Pesti Divatlap, 1848. január-június (1-28. szám)
1848-01-16 / 3. szám
66 Jó volt a tél! Jó az urnák a kandaló mellett, azon édes reményben, hogy más világon is úr leszen az úr, mert ott is a szegény fog alája fűteni! No, de jó tele volt a szegénynek is, a Duna csontkeményre fagyott, megjött valahára a vigasztalás, eddig azzal biztatták a szegényt, majd ha fagy , ez is megjött, most már elélhet a — jég hátán! Küszöbén egy leélt évnek, boldog, boldogtalan keserves fájdalmait rángatja elő, a gazdag leégett pajtáit siratja, — a szegény — bár háza sem volt, mégis tűz ellen panaszkodik, mert az emberek irgalmáért utczahosszat egész éven át annyit kurjongatott, hogy utójára is — tüdőgyuladásba esett. Az év első napján előáll a remény, tele hazudja az emberek fejét, s némellyiket olly szemtelenné teszi, hogy szinte neki támaszkodnék az isteni gondviselésnek, ha az történetesen öreg szűzben sétálna az emberek között, de eljön ismét a keserű való, és letörli a féleszű számadást; csakhogy némelly embernek ha van is esze, jobb volna, ha a talpában volna, így legalább akaratlanul is az eszén járna. Alig pislantott fel az új évnek első napja, sorba jártuk a sok atyafit, komát, sógort, barátokat, s minthogy a régi lőcsei formát már megszoktuk, nyakra főre kívántuk a mennyei áldást. Boldog isten, ki a vesékbe is belelátsz, nem fut el a méreg, mikor legnemesebb teremtményed igy rovásolva hazudik az ostoba divat szerint! — holott, ha divat volna, a legnagyobb hidegvérüséggel akár kapanyéllel verné agyon embertársát, mint szokás némelly vad embereknél, hogy öreg apjukat csupa szokásos tiszteletből megeszik. A kis unoka elmegy öregapjához, elmondja verseit, mellyeket részint czukros mandulával, részint mustármaggal csépelt bele a mámi és a táti azon fontos oknak hozzájárulásával, csak vigyázz, kedves fiam, szépen mondd el a verset, majd ádám valamit öregapád! S a kis unoka egy szuszszal elhabarja jó kiváltságát, szemei csak azt lesik, nyúl é már öregapós a húszasért ? S a szenynyes érdek úgy gyökeret ver a kis piszkosban, hogy mire nagyobb kort ér, s talán majd egy gazdag urambátyámhoz megy el köszöntőbe? akkor már a harmadik szava az lesz uramöcsémnek , ha hogy kedves urambátyámat az úristen az árnyékvilágból kiszólítaná? adja meg a dicsőséges menyityei koronát! S a jámbor urambátyám eltágultában úgy megindul a mennyei korona szóra, hogy még a pipa is kiesik a szájából, pedig urantöcsém még verset is akarna mondani, mellynek utósó sora igy végződnék : diófából koporsót. Ne higyjetek vakon az emberek szavának, mert hányszor megtörtént már, hogy az ember saját ujját is megharapta. Talán a múltakat valaki boldogabbnak hiszi ? Kár volna vesződnie ezen agyafúrt gondolattal, az időnek vasfoga csak rongyait hagyá meg a múltnak , s akkor is.