Regélő Pesti Divatlap, 1842. január-június (1. évfolyam, 1-52. szám)
1842-05-26 / 42. szám
. De szálljon le a képzelődései szülte magasból, Gusztáv, így szólítom önt, hiszen úgyis rokonomnak mondja magát gondolatait ön is túlságosoknak fogja találni. ‘ A név bizalmas említésénél az ifjú halvány arczát gyenge rózsa láng futá el, ’s a’ hölgy’ keze után nyúlt; de mit az szelíden vont tőle vissza. „Igen ! — szólt ismét elborult arccal Gusztáv — terveim nem létesíthetők, mert életboldogságom csak úgy lehetne teljes, ha azoknak kiviteléhez még valami járulna.“ És ez utolsó hangokat, szemeit a lánykára függesztve, lassan lehellé inkább mint elmondás , Gusztáv! kezdé kis szünet múlva a lányka, lángolóbb arczczal, feleljen nekem: ha ön honát elhagyva a keblén rágódó elégedetlenséggel a szabadság’ azon honában, mit olly lelkesedéssel festett le, megtelepednék, hol a világnak Dal ítéletei érzéseinek szabad menetelét nem bilincselnék le, mondja meg boldogabb lenne-e mint most?* „Irma! szólalt meg Gusztáv keservet lehellő hangon—kérdésére egész őszinteséggel nem felelhetek, mert feleletem a’ csüggedés’ vérsfagylaló zúgása lenne.44 . Nincs tehát hozzám annyi bizodalma?A kérdé Irma szánakozó tekintettel.— „Ha valakihez, úgy csak Önhöz lenne, Irma,— felelt a kérdezett szenvedélyesen— de ne tudja ön, ne senki, mi hervasztja életemet, de minek is mutassak a magra , melly kínokat terme bennem —téve hozzá lassú hangon — csak tekintsen reám ’s........“ ,Félég, Gusztáv ! — felelt Irma s rózsa ujját az ifjú halvánny ajkaira téve, ön húrokat akar megpendíteni, mellyek csak fájdalmasan rezgő hangokat zengnének ki belsejéből ; hagyjuk ezt, én reménytem, hogy életvilágokat még ön is fog szaggathatni. „Én nem — felelt Gusztáv határzottan— s ha igen , azok csak fattyú kinövések lesznek. Én csak egy igazi virágot ismerek, mi boldogíthatna.“ , S az lenne ?‘ E pillanatban megnyílt a kisded ajtó s egy sugár termetű magas, szőke fiatal férfin lépett a’ beszélőkhöz. Irma’ szép arczának hava rózsafénybe borult mint kit hirtelen öröm lepel. Gusztáv pedig nyugodt tekintetet erőlködött felvenni. — „Talán valami érdekes beszédben zavartam meg önöket—mondá az érkezett, udvarias üdvözlet után, Irmához fordulva. . Hiszem, hogy az érdekes fogott lenni — felelt Irma — egyébiránt én inkább hallgató, mint beszélő valók.4 .,,/Vh talán ön gyakorló magát szónoklatában, omledezések által? —kérdé ismét az, gúnyos mosolylyal, Gusztávot. — Gusztáv felelni akart, de szemei Irmának kérő tekintetével találkozván, a’ hangok elhaltak ajkain, s csak egy hideg pillantást vetett reá. .„Reményem — szólalt meg az érkezett ismét nyájasan — enyelgésem önt nem sérté meg— s kezet nyújtott Gusztávnak. „Elfogadom önnek kezét, báró ur— felelt Gusztáv, a kezet lágyan megszorítva— mert tudom, hogy szive jó. E igyébiránt ha ömlékezném is, azt tudja a báró ur, hogy az csak erő nélküli villám, melly lelkem’ fellegei közöl felmerül, ’s pusztítást sehol, legkevésbé pedig ott, hol a’ báró élet-üdve sanctuariumát hiszi, nem okozhat. Csak miután kimondá e’ szavakat, érzé Gusztáv, milly kínossá vált helyre