Pesti Divatlap, 1846. július-december (27-52. szám)
1846-09-26 / 39. szám
tam. Nem csodálkozhattam eléggé, milly buján tenyészik minden a jól művelt földön és a virító kis kertekben. Minden darab föld, minden kerti ágy, a művelő fáradatlan munkás szorgalmát beszélé. — Mi boldogul élnének ezen emberek, — gondolom — ha kezeik munkáját ön javukra fordíthatnák! de csaknem elhalnak, szegények, a sok adó alatt, mellyet a méltóságos zsarnok esztelenül elpazarol, s a boldogtalanoknak nyomorult életök is alig marad meg. Gondolatimat egy bájoló jelenet szakasztá félbe. Egy kecses nőalak hófehér paripán vágtata elő az erdőből. Zöld fátyola festőileg lebegett a kék légben. — Berta volt a bájos angyal. Csiholó vadászebtársaság szökdelt vidoran a szép lovagnő körül! Berta megállita lovát; viszszatekinte az erdő felé, honnan szép ifjú nyargalt elé. — Késedelmes! — szólt egy csengő hang — rajta kövessen engem! — és a grófi szülött keresztülszáguldott a rozsföldeken, követve a kutyáktól. Kísérője szinte ez után utána nyargalt. A pusztító csoport egyenes irányban ama csinos kertek egyike felé tartott, melly tetszésemet annyira megnyeré. — Fogadjunk, lovag ur! — szóla Berta, ki mindig elöl nyargalt — hogy a kerítés nem magas ? — Az istenért, grófnő! — esde a nyomában szöktető ifjú — csak nem fog ön talán . . . ? De a merész lovagnő már suhintott vesszejével, s a magas kerítést átszökteté. Benn a virágágyakon forgatta lovát; hangosan kaczagott, midőn kísérője aggódó arczczal rést keresett, hogy azon a merész lovagnőt követhesse. Végre neki is sikerült az átszökés. A magas noblesse a kertben fel s alá száguldozott, mig a kutyák kan a kerítés körül ordítozva viczkándozának. — De merre megyünk ki ? ez a kérdés. — szóla Berta, fel s alá lovagolván s az előtte levő kerítést vizsgálván. — Úgy gondolnám, grófnő, hogy elég már ennyi életveszélyeztetés — szólt a lovag. Alig mondá ki e szavakat, midőn Berta a másik sövényen ismét szerencsésen kiugratott. — A manóba! — dörmögé a hátra maradt, s összeszedvén lehető bátorságát, követé a grófnét a veszélyes úton. Innen, megfordulva, sebesvágtatva haladtak egyenesen a kastély felé. — Oh, bár a nyakatok tört volna! — kiáltám boszúsan a nyargalók után, s a szegény birtokosok egy kis kerti házból kijővén, kulcsolt kezekkel és kényes szemekkel álltak a dúló csoport által hátra hagyott pusztítás közepén. Hangosan kárhoztaták az orvost, ki a grófnőt két év előtt az életnek visszaadá. És én a történtek után mindinkább határozatlan levék: nem jobb lett volna-e háborulan engedni, hogy az angyalképet a koporsó magába csukja.? III. A történtek után néhány év folyt le. Francziaországban a zendülés harangja megkondult, hirdetve minden hűbér-zsarnokság alatt nyögőknek a szabadulás közelgő óráját. Uram harmadszor vitt az ismert völgybe. A velem hajdan itt történtek sötét álomként vonultak el lelkem előtt. Él-e még a szép, büszke Berta? kit halálában szeretnem,éltében megvetnem kelle? s könyörülőbbé-e alattvalói iránt? Illy gondolatok fogtak el, midőn vezetőm, ki az utósó pihenőn a sebesposta kormányát átvevé s e tájat meglehetősen ismerni látszott , következőleg figyelmeztete: — Az uradalom, mellybe most megyünk, legnyomorúbb ez egész vidéken, s ennek