Pesti Divatlap, 1846. július-december (27-52. szám)

1846-10-10 / 41. szám

AZ ELÍTÉLT UTOLÓ NAPJA. (Folytatás.) Az elnök, ki csak ügyészemre várakozok ekkorig, szól­ta, hogy álljak fel. Az őr­ség felvoná fegyverét, s azon pillanatban, mintha villanyütés, hatotta volna meg, az egész gyülekezet mozgásba jött. Legyke­­vésbbé jelentékeny alak — az Ítéleti írnok volt, úgy gondolom — az ítélőszék mel­letti asztalnál elolvasá az ítéletet, mit az esküitek távollétemben mondanak. Hideg izzadság verejtékezett testemen; a falhoz kelle támaszkodnom,hogy össze ne rogyjam. — Ügyész úr! van önnek valami szava e halálos ítélet törvényszerűsége ellen ? — kérdé az elnök. Magamnak is igen sok mondani valóm fogott volna lenni, de nyelvemet bizonyos zsibbadás k­öté ínyemhez, s szót sem szól­­hatok. — Védlem fölállt. Jól hallom, mint törekvők az esküttek nyilatkozatát m­egerőtleniteni, s egy más büntetést eszközleni, mellyet kevéssel az­előtt megvetéssel utasítottam vissza. Boszankodásomnak felette túlfeszültnek kelletek lennie, hogy ama ezer küzdel­mek s érzetek közt, mellyek bensőmben viharzottak, utat törhessen magának. Még egyszer hangosan akarom védlem előtt is­mételni, hogy inkább százszoros halált tű­rök , mint életfogytig tartó rabságot; de lélekzésem kifogyott; nem tehettem egye­bet, mint hogy megragadjam karjait s gör­csös, elfojtott hangon kiáltsam : — Nem ! nem !! A közügyvivő védjemet czáfolgatá, s én mindezt tompa egykedvűséggel hall­­gatám. A bírák újra távozának, s néhány percz múlva ismét visszajövének, s az elnök föl—­olvasá az ítéletet. — Halálra van ítélve! — zúga a tö­meg, a mint élvezetének, az egész em­­bercsoport utánam nyomult, s olly zajjal, miként ha épület omlott volna össze. Meg­kövülve vánszorogtam tovább. Bensőmben egész forradalom izzott. Az Ítélet elhang-12!

Next