Pesti Divatlap, 1846. július-december (27-52. szám)

1846-09-19 / 38. szám

Az alábbi történetet egy tisztes, nem rég elhalt orvos 1832-be egy viharos novemberi estre beszélte több ifjú ven­dégeinek , kik az akkori politikai zavar­gás hevétől ingerülten, a jelennel sem­mikép nem akartak rokonulni. Az elbeszé­lőnek azon jóindulatú czélja volt, hogy a múlt kor egyik sötét képének kimutatása által, a jelent nyájas fényben tüntesse föl. Ifjúkora azon időszakban esett, mellyet mi elég­ roszul „a jó régi kor“ névvel jelölünk, s hivatalánál fogva gyakran volt alkalma a főbb­ nemesi osztályzat undokságait leg­nagyobb gyöngéikben ismerhetni. Élete több eseteiből szőtte a következő rajzot, mellyre minden felvilágosodott és ember­szerető olvasó csak ezt kívánhatja : „vajha inkább a költemény, mint az igazság or­szágába tartoznék!“ I. Meleg de borús tavaszi délután volt, midőn orvosi próbatetem sikerülte után, szép hazámon átutazván, egy völgybe bocsátkoztam alá, mellynek kies fekvése minden vándornak föltűnt; termékeny föl­dek­, fák­ és folyamokban; dúsan, ipar­ral művelve, a tavasz ékeiben egy földi édent képező. Az egyes, virányokkal fá­tyolozott falvak, mint kies pásztori idyllek, elszórva feküdtek körül, s a völgy vé­génél , hol az áldáshozó Demeter orszá­gát sötét erdőség váltja fel, óriási szikla­csúcson, kevélyen állt egy kastély bajló szépségben, mit igézőbbnek regényíró képzete sem festhetne. De elébb haladva mindinkább felüttek a csodás csend, melly a viruló éden körén nyugodt. Bár a naptár ünnep- vagy vasár­napot nem jelölt , hibázott mégis amaz eleven élet és munkásság a földmivesen,a mezőkön s szántóföldeken. Minden csendes volt és nyugodt; látkörömben semmi em­beri lény nem mutatkozék. Az egész ter­mészet leirhatlan elfogulást tüntete föl. A pinty, mintha tiltva volna a daliás, gyön­gén hallata énekét a távol bokorból, és a pacsirta dala, melly messze távolból 112 HAUTE-VOLÉE. .

Next