Regélő. Regényfolyóirat, 1867 (3. évfolyam, 2. félév)

Tóvölgyi Titusz: Egy szó miatt (folytatás és vége)

2 — Igen igen. — Talán bizon rosz fát is tettem a tűzre ? — Hogy hogy. — A kaput megzörgette valaki, de nem eresztettem be. — Nem? — körné az idegen élénken, — és hova ment az a valaki innen a kaputól. — Azt biz én nem tudom, — elmehetett a kasznár úrhoz is, — ha az volt. Még semmi sincs elrontva, — gondolá Pali, — bebocsáttatva, ki tudja még mit kö­vetett volna el. — Vezess tehát uradhoz, — szólt a ka­pushoz fordulva. — Méltóztassék utánam jöni. Egy nagy erős kétfelé nyíló tölgyfa-aj­tóhoz értek, az ajtó mellett egy csengetyű gombja állt ki a falból, a kapus meghúzta. Nemsokára közelgő lépteket lehetett hallani, s egy hang kérdé belülről: — ki az? — A méltóságos urnak egy jó barátja, — válaszolá a kapus. Az ajtó felnyilt: — A méltóságos úrral még nem lehet beszélni, — szólt belülről egy fehér férfi­­pongyolában lévő alak, — alszik. — Halaszthatlan sürgős ügyben jöttem. — inasa vagy komornyikja ön? — Inasa vagyok. — Tehát költsd fel. E szavak határozottan voltak kimondva, az inas félve, akadozva válaszolta! — Azt parancsolta, hogy ne merészeljük zavarni! — Akármit parancsolt, fel kell költened, én beszélni, és pedig mindjárt beszélni aka­rok vele. Kopogtass ajtaján, és mondd, hogy Pestről van itt egy jó barátja, figyelmeztetni akarja valamire, — valaminek nyomában vannak. Az inas eltávozott, s néhány percz múlva visszatért. — Kopogtam, de a méltóságos úr igen mélyen alszik, nem felelt, — másodszor nem merek kopogtatni. E szavak után félre emelé Palira tekintetét. — Vezess az ajtóhoz, majd kopogta­tok én. Az inas nem tudta, mitevő legyen, nem mert nemet mondani, de megindulni se mert. — Előre tehát. — E szó határozottan volt kimondva, Pali belépett az ajtón, s az inas önkénytelenül megindult előtte. Az első emeleti folyosón végig mentek, egy ajtóhoz érve, az inas intett, és ott meg­álltak. Az inas benyitotta az ajtót és előre ment. Pali követte őt, egy előszobán mentek keresztül, itt ismét egy ajtó nyílt fel, s egy könyvszekrényekkel körülállított szobába léptek. Ez a Debora szobája volt, honnan azonban a gróf, a könyvtárnoknőt más szo­bába küldte aludni. A Debora szobájából is­mét egy ajtó nyilt, még egy szobán mentek keresztül, a következő ajtónál azonban meg­állt az inas: — Itt fekszik ő méltósága. Pali az ajtóhoz lépett, és megkopogtatta. Semmi felelet. Újra és erősebben kopogott. Ismét semmi felelet. Most már nem kopogott, hanem zörgetett. Csöndesség. Fülét az ajtóhoz tette és hallgatózott. Valami halk, sohajszerű nyöszörgést hal­lott, és nehéz sebes lélekzetet. — Beteg a gróf? — kérdé az inastól. — Este nem volt az. — Na, most beteg, és pedig lázban van. Ha másként nem mehetünk be, be kell törni az ajtót. — Próbálta felnyitni, felfesziteni, nem ment, — ekkor az ajtónak feszité térdét, egy erős taszítást tett, az ajtó megroppant, — egy másik, harmadik taszítás, és az ajtó zárja felszakadt. Valami halottszag lepte meg a belépőket, avagy vérszag volt, de megdöbbentek mind a ketten. Már világosodni kezdett, s Pali azonnal észrevette a földön heverő alakokat: — Ni­ni, — hiszen itt két alak hever a földön; e szavak után lehajlott, hogy köze­lebbről vizsgálhassa meg arczukat, — de most hirtelen felkapta fejét, halvány lett, s zavartan mondá az inasnak: — Ültess valakit lóra, rögtön, nyargalva menjen orvosért. Az inas nem mert kérdezősködni, sebesen hagyá el a szobát. Pali most a gróf hullája, s a lázban fekvő Gyula közé térdelt, megfogta az élő kezét, az forró volt mint a tűz, — aztán megfogta a gróf kezét, az hideg volt mint a jég. — A gróf meg van halva, Gyula megölte őt! Rettenetes! — és most lázban fekszik!

Next