd ezért, világosság, sötétség, az Urat! Hirdesd, pusztaság, folyóvíz s bölcs cethalak és minden vízben­ úszók! Adjatok nékem szurkot, faggyat és szőrt: fegyver nélkül megölöm én a sárkányt, a cifra szörnyet, aki nektek isten. De az oroszlánt nem bántom, ki engem nem bánt. Estére visszatérek hozzá s vad teste bundás melegében alszom. Hallom majd nagy szívét dobogni; a föld vele dobog, s­ az ég is;­­ én meg alszom ringatva, mint az Isten csecsemője. Áldozat Ennek a többjelentésű és ma is olyannyira időszerű kifejezésnek az értelmezéséhez, mondanivalójához két vonatkozása kerül napjainkban elénk. Az egyik a kaini gondolatmenet, ahogy a Mózes I. könyve 4:3-8. verseiben előttünk áll. Kain „áldozatot vitt” és „cserébe” akart valamit Istentől. Adok, hogy adj! „Csak” azt felejtette el, hogy mindent, amiről azt hiszi, hogy az övé, Istentől kapta ajándékba. E „feledékenység” miatt a köszönet, a hála, az Isten magasztalásának a gondolata meg sem fordul a fejében. Isten ezért „nem tekint rá”. Figyelmeztetni akarja. Kain ezt nem veszi észre, a harag, a dühös indulat megakadályozza ebben. Isten ekkor egyenes szóval is figyelmezteti: Vigyázz, a harag rossz útra visz, ha­­ magadban dúlsz-fúlsz. Emeld fel a fejed, légy úrrá a gonosz indulaton! Kain azonban nem hallgat Istenre, tovább megy a maga gondolata-indulata útján. Úgy véli: Ábel az oka, hogy az Úr nem fogadta szívesen az áldozata­­­­mat! Akkor feláldozom őt!­­ És agyonütötte a testvérét. Ez az emberi gondolat - amibe természetesen mindjárt „belesegít” a Sátán is - az áldozatról: „Feláldozok” valamit vagy valakit a magam érdekében. Ilyen áldozattal megpróbálom „lekenyerezni”, kívánságom teljesítésére rávenni Istent. Ha ezt nem sikerül elérni a „föld gyümölcsével”, akkor agyonütöm, „feláldozom” Ábelt ... Ez a gondolat „fejlődött tovább” az azóta eltelt évezredekben a legyilkolt elsőszülöttek, az oltárra tett, leölt állatok, a pusztulásra ítélt, veszni hagyott, kivégzett, legyilkolt emberek végelátha­tatlan sorában. Előnyért, vagyonért, dicsőségért, hatalomért,­­ bűnbocsána­tért ... Isten figyelmeztet, tűr, az Ószövetség korában egy ideig megengedi, de azután prófétája által kifakad: „Elegem van az égőáldozati kosokból...! Ne hozzatok többé hazug áldozatot, még a füstjét is utálom !”(Ézsaiás 1:11,13.) És a babiloni sereg lerombolja a jeruzsálemi templomot­­, nincs hol áldozatot bemutatni­­, fogságba viszi a népet­­, nincs, aki áldozzon. A fogságban „csak” imádkozni, énekelni lehet­­, bűnbánattal. Isten után vágyakozó szívvel! A fogság után felépített második templomban azonban tovább folytatódik­­ az áldozatbemutatás, tocsog az állatok vérében papok és léviták lába, mígnem megkérdi az Emberfia: „Mit adhat az ember váltságdíjul lelkéért?” (Márk 8:37.). És 70-ben - intő jelül - végleg elpusztul a jeruzsálemi templom. Az „áldozatbemutatás” azért folyik tovább, mert az ember makacs ... Isten gondolata - s ez a másik megközelítése az áldozat fogalmának­­ azonban egészen más. Búcsúbeszédeiben, váltsághalála előtt, így hagyja meg az Úr Jézus Krisztus az övéinek: „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja barátaiért.” (János 15-13.). Vagyis az áldozat: cselekvés a másik javára. Cselekszem azért, hogy a másikat valami rossztól megmentsem, hogy valami jót adjak neki, hogy az élete jobb legyen, könnyebb