Reggeli Ujság, 1941. augusztus (11. évfolyam, 172-196. szám)

1941-08-01 / 172. szám

1941. Augusztus 1. TIZENfÉGYESIK ÉVFOLYAM 172 SZÁM, POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: MAROSVÁSÁRHELY, BOLYAI FARKAS-UCCA 9/a. TELEFON 78­ Ára: 8 fillér Felelős szerkesztő : ZSIBÓI BÉLA Mikó László főispán: Mindent meg kell tennünk az iparos- és kereskedőosztály, gazdatársadal­munk és a munkásság megsegítésére Nagyszabású, reális és jövőbe néző programot adott székfoglaló beszédében vármegyénk és városunk főispánja „Fontos, hogy minden ponton megfelelő ember teljesítse kötelességét. Marosvásárhely, jul. 31. Teg­nap iktatták be hivatalába Mikó László főispánt. A főbejárat előtt autók, kocsik sorfala állott. Ezek szállították vidékről az ün­nepségen részt vevők sokaságát. Díszmagyarba öltözött hajdúk kivont karddal álltak díszőrséget már a kora reggeli óráktól kezdve. Az emeleti folyósokon zsinó­­ros fekete magyar ruhákba öl­tözött vármegyei vezetők gyüle­keztek. Eljöttek a falvak kül­döttei, a székely szőttesbe öltö­zött földmű­vesek is. A várakozás percei Lassan közeledett a tíz óra. Az ünnepségen résztvevő törvény­­hatósági tagok­ elfoglalták helyei­ket. Huszonkét évi felszabadu­lás után, nem volt ilyen egy­másra találkozás, ilyen egymás iránti szeretet, szent testvéri ér­zés. A székely szivek összeol­vadtak, a székely lelkek egy­másba forrtak. Egy sziv, egy lélek, egy gondolat bevitette az ünneplő vármegyét: Magyarok vagyunk! Székelyek vagyunk! A díszterem zsúfolásig meg­telt. Ott láttuk az egyházi, ka­tonai és polgári élet reprezen­tánsait. Társadalmi egyesületek, igazságszolgáltatás és közületek is képviseltették magukat. Bevonul az alispán Marton Zsigmond alispán, a megye vezetőinek élén bevonul a közgyűlési terembe és elfog­lalta elnöki székét. Meleg sza­vakkal üdvözölte a törvényha­tóság tagjait, majd indítványozta hogy néhai Toldalagi Mihály gróf, a vármegye elhunyt fő­ispánjának emlékére egy perces felállással adózzanak. Néma részvét után vitéz Já­vor Ernő vármegyei főjegyző fel­olvasta a belügyminiszter leiratát, amelyben a Kormányzó Ur Mikó Lászlót Marostorda vármegye főispánjává nevezte ki. Marton Zsigmond alispán ja­vaslatára gróf Teleki Domokos vezetésével öttagú küldöttség alakul a főispán meghívására. Az üdvözlő beszéd Hatalmas taps és éljenzés közt vonul be Mikó László a terembe. Marton Zsigmond al­ispán üdvözölte elsőnek az ün­nepeltet, rámutatott arra, hogy olyan széket foglal el, amelyben nagynevű elődei több évtizeden keresztül szolgálták a vármegye népének boldogulását. — Méltóságod személye nem volt ismeretlen előttünk — mon­­dotta az alispán — a gazdakö­­zönség érdekében kifejtett te­vékenysége és munkája mindig a legnagyobb elismeréssel talál­kozott vármegyeszerte. Arra kérjük méltóságodat — fejezte be szavait az alispán — vezesse megyénket azon az útón, ame­lyen nagynevű elődei haladtak. Mi tisztviselők ígérjük, hogy ebben a nehéz és fáradságos munkában segítői és támogatói leszünk. Szűnni nem akaró taps kisérte az üdvözlőbeszédet. A vármegye közönsége nevében Farkas Jenő udvarfalvi espe­res rámutatott arra, hogy a Mikó-családfa mindig termett nemzetünknek kiváló magyar gazdákat, néppel dolgozó köz­életi férfiakat és áldott emléke­zetű főispánokat. Méltóságod a kiváló ősök mindenikéből ho­zott valamit, a családi hagyo­­mányok nemes idézetével, elkö­telező erejével. Beszéde további során vissza­idézte a 22 év előtti szomorú időket és az azt követő éveket amikor a viharba tölgyek emel­kedtek, hegyek szállottak alá s derékben tört ketté az ezeréves tölgy. Aki tehette