Pesti Divatlap, 1846. január-június (1-26. szám)
1846-05-28 / 22. szám
MAGYAR PANORÁMA ÁRNYKÉPEKBEN. (Folytatás.) A magyar ember hivatalravágyó. Ha visszagondolunk a múltakra, ha törvénykönyvünk penészes lapjain tapogatózunk , látjuk, mikép elődeinket törvény által kelle kényszeríteni a hivatalviselésre, és mi nagy ellentétet fognak az utódok látni törvénykönyvünkben, ha olvasandják a törvényt, melly a hivatal szemtelen hajhászói ellen hozatott. Hát hozatott már illy törvény? Törvény még nem, de a megyei határozatok , mellyek szerint a hivatalra korteskedő egyén nem alkalmaztatik, mutatják , föltételezik egy illy törvény szükségességét. Én istenem! én istenem ! mikor aljasodon annyira a magyar ember, hogy nem szégyenli magát áruba bocsátani, s kikiáltani ezreknek: „engem tegyesek bírótokká, s én igazságot szolgáltatok mindeneknek!“ írhattok ti, tudósok, Nemesek hadnagyait, irhattok még négy Tisztújítást, azzal ezért nem érendetek. A szegény pár magyar ember, kit mint megvásárolt vásári árut hoztok színpadra, nem megy színházba, nem látja magát pellengérre kiállítva; és azaz, kit gúny tárgyává tettetek, ki jelen van a színházban, nem ismer magára; mert hiszen a részeg kortesek közt átvirrasztott éj után sem pirult el önmaga előtt, midőn mámoros szemmel tükrébe tekintett. Ne a szegény elcsábított pár magyar embert vádoljátok, mert hiszen az tanulatlan, alig tud szénás és szalmás lába közt különbséget tenni; mert hiszen az szegény, s ha napszámba elmegy maga kenyerén egy húszasért, miért ne menne egy pengő forintért, elegendő bor, s gulyáshús mellett, robotos kocsin megyei gyűlésre, hol csak „maradjon“ „nem kell“-ig terjed fáradságos munkája, habár a magyar nyelvről legyen is vita, hanem korbácsoljátok a fő magyar embert, ki tanult, legalább az lehetne, s annak kellene lenni, és különbséget tud a champagnei és debreczeni közt tenni, ki gazdag.