Regélő, 1837. július-december (5. évfolyam, 53-104. szám)
1837-10-19 / 84. szám
dusnő keble is, midőn kisded keresztleányát karján tartá, leirhatlan érzésnek lakja lön; mélyen megindulva tekinte a’ mosolygó ártatlanra, rebegve: ,,ég áldjon meg, kedves gyermek!“ Madelon most tán legelőször érzé a’ jó tettnek boldogító malasztjat, szivében fellobbanni; — és midőn unokájával az orvos az utan keresztelt Magdolna Josephinát a’ templomból elvitte, milly érzéstelte kebellel biczegett az agg Madelon utánok, mig Laroche urlakában szeme elől eltűntek. Hála a’ város-negyed kofáinak , Madelon csak hamar megtudá, hogy keresztleánya a’Vaurigard-úton egy dajkához adatott. Hol született a' lény, nem tudó; de kiolthatlan vágy égett keblében a' titkot felfedezni; ’s minthogy Madelon gyermekségétől kezdve utszán tanyázott, könnyű volt magát Laroche orvosainak házkapuja ellenében megfészkelni; mert éppen nem kétkedett azon, hogy kis keresztleányának anyját előbb utóbb meglátandja. Nem is csalódott. — Egy nyári alkony szürkületén Laroche ur karján látott ennek labából egy csinos nőszemélyt kilépni, kit az orvos ur utszaszegletig kisérvén, azontúl maga ment egy alacsony házig, mellynek kapuján zörgetett, ’s ez megnyílván, hirtelen be is ment. E’ pillanattól kezdve az agg koldusnő hallgatásától függött egy nyomor ’s bánatnak szentelt élet titka, ki szerencsére, nem kívánta komaasszonya jó hirnevét rágalmazni, sőt a’ csinos Roussel Ilona erényességét még egekig magasztaló, mivel szobáját, ha csak divatárusnéhoz nem kénytetett menni , vagy vasárnapokon templomba nem ment, soha el nem hagyó. De Madelon anyó részvéte még inkább növekedik, midőn másfél év óta egy bámulatos szép kis leánykát pillanta meg Ilona ablakában, kit a’ varrónő messze lakó testvére gyermekének vallott, ’s azért vevő magához, hogy a’ családon ez által is segitsen. Hogy a’ kis bajló lény Josephina legyen, Madelon sem tudta tökéletesen, de kimondhatlan vonzalmat érezvén iránta, ’s igy a’ valóságot csak hamar kezdé sejteni. Noha éltében még senki iránt keblének vonzalmát nem érzé, az emberiséghez eddigelé semmi láncz nem kapcsoló; ’s most azon gondolat hullámzott keblében, hogy a’ keresztség őt keresztleányához szent kötéssel lánczolá, ’s úgy is kellett lenni; különben mi indíthatta volna az agg anyót esztendőken át órákig Ilona ablaka előtt ülni, ’s annyira örvendeni, ha Josephina fejét megpillanthatta? Alig lépett Josephina hatodik évébe, már Roussel kisasszony minden reggel az utszára kiddé tejet venni. Madelon mindig talált módot, vele összejőni, ’s vagy kétszer a’gyermekre mosolygott; de ez , redős arczától megrettenve elszaladt. Más alkalommal alamizsnát kért tőle mint más gyermektől, ’s Josephina ezt felelé: „Nincs nálam pénz, édes anyókám! de ha holnap eljössz , bizonyosan hozok egy