Regélő, 1836. július-december (4. évfolyam, 53-104. szám)

1836-10-23 / 85. szám

nak egyik szivbeli ügye , a’ másik is legott előállott, ’s Giabellinak veszedelmes helyzete élénken torlakodik elejébe. Maga Terkasem, ki ez alatt Anselmo homlokát és karját bekötözte, állhatá-m­eg indulatját, ’s részvétét egy pár csillámló köny tan­tsitá. — „Nem lehet csupa szánakozásnál hagynunk a’ dolgot, meddig segítséget még re­mélhetünk­—mond Anselmo gondolkozás után. — Sok mindenféle ke­ring összevissza agyamban; menjünk ama kunyhóba édesemn, ’s én gondolataimat rendbe akarom ott szedni.44 Egészen különböző lelki állapotban folytatá ez alatt a’ győztes csapat útját. Megelégedve a’ rég keresettnek feltalálásával, örven­dezve a’ Spinosalól igért nagy váltságon, vígan mentek az utón le­felé Mergozzolo hegyén. A’ generál keble kielégített boszúval telt­­meg; halálos ellenségén vett győzedelmének diadalmosolya azezvo­­násiban festődik. De Giabellinél azon állapot kezdődött, melly a’lel­kes embernél, midőn sorsával hasztalan viaskodása után magát csen­des hallgatással iparkodik a’ szükség kemény járma alá szoktatni. Szeméből egykedvű hidegség ’s nyugodt elszántság nézett elő , sem ellenfele csillogó szemeit sem kísérőinek durvaságait nem látszott fi­gyelemre venni, és csak élesen összeharapott ajkábul tudta volna az emberismerő kiismerni nagy keservét. Leértek már egészen a’ hegy alá a’ nélkül , hogy sokat ügyel­tek volna azon fekete felhőkre, mellyek a’ nap heve által összevon­va falként terü­ltek­ el fölöttek. De most valamelly szél a’ felleget közelebb tolá, melly olly sebességgel és hatalommal festék viharrá, mint azt csak az illy hegyek köztt láthatni. Az orkán rohanásai elő­­ször gyengék, azután mindig erősebbek lettek csikorgással és bődü­­léssel vegyülve, mellytől a’ gyakorlatlan fül ijedve visszaborzadt. A’ tárkor hirtelen sebességgel elhomályosodott, az orkán egész dühkel indult­ meg, hangosan süvöltött a hegyen keresztül, ’s mint a’völgy­be lezúdult, hatalma szemmel látható volt a’ sudár fákon, mellyek recsegve ’s töredezve hajlottak­ meg. Villámra villám világitá-meg most a’ setét ösvényt; csattanásra csattanás reszketteté-meg a’leve­gőt, a’ felhőszakadás nagy cseppekben omlott alá, s kevés perez múlt csak, midőn minden irányból az erdei patakok lezuhantak, ’s rémü­lettel és áradással fenyegeték a’ tért. „Kész idejek van kegyelmeteknek az utazásra — monda egy ész­revétlenül hozzájók jött hegyi lakó — én ismerem a’fergetegeket ezen hegyekben, mint önmagamat; éjfél előtt semmi jót sem várhatunk, ’s a’ legjobb esetben a’ zuhatagok még legalább egy pár óráig ha­lállal fenyegetendik a’járatlant. Én egyes ember vagyok, ’s tudom, hova kell lábomat letennem; de Isten mentsen a’ bekövetkező homály­ban tovább utazni.“ Először kezde most a­ vezér is aggódni, és sze­

Next