legyen, hogy növekedni tudjon testben és lélekben, hogy örülni tudjon, hogy boldog legyen. És erre a folyamatosan hozott áldozatra „rámegy az élet”. De Urunk azt mondja: „Aki meg akarja menteni az életét, az elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, az megmenti azt”. (Márk 8:35.) Megváltó Urunk egyszeri és tökéletes áldozatával odaadta magát „a világ életéért” (János 61:51.), „hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. (János 3:16.) Az ember gondolata szerinti áldozat az élet ellen való cselekvés, az Isten gondolata szerint való áldozat az életet szolgálja, az életet segíti a kiteljesedésben. És aki Isten gondolata szerint „hoz áldozatot”, az nem válik „áldozattá”, mert miközben a másikért cselekszik, elhívó és elküldő Ura elárasztja az ő életét is ajándékaival. Kap erőt, szeretetet, békességet, türelmet, derűs és bölcs szívet és gyönyörködhet abban, hogy áldozata­ szolgálata nyomán a másik élete is megszépül, kiteljesedik és együtt növekednek az Istenhez tartozás boldogságában az Ő dicsőségére. Megváltó Urunk a világ életéért áldozta oda magát. Tőlünk nem kívánja ugyanezt, de azt igen, hogy azok, akiket ránk bízott, a mi áldozatunk által is éljenek, nehogy tőlünk is meg kelljen kérdeznie: „Hol van a testvéred?” Vállaljuk hát Isten gondolatát, hozzunk áldozatot egymásért és ne akarjuk „feláldozni” egymást! Nagy Kornélia IMU­M LAPJA 3 A világtalálkozó és a nyugat-európai magyar reformátusság Helytállni, és úrrá lenni tennivalóinkon Magyar református lelkigondozás a nyugat-európai hatalmas méretű szór­ványban 1944-től kezdődően Nagy Sán­dor volt bukaresti esperes irányításával folyt. Dr. Ravasz László, az Egyetemes Konvent lelkészi elnöke nevezte ki őt vezetőlelkésszé (1876/1944 iratcsomó), majd ennek a munkának továbbépítésére az Egyetemes Konventtől 1946-ban újból megbízást kapott. Nagy Sándor és közvetlen munkatársai országonként állandó magyar református egyházi szer­vezetet teremtettek meg (Szórványban Élő Magyar Református Egyház), mely­nek jogutódja az európai keretszervezetté 1957-ben alakult nyugat-európai Magyar Református Lelkigondozó Szolgálat. Tagjai lelkészek, presbiterek és világiak Ausztriától Svédországig. Lelkészegye­sületünk nincs. Célunk és munkánk a nyugat-európai nagy szétszórtságban élő reformátusok között a magyar nyelvű igehirdetés biztosítása volt, amit ma is próbálunk végezni minden nyugat-euró­pai országban. Erőfeszítésünk így a magyar református lelki értékek megőr­zését szolgálja. Évente tartott teológiai továbbképző találkozóinkon szolgála­tunk feladata a helyzetértékelés is, me­lyet nézeteink hallatására gyakorolunk. Jelenünk: a kegyelem Nyugat-Európa a szekularizált társa­dalom problémáinak és erkölcsi nihiliz­musának, az öröklött normák relativizá­­lásának fellegvára. Saját sorsunk Nyu­­gat-Európában a magyar nemzet tragédi­ája, melyben mindannyian osztozunk. Trianon óta három sajátos életformában él a magyarság: mint nemzet, mint ki­sebbség és mint diaspóra. Törvényszerű­ség, hogy a világon mindenütt a kisebb­ség szétporlad a nagy többség között. Ez alól nem kivétel Nyugat-Európa magyar reformátussága sem­. A legjellegzetesebb diasporaéletet élt zsidóság után, nyugati legnagyobb szór­ványként mi következünk. Igaz viszont az, hogy a történelem folytán a magyar sohasem