menekült oda, ahol könnyebbnek mutatkozott a megélhetés. Méltóságod hű maradt ősei­hez, nem tudott megválni az erdélyi rögtől. Sorra járta a fal­vakat és öntudatot öntött a né­pek lelkébe. Mi bizalommal tesz­szük le kezébe vármegyénk sor­sát — fejezte be beszédét Far­kas Jenő esperes — mert tud­juk, hogy lesz elég szeretete és tapintata, de ha kell, lesz elég ereje és erélye is, hogy ősei szellemében vezesse vármegyénk hajóját, a haladás vizein, a ha­ladás partjai felé. A főispán székfoglaló beszéde A magasszárnyalású köszöntő után Mikó László főispán emel­kedett szólásra és elmondta ün­­nepi székfoglalóját. Beszéde első részében utalt a beiktatás tényére. A mai gyűlés — mondotta — nem díszgyűlés, mint az ilyenkor lenni szokott, hanem közgyűlés, mely szinte szimbóluma hivatalba lépésemnek vétek, ha a munkának szánt idők­ből sokat rabolunk el. Engem a magyar közélet útjára — foly­tatta — boldogult nagy Minisz­terelnökünk, gróf Teleki Pál in­dított el. Az ő példája lebeg előt­tem, az ő elhangzott szavai vissz­hangzanak bennem, ő utánna val­lom : Az én programom a munka és az egyszerűség programja. A világháború és a román uralom is ebben edzett meg bennünket. Sokszor és sok mindenről kellett lemodanunk, de amiről eddig le­mondtunk, más volt, mint amiről most, vagy ezután kell lemonda­nunk. Gondolatban kiszíneztük az eljövendő magyar életet és minden energiánkat, tehetségün­ket, értékünket odaígértük, oda­adtuk volna, csak egyszer már magyar levegőt szívhassunk. A­mit ígértünk, adjuk is meg. A Haza most számadást kér ígére­teinkért : Teljesítettétek-e, amit tavaly ilyenkor ígértetek, meg van-e bennetek az áldozatos lé­lek ? A magyar jövő érde­kében — Ne vegyék, kérem, részné­­ven, hogy ilyen kérdő szavak hangzanak el, de úgy érzem, hogy teljesen hiába állított a Kormány a megye élére, teljesen hiába próbálnék bármilyen munkát ki­fejteni a magyar fenmaradás és magyar jövő érdekében, ha nem bírom mindezekre igenlő vála­szukat. Kérem Önöket, hirdessék, hogy a magyar Haza kéri az ígé­retek beváltását. Tisztviselő­társainkat szeret­ném a székely magyar jövendő küzdő építőiként szívesen fogadni. Szeretném az elszármazottaknak a valóban hazatérés érzését az újonnan jötteknek pedig a test­­vérré-fogadás melegségét nyúj­tani. Szeretném erősíteni a székely öntudatot és elmélyített együtt­működést létrehozni a székely vármegyék vezetői között. Teljes felelősségem tudatában megkísér­lem a legjobbat nyújtani, hogy megadhassuk a vármegye min­den egyes lakosának az életlehe­tőséget. Nem akarok semmit előre ígérni, de kérem bizalmukat és segítségüket. Higgjenek abban, hogy ez a nép, amelyet nem pusz­títhatott el sem tatár, sem török, amely az utolsó 20 év után a maga házában és a maga földjén fogadta honvédeinket, az életre van hivatva. Kérem a vezetőket, papokat és tanítókat, hogy fal­vaikba visszatérve­ hitet és erő­sítést vigyenek magukkal. Kérek mindenkit, hogy a maga köré­ben ne engedjen felburjánozni oktalan elégedetlenséget és józan szóval mutasson rá a jelenlegi kivételes állapotok okára. Amíg az erdélyi templomokban a ma­gyar Himnusz zeng, a határain­kat honvédek őrzik, amíg a gyer­mek magyar történelemből vizs­gáz, az adót nem idegen pénzes­zsákokba hordják, amíg segítő­­kezet látnak és kapnak, addig ne csüggedjenek. Ennek a segítő kéznek minekünk kell lennünk. Ha ez a kéz nem ott nyúlik ki és akkor, amikor szükség van rá, ha a rendeletet rosszul hajtják végre s a tisztviselő nem telje­síti maradéktalanul a reá bízott munkát, akkor van ok az elé­gedetlenségre és le kell vonnunk a következtetést.

Next