Regio - Kisebbség, Politika, Társadalom, 2000 (11. évfolyam, 1-4. szám, English issue)
2000 / 2. szám - SZEMLE: KÖNYVISMERTETÉSEK - Dubrovits Mihály: Ketten egy könyvről: haknizó magyar történetírók a Balkánról
290 Szemle retném megjegyezni, hogy akár a gallipoli csata, ahol Mustafa Kemal (a leendő Atatürk) és Winston Churchill voltak az igazi ellenfelek, akár pedig Isztambul brit megszállása és az utolsó oszmán parlament Máltára deportálása bízvást kimerítené a kötet címének témáját, ha azt szerkesztői komolyan vették volna. A Balkán-fogalom tágabb értékelését nem csak ez indokolja. Világosan látható ugyanis, hogy az összeomlófélben lévő oszmán állammal szemben alkalmazott pénzügyi és politikai szankciókat a nagyhatalomak először a birodalom sajátos leányállamán, Egyiptomon kísérletezték ki, mely ország egyébként az oszmán világ sajátos túlélője maradt 1952-ig. Nem véletlen, hogy az antikemalista török elit éppen itt keresett és talált menedéket. De hogy ne tűnjek elfogultnak, itt szeretném megjegyezni, hogy a kötet egyik tanulmánya sem foglalkozik Romániával vagy Görögországgal, holott akár a két világháború, akár az őket követő rendezések és újrarendezések során ezek az országok kruciálisnak tűnnek. Horribile dictu, a trianon-versailles-sevres-i békerendszerek, illetve a bécsi döntések is ide tartoznának. Esetleg a ciprusi kérdést lehetett volna területi illetékesség hiányában kihagyni. A kötet azonban, szögezzük le ismét, nem a Balkán történetét kívánja bemutatni. A cím hazudik. A kötet tanulmányait részletesen ismertetve szeretném megjegyezni, hogy közülük három eleve nem üt meg semmiféle tudományos mércét. Krausz Tamás írása (A nagyhatalmak és a Jugoszlávia elleni légiháború okai, 119-128.) közönséges politikai publicisztika. Kapronczay Péter írását (A koszovói konfliktus történelmi, politikai és kulturális háttere, 23-26.) azzal kezdi, hogy „Be szeretném bizonyítani, hogy Koszovó a szerb történeti tudat meghatározó eleme: ősidőktől vallási-kulturális központ, ennek a tartománynak a földjében mélyen gyökerezik a szerb nemzettudat.” Egy így kezdődő tanulmányra nem szükséges időt pocsékolnunk. Az ifjú titán okulására azért annyit elmondhatunk, hogy bebizonyítani evidenciákat nem lehet, s éppen ezért nem is szokás. Az albán individualizmus és a török uralom összefüggése nagy valószínűséggel egy, a 20. század elején kiadott szellemtörténeti munkában sem állná meg a helyét. Megjegyzendő, hogy az albánok a végső elszámolásban a török uralomnak nem annyira áldozatainak, mint haszonélvezőinek és leghűségesebb kiszolgálóinak tekintendők. Bár a 20. század elején kialakuló albán nemzettudat, különösen az anyaországgá lett területeken, valóban kihangsúlyozta a törökség és az albánság ellentétét, a valóság nem ezt mutatta. Az albánság zöme mohamedanizált, és a 16. századtól kezdve a 19. század legvégéig a birodalom leghűségesebb, de mélyen konzervatív hívei voltak. Kulturálisan éppen úgy nem különültek el a törököktől, ahogy a bosnyák muzulmánok (vagy éppen az anatóliai kurdok) sem. Jellemző módon a modern albán irodalmi nyelv és helyesírás megteremtője, Sami Frasheri efendi Semseddin Sami bey néven az oszmán-török irodalmi nyelv utolsó nagy kodifikátora, akinek szótára, a Kámasi Türki itt áll az asztalomon, s ő írta az első török lexikont is. Az egykori Jugoszlávia albán kultúrája pedig joggal tekinthető a balkáni iszlám utolsó nagy fellobbanásának (s most valószínűleg megerősíti a bosnyákok retradicionalizációja).