Pesti Divatlap, 1846. július-december (27-52. szám)
1846-10-10 / 41. szám
AZ ELÍTÉLT UTOLÓ NAPJA. (Folytatás.) Az elnök, ki csak ügyészemre várakozok ekkorig, szólta, hogy álljak fel. Az őrség felvoná fegyverét, s azon pillanatban, mintha villanyütés, hatotta volna meg, az egész gyülekezet mozgásba jött. Legykevésbbé jelentékeny alak — az Ítéleti írnok volt, úgy gondolom — az ítélőszék melletti asztalnál elolvasá az ítéletet, mit az esküitek távollétemben mondanak. Hideg izzadság verejtékezett testemen; a falhoz kelle támaszkodnom,hogy össze ne rogyjam. — Ügyész úr! van önnek valami szava e halálos ítélet törvényszerűsége ellen ? — kérdé az elnök. Magamnak is igen sok mondani valóm fogott volna lenni, de nyelvemet bizonyos zsibbadás köté ínyemhez, s szót sem szólhatok. — Védlem fölállt. Jól hallom, mint törekvők az esküttek nyilatkozatát megerőtleniteni, s egy más büntetést eszközleni, mellyet kevéssel azelőtt megvetéssel utasítottam vissza. Boszankodásomnak felette túlfeszültnek kelletek lennie, hogy ama ezer küzdelmek s érzetek közt, mellyek bensőmben viharzottak, utat törhessen magának. Még egyszer hangosan akarom védlem előtt ismételni, hogy inkább százszoros halált tűrök , mint életfogytig tartó rabságot; de lélekzésem kifogyott; nem tehettem egyebet, mint hogy megragadjam karjait s görcsös, elfojtott hangon kiáltsam : — Nem ! nem !! A közügyvivő védjemet czáfolgatá, s én mindezt tompa egykedvűséggel hallgatám. A bírák újra távozának, s néhány percz múlva ismét visszajövének, s az elnök föl—olvasá az ítéletet. — Halálra van ítélve! — zúga a tömeg, a mint élvezetének, az egész embercsoport utánam nyomult, s olly zajjal, miként ha épület omlott volna össze. Megkövülve vánszorogtam tovább. Bensőmben egész forradalom izzott. Az Ítélet elhang-12!