Pesti Divatlap, 1846. január-június (1-26. szám)

1846-05-28 / 22. szám

MAGYAR PANORÁMA ÁRNYKÉPEKBEN. (Folytatás.) A magyar ember hivatalr­avágyó. Ha visszagondolunk a múltakra, ha tör­vénykönyvünk penészes lapjain tapogató­zunk , látjuk, mikép elődeinket törvény által kelle kényszeríteni a hivatalviselésre, és mi nagy ellentétet fognak az utódok látni törvénykönyvünkben, ha olvasandják a törvényt, melly a hivatal szemtelen haj­­hászói ellen hozatott. Hát hozatott már illy törvény? Törvény még nem, de a megyei határozatok , mellyek szerint a hivatal­ra korteskedő egyén nem alkalmaztatik, mutatják , föltételezik egy illy törvény szükségességét. Én istenem! én istenem ! mikor aljasodon annyira a magyar ember, hogy nem szégyenli magát áruba bocsá­tani, s kikiáltani ezreknek: „engem tegye­­sek bírótokká, s én igazságot szolgáltatok mindeneknek!“ írhattok ti, tudósok, Ne­mesek hadnagyait, irhattok még négy Tiszt­­újítást, azzal ezért nem érendetek. A sze­gény pár magyar ember, kit mint meg­vásárolt vásári árut hoztok színpadra, nem megy színházba, nem látja magát pellen­gérre kiállítva; és azaz, kit gúny tárgyává tettetek, ki jelen van a színházban, nem is­mer magára; mert hiszen a részeg korte­sek közt átvirrasztott éj után sem pirult el ön­maga előtt, midőn mámoros szemmel tükrébe tekintett. Ne a szegény elcsábított pár magyar embert vádoljátok, mert hi­szen az tanulatlan, alig tud szénás és szal­más lába közt különbséget tenni; mert hi­szen az szegény, s ha napszámba elmegy maga kenyerén egy húszasért, miért ne menne egy pengő forintért, elegendő bor, s gulyáshús mellett, robotos kocsin me­gyei gyűlésre, hol csak „maradjon“ „nem kell“-ig terjed fáradságos munkája, habár a magyar nyelvről legyen is vita, hanem korbácsoljátok a fő magyar embert, ki ta­nult, legalább az lehetne, s annak kel­lene lenni, és különbséget tud a champag­­nei és debreczeni közt tenni, ki gazdag.

Next