Regélő, 1839. július-december (7. évfolyam, 53-104. szám)

1839-10-10 / 81. szám

Megjelen társával együtt h­etenként kétszer vasárnap és csütörtökön. Fél évi díjja helybe képekkel 5 ft. boritéktalanul, postán si ft. pengőben. Budapestiek évnegyedenként is sájthatna példányt. A’ folyóiratnak egyes száma, vagy képe 12 kr. p. p. 81 Pesten csütörtökön October 161- 1839. ELBESZÉLÉS. JL 7 atya. (Angol novella.) Egy középkorú földművelőnek abbeli kérelmére, látogatnám­­meg egyetlen urát, lóra ültem, vele 4—5 órányi távolságra fekvő hegyes honába lovaglandó. Mindenek előtt úti társomat, mint a­ walesi őslakosok egyik igen nagy és pedig legbecsesebb osztályá­nak — a’ zajtól félre lakó juh-és marhatenyésztőknek — mintáját kell röviden leirnom. Tartózkodó magaviselete a’ sötét zárkózott­sággal volt határos, mig szivjegét a’ beszélgetés fel nem olvasztá. Öltözetét maga készitette­ gyapjd-öltöny és idomtalan kalap tévé; külsején valamelly pongyolaság tünt­ fel, a'­ magános élet szokásaira mutató; öltözetén több helyen látszottak a’ mohnak zöld foltjai ; minthogy azonban szép, jól termett férjiul volt, és magaviseleté­ből a’ közönséges pórnevelésnél több miveltség tünt­ ki, lényén va­lamelly mesterkéltlen, sajátságos ’s még is némileg csudálatos mél­tóság ömlött­ el. A’ walesi földművelő hangjában és tekintetében valami érzékenyitő ’s jelentő komolyság van, melly hihetőleg a’ magánynak és hónak sajátságos alkotásának következménye. A’ herczegség távolabbi ős­lakain, mellyek százados fák sötétlő árnyá­ban , völgy tehenőiben , égbe meredő ’s majdnem a’ keményen zsu­­pozott házfödelekre hajló szirtek alatt feküsznek, valami hajdani­­lag templomi ünnepély bélyege látszik. A’vad sziklák felztt tanyázó bagoly huhogása éjente, a’ csudálatos alakú ’s borzasztó szirt-nyi­­lások közti rohanó bérezpatak harsogása ; a’ libueznak — a’ Wa­­lesiak szerencsétlenséget jósló madarának — éles visítása fényá­ron , ’s az ölyűk vijjongása a’ szikla-éleken; a’kietlen tekintetű láp iszapjaival és szeleivel, a’ zajos világtól távulesés, — olly kö­rülmények, mellyeknek a’ hónukat oda nem hagyó Walesiak szel­leme és kedélyére mulhatlanul hatniok kell. Birkásom — nevezzük igy — hosszas haladás után egy kiszá­radt bérezpatak medrében, mellyet itt udvariságból útnak nevez­nek, illy hajlékba vezetett. Rövid párbeszédünk, melly megérke­zésünk előtt szövődést köztüü­nk, némileg meg fogja az olvasóval ismertetni Beynon Dávidot, Llandefelach örökösét

Next