Pesti Divatlap, 1845. január-március (1-25. szám)

1845-03-13 / 21. szám

A szellemi kincsek tárháza két kamarára oszlik, alsóra és fölsőre, vagyis a szív és­ fej , érzelem és ész kamarájára. Mindenikbe sok kincset gyüjthetni össze , ezeket megtisztíthatni minden aljastul s ha fáradatlanok valánk, dúsakká lehetünk, némi isteni sors birtokosaivá. A szív a szépet óhajtja s utoljára mindent a szép törvényeire visz vissza. A széptül vonzatik, a ruttul visszataszittatik. A kül-és belvilág minden tárgyait szí­nekbe öltözteti, és ha a színek öszhangzanak, gyönyörködik. Csupa ideg a szív és idegeit mint húrokat keresztül bocsátja az egész világon, s ha a hurok jól hangol­ják, a természet érintő kezei remek­műveket csalnak ki belőle. És ő gyönyörködik a harmóniában. Az úgynevezett szép művészetek templomai a szívnek, hol élvez, és istenének áldozik. A szív az egész világból gyűjti tárába a kincseket. Mindennek tud örvendeni, a kicsinded ibolyának, a sűrű rengetegnek, a végetlen síknak és az ezer karú bérczeknek. Földeríti a barátság, szerelem, hazafiuság; élteti az Öröm, táplálja a remény.És hite van s vallása, melly a jelen életbül átnyúl a jövendőbe, és ott kárpótlást igér az itteni szenvedésekért. A szív egy regény, tele örömmel és fáj­dalommal; főtárgy benne a szerelem ... de azt süker ritkán koszorúzza ; elesik attól, mit leginkább szeret, az életfül. Az ész kincsei az ösmeretek. Minél több valódi ösmerettel bir az ember s mi­nél jobban rendezvék ösmeretei, annál dúsabb. Az ösmereteket tapasztalás, vis­­gálódás, fürkészet, kísérlet, gondolkozás útján szerezzük és gyarapítjuk, hol ren­desen kalauzt választunk magunknak, élő embert vagy könyveket. Az különös a szellemi kincsekben, hogy közölhetők másokkal a­nélkül, hogy fogynának, és is­mét oda nem ajándékozhatok, kivévén munka és f­ura­­ság után. Ki anyagi kincset ajándékoz el, annyival szegényebb lesz, mennyit oda adott; midőn a tudós hal­doklik, fejvagyonát végrendeletileg senkire sem hagyhatja. Az ész végetlen sok kincset halmozhat össze magának egy rövid életen ke­resztül, de annyit mégsem, mennyi után szomjúhozik. Tökélyt akarna, de a föl­dön nincs tökély. Minél tovább haladott, annál jobban látja hogy mindenfelé kor­látokba ütközik, hogy vannak határok tudásában, mellyeken át nem haladhat. Ek­kor követelőleg lép föl s nem kevesebbet követel a halhatatlanságnál. És mivel a halhatlanságtól még távol van, az ösmereteinek határán túl levő mezőt átengedi a képzelődésnek, és a képzelődés tündérvilágot alkot magának rajta, tele istenekkel és angyalokkal, erénynyel és boldogsággal. Itt látjátok, barátaim, AZ ÉLET CZÉLJA. (Vége.)

Next