volt diaspóra nép. Ha leszakadt belőle egy rész, az hamar el is veszett. Ezt tetézi a közelmúlt két gondja: először az, hogy fél évszázadon át hiányzott az or­szághatárokon túlra terjedő összetartó erő, az élő összeköttetés fenntartása - a lelki kapcsolat az anyaország reformá­­tusságával. Másodszor pedig az, hogy a diaspora magyar öntudata nem elég erős, túlságosan érzelmi és nem eléggé értelmi. Az idegen világ felszívó erejével szembeni céltudatos elzárkózás és elkü­lönülés pedig szerencsétlen gettó létreho­zását eredményezi. Nagy szétszórtság­ban élő reformátusok létkérdése, hogy együtt, vagy ki-ki a maga útján próbál­kozzék. Elesettségünk egyik alapvető oka széttagoltságunk. Minden egyéb gyengeségünk, gyarlóságunk és bajunk ebből származik. Mindezek ellenére, puszta létünk a megtartásnak bizonyítéka! Ez pedig hit kérdése, amit a Világtalálkozó mottójául választott és Kádár Ferenc versére, Gárdonyi Zsolt oly hatalmas erővel zengő „Magyar éneke” hirdet. De Tollas Tibor is erről tesz vallomást 1987-ben az amerikai Phoenixen élő reformátusoknak írt, „Elősípokba” c. versében:­„Teben­­ned bíztunk eleitől.. ./zúg a dal lankadat­­lanul/Házak közt törpe templom szólít/ ismert fohásszal,­­ magyarul!” S ez a megtartás mégsem tőlünk van, minket sem a magunk, sem őseink érde­me, sem a múlt dicsősége, sem törvények és lelkipásztorok tartottak meg. Ez a megtartás a kegyelmes Isten ajándéka, az a kegyelem, amely nem cselekedetekből van, hogy senki ne kérkedjék (Ef. 2:8-9)! Feladatunk: vallás és vállalás Nyugat-európai reformátusságunk meghatározója az Ige fényében az, hogy a magyar szórvány-reformátussághoz való tartozásomban Isten teremtő és gondviselő akaratát látom. Nem én vá­lasztottam ezt a népet a magam számára, hanem Istentől ajándékként kaptam. Nem tartom azért véletlennek azt, hogy életemet Isten akaratából a magyar nép java iránti felelősségben is éljem. A református magyarsághoz való tartozá­somnak nem szabad korlátnak lennie köztem és felebarátaim, más népek, fajok és az emberiség között. Mind az öntelt soviniszta nacionalizmus, mind a saját népem­ iránti kötelességről megfe­ledkező kozmopolitizmus a bűn rontása az életnek ezen a területen. Mint népem református polgára egyúttal tagja vagyok az egyetemes keresztyén egyháznak - ez a kettő egymás mellett fut és mégis más síkban. Emlékeztetni kívánok itt a nem­zeti kérdés krisztusi megfogalmazására: „Nincs zsidó, sem görög ..., mert ti mindnyájan egyek vagytok a Jézus Krisztusban” (Kol. 3:11, Gál. 3:28, Ef. 2:11-18) és a keresztyének „kettős ál­lampolgárságára”: „A mi országunk a mennyekben van ... polgártársai va­gyunk a szenteknek ..., nincsen itt mara­dandó városunk, hanem a jövendőt ke­ressük” (Fi­ 3:20, Zsid. 13:14, Ef. 2:19). A bűn népek közötti feszültségeket eredményező és szembeállító ereje Krisztusban elveszti hatalmát. Az anya­nyelvemen megszólaló igehirdetés refor­­mációs örökség ugyan, de elsősorban a megértés eszköze, így a keresztyénségen belül Krisztus és e­vangél­iuma az a tartal­mi kötelék, amely sokkal erősebb a for­mainál és a nyelvi különbözőségen túl összekapcsol a világon bárhol élő keresz­tyénekkel. Feladatom ezért, hogy Isten iránti engedelmességben élve, népem javára, s a bűn elleni harcban kötelessé­gemet teljesítsem. Ennek feltárásához és kezeléséhez csak akkor