Repülés, 1967 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1967-05-01 / 5. szám
