Regélő, 1839. január-június (7. évfolyam, 1-52. szám)
1839-02-14 / 13. szám
múlt nőnek harczos lármájára meghittjei összegyűltek; de asszonyuk már elvérzett, és szivében egy gyilkot leltek. A’ bátor vezér saját atyád; a’ titkos gonosztevő vőlegényednek apja ; anyád melletted vérzett el; — a’ tőr, mellyre most esküvél, titkosan jött atyám birtokába. Ez idáig nagy titok volt, de most apám megszenél Mondja tovább — hogy jegyesed rettenetes, mint villanyos felleg; kegyetlen, mint annak lángja; — atyád szemét lekötötte, de az ördög angyal soha sem lesz. Illyen ő most, — apám jól tudja, — de lehet , hogy isteni erő változást tesz sokszor a’ gonoszban , ’s még a’ bűnt is remény-utra viszi; azért te várj, higyj, és remélj.“ „Atyám — nézd — e’ drága szekrényt küldi; e’ drága szekrény járó órát fedez; ezeket őrizetedre bizza; de addig oltárhoz ne lépj , mig az óra végképp el nem áll. Ekkor vőlegényed meg*változik , jószivedhez méltó jegyesed lesz , olly kegyes , miilyent szeretsz, szerelmedet tisztán viszonzó. De hogy gyanús ne légy, vedd ez ártatlan porocskát, melylyel arczodnak kori szint adványál beteg légy; vonulj magányba. — Ott Valaki kezéig; távoznom kell; jusson eszedbe, mire esküvél; jusson eszedbe ön boldogságod, ’s ha majd azt fellelted, jusson eszedbe a’ burkolt alak.“ „Mi ez ? — szóll egy festvény előtt bálványnyá válva. — Csudás ecsetnek szüleménye-e e’ kép , hogyan jött birtokodba ? — Add át — térdeimről kérlek — kis időre; — visszahozom! — Ó! ha tudnád, miként vagyok hozzá jogosítva, nem csudáinál; — teljesítsd kérésemet! — így! — áldjon az ég, ’s esküdet el ne felejtsd.“ — És magához szorítva a’ megnyert képet, eltűnt hirtelen a’ burkolt alak. .., Akaratod teljesítve van asszonyom — mond a’ rögtön belépő kertész — kedvesebb virágidat felszedtem; útra ’s átültetésre elkészítettem: de a’ legszebb rózsabokrot itt kell hagynod; — elvesz , ha felveszem; — bár valamit jót jelentene. — Asszonyom ! — megengedj — zavart olvasok képedről; de titkolódol; nyilván kedvet tettetsz , ha belsődet gyász fedi is. Győződj meg , a’ szép nőnek nagy erényéhez simul a’ legvadabb férj szive is , ’s boldogított nőnek lenni a’ természet felséges ajándéka. Követni foglak , ha tetszik én is ; termeidet ott is újra színezem, hogy honnal csaljon meg minden vonása; festvényeinket elrendelem; elszórtt készületidet rendbe szedem; virágid ápolására tanítványt hagyok; _ igen! nekem vissza kell jönnöm, mert itt atyád magas lelkén női vad fájdalmimra hatos gyógyszer. — Ah Biankám! te boldog vagy; te már nem érzesz.4“ — Most a’ kép helyére ’s innét égő