tudok hozzá­járulni, ha azt alázattal és bűnbánattal teszem, szakadatlanul keresve saját bűn­részességemet. Ebből nem menekülhetek el még akkor sem, ha más nemzet kötelé­kében élek. Jövőnk: ökumenikus egység A pünkösd a bűn által okozott válasz­falak leomlását jelzi. Miközben tehát kérjük Isten Szemlélkének megújító erejét, figyeljünk arra, hogy képességein­ket és lehetőségeinket felzárkóztassuk - ne a különválás és különcködés, hanem a rajtunk múló egység zászlaja alá! Ezért nem lehet kétséges, hogy nyu­gat-európai jelenünkben való helytállá­sunk meghatározza a sorsunkat, jöven­dőnk felől való bizonyosságunkat. Jele­nünkben nyilván csak akkor érezzük jól magunkat, ha valahol otthon vagyunk. Annak nem következménye, hanem elő­feltétele viszont a vallás és vállalás. A mi magyar reformátusságunkhoz tartozá­sunk nem kötődik tájegységhez, vagy országhatárhoz. Európa-szerte közösen élünk és dolgozunk evangélikus testvé­reinkkel. Megkérdezhetnénk, hogy a református és evangélikus egyház Isten országában vetélytárs, útitárs, avagy munkatárs? Akkor az elsőt határozottan tagadnunk kell, a másodikat keveselle­­nünk. Közös múlt és közös jelen köt össze bennünket. A kiválasztás a szolgá­latra vonatkozik. S ebben munkatársak­nak kell lennünk. Vajon nem kötelessé­­günk-e egymással karöltve, jelenünkkel így sáfárkodva, az ökumenizmusban megtalálni közös jövőnket? Nincs diakó­­nia, nincs emberszolgálat az ökuménia szolgálata nélkül, mint akik tudják, hogy szolgálatunk nem hiábavaló az Úrban. Itt említem, hogy atyáink életében ez szoros kapcsolatban állt a predestináció­­val, a Bibliának ezzel a már-már elfelej­tett és ökumenikus jelenünkben szinte öntudatlanságba merült tanításával. Itt nem a lutheránus fülek kedvéért és nem is katolikus testvéreink felé való bőkezű­ségből említem, de nem specifikus „kál­vini” találmány ez, hisz már Szent Ágos­ton és Luther is vallja az öröktől fogva való kiválasztottság elvét­­, mert őseink ennek fogadták el: aktivitásra késztető erővé lett számukra a jelenben. A jövőre nézve pedig, meg nem rendíthető bi­zonyossággá, sőt biztonsággá afelől, hogy sorsuk a legjobb helyen, a gond­viselő Istenük erős - Heidelbergi Káténk szerint „a hűséges Atya”­­ kezében van. Döntő fontosságú tehát helytállni és úrrá lenni tennivalóinkon úgy, hogy komoly áldozatvállalástól se riadjunk vissza. Szolgálatunk az elmúlt években nem sok jelét adta életerejének. Sokan bizo­nyos tartózkodással vagy teljes egyet nem értéssel határolják el magukat tő­lünk. Amikor a jelen gondjaink megoldá­sát keressük, helyesen cselekszünk, ha ezt a jövőre tekintve tesszük. A múltnak van ugyan inspiráló, előre segítő ereje, de visszahúzó hatása is. Egyet azért leszögezek: a múlt problémáinak fel­­duzzasztásában mindannyian részesek vagyunk. Számunkra, Nyugat-Európá­­ban élő magyaroknak a kettős, vagy hármas kötődésű állampolgároknak feladatunk elsősorban a népek közti megértést szolgálni. A magyarországi reformátusságnak pedig mindenesetre éreznie kell azt, hogy saját létkérdései­nek megoldását is csupán a világban levő magyar reformátusok létkérdései megol­dásához nyújtott segítésgatlás közben és által valósíthatja meg. Ehhez az újrakez­déshez nyújtott a Világtalálkozó jó indí­tékot. (Lund, Svédország) Dr. Békássy N. Albert Ballada, Zimányi Alajos grafikája

Next