A közbiztonság almanachja 1. 1910. évre (1909)
Előszó
ELŐSZÓ. Manapság, amikor általános a panasz, hogy hazai irodalmunkban pangás állott be, hogy olvasó közönségünk nincsen, s az emberek érdeklődése tovább nem terjed a napilapok szenzációs és idegcsiklandó riportjain, szinte merészségszámba megy, hogy mi egy könyvet adunk az olvasó kezébe, azzal a brüszk követeléssel, hogy azt szívesen fogadja, pártfogásába vegye, sőt — horrendu dictu — el is olvassa. Egy könyvet, amely az „Almanach“ címmel kérkedik s arra van szánva, hogy évenként visszatérjen s mindig megkövetelje a maga jogait és érvényesülését. Mi alapon merészeljük ezt tenni s mi adja nekünk a reményt, hogy az ezerszemü Caesar, mely korlátlan zsarnokként uralkodik felettünk, életet és halált osztogat, amint a kedve épen magával hozza, kegyelmes lesz hozzánk s szelid légyezgetéssel, talán gyöngéd figyelemmel és érdeklődéssel fogja első lépéseinket kisérni? Az, hogy ebben a könyvecskében becsületes, tisztességes munkát kívánunk végezni s hogy bizonyos mértékben uj csapásokat járunk, amelyeken előttünk egy egész letarolatlan mező fekszik. Ez az uj csapás a nálunk alig, vagy nagyon is ferde irányban művelt bűnügyi, szűkebben rendőri irodalom. A bűnügyi irodalomnak kétségtelenül nagy keletje van. Csodálatos, de úgy van, hogy az emberek a rejtélyes, az idegizgató, a rémes dolgok befogadására mindig nagy hajlammal bírtak, s szívesen bújták azokat a könyveket, amelyek tisztán és kizárólag arra íródtak, hogy hátborzongató meséjükkel, szenzációs fordulataikkal, véres eseményeikkel a képzeletet felcsigázzák, az idegeket kínpadra feszítsék. Ezért volt példátlan a népszerűsége annak idején az öreg Dumas véres regéinek, a Feval-, Gaborneau- és Rockféle tengerhosszúságú regényeknek, melyeknek bizony nagyobb