Regélő, 1837. július-december (5. évfolyam, 53-104. szám)
1837-10-22 / 85. szám
gény leánykára, ki azonnal elnémult, írni ’s olvasnia is ritkán engedtetek meg, és erkölcsi tartalmú könyveken kívül csak egy világi munkát olvasott, franczia ország évrajzát. — Ezt olly hévvel, ’s legalább százszor elolvasá, hogy több illy könyv olvasása iránti kivánatát többször is hallata. „Gyermek, mit akarsz ollyan könyvekből tanulni ?44 — kérdé Ilona. — A’ világot? O higyj nekem, banál egyebet nem tanulsz belőle; e’ mellett olvasni és várni ugyan azon időben nem lehet, igy nekem kellene kettőzött erővel dolgoznom; pedig gyöngeségem nem engedi !44 „Nem , nénike! — kiált Josephina, Ilona melljére simulva, — nem igy gondoltam; nyugtasd magadat; többé nem kívánok olvasni, a’ te munkádat is örömmel elvégzem, bizz mindent rám; csak légy vidor ’s elégült !44 Illy önkéntes lemondást örömmel hallott Roussel kisasszony; azt hitte, minél kevesebb örömet ismer leánya, annál könnyebben mond le a világról annak idejében. Ilona sorvasztó korban sintett, ’s végperczét közelgni látván, egyedüli kivánata volt, hogy a’ szegény , árva, védtelen leány kolostorba menjen. Ezért festé a’ társalgó élet viszonyait borzasztó színekkel elébe; ezért magasztaló az apáczák életmódját, és éjjel ’s nappal szakadatlanul dolgozók , hogy a’ pénzt, mellyet ujoncztól kívánnak, meggyüjthesse. Végre mintegy ezer tallér lakáson volt, ’s vele a’ legnagyobb gond elhárittatott; még a’ titokba avatott Durand apát is erősen hivé, hogy a’ szegény árva nyugodtabban élhet a’ kolostor néma magányában, mint a’ részvétlen világban tova hányattatva, ’s örömmel sietend a’ kirendelt védhelyre. Josephina kitetsző bájú hölgygyé lön. Nyúlánk , kecses termete, szelid ibolya-szemei , rendszeres arczvonatai, angyalfőt mutattak. És a’ szépségéről semmit nem tudó ártatlan lény , gyermekes elmével azt sem foghatá meg , mi feltűnő némberen a’ tündér-arcz ; lelkének gondolata mindig nyelvén ült. Igaz, erről néha Ilonka néni is tudakozódott, de szerencséjére nem azon pillanatokban, midőn Josephina unatkozik, és magában igy tűnődött: „Mi az élet tulajdonképpen? Hát való, hogy az utczán járó emberek, kik könyökre sétálnak, egymás kezét barátságosan megfogják, egymással beszélnek, olly szerencsétlenek, mint néni mondja? ’s nekem jobban menne dolgom? Ah, ha ez való — mért élünk?44 A’ tizenhatodik évét haladó Josephina fejecskében illy búskomoly gondolatok gyakran forrongtak , ’s ha anyja kiment, marczona kínok dúltak szivében, és szemei könyárban úsztak, a’ nélkül, hogy okát adhatta volna, miért. — Illy különös indulat azonban nem szer-