Regélő, 1839. július-december (7. évfolyam, 53-104. szám)
1839-08-04 / 62. szám
s helyükből rémesen feszültek ki valamelly különös tárgy felé; lábai ingadoztak, mint zivatar érte nád; gyilkos eltökélés re megtette kezeit öntudat nélkül huzogatta a’ feszített ij idegen; midőn körűlötte a’ vadon fényűi megzördültek, ’s a’ gályáknak egy hatalmas királyi sas szárnyai alatt történt ropogása emelé ki mély gondolataiból. — A’ büszke állat egy ideig méltóságosan lebegett Máté fölött, mint egy nehézkes felleg a’ bőgő viharnak ködszárnyain. De Máténak kezéből elszállott a’ halálos nyíl, ’s lába előtt hevert a’ királyi sas. — Erre ő megrázkódott, mint földindulás, és — Róbert Károly jutott eszébe! Lábával forgató egy kis ideig az elterpeszkedett madarat, azután Czekét — kedvenczeinek egyikét — kiáltotta, ki nemsokára megjelent, ’s Máté igy szállott hozzá: ,Ötödnapra innentül Hernád partján harczjátéki mulatságot szándékozom tartatni, melly alkalommal Dorgóval némi dolgaimról akarok értekezni. Ő derék, tapasztalt öreg tanácsát nem szoktam megvenni, tudván , hogy pártomhoz híven ragaszkodik. Végy példát róla, és Gisellának tieddé kell lenni, mi hogy könnyebben megtörténjék , Dorgót félvármegyével biztatom. Holnap korán mégy hozzá, akaratomat hirül viendő. Most jelt a’ haza menetelre., „Hatalmas uram! — Gisella! Bendy! Ég és pokol!“ rebegé Czeke; ’s azonnal elriadott a’ csőditő kürtszava; a’vadászok robogva gyűltek öszve, ’s több untató vadászati regék közt tértek haza. II. Abaujban Hernádhoz egy órányi távolságra, hol most Kér fekszik, hajdan egy szép várkastély büszkélkedett ; alatta a’ múlandóságról üdvös leczkéket osztogató Szerencs patak buborékzott el az össze-össze ütközve sipoló kavicsok fölött, minekutána a’ várkastély tövében elterült uj édenkertecske nyirsövényét meglocsolta. E’ kisded kertecske különféle szép virágokkal diszkedett, mellyek köztt mint hajnal tündérkedett egy deli hajadon , kinek remek valóján néha-néha végig húzódtak egy makranczos ősz férfiának éles szemei, mellyekben néha a’ vadság tüze villámlott el, néha pedig örömláng kicsalta könycseppek reszkettek, mint Szerencs-patakon a’ hold csillámai. Ezen öregnek neve Dorgó, a’ déli hajadon pedig Gisella, ennek leánya volt. Dorgó tehetős magyar nemes vala. Szabadságát vérével látszott szerezni, mert azzal védte is. Testalkatára hasonló lehetett valaha Árpád kürtöséhez , vagy ahhoz , kinek nagy bárdja alatt csikorgva inogtak a’ bizanti kapuk. — Szellemi tulajdonaira hasonlított Dorgó az aczél szablyához , melly a’ nemes kézben dicsően villog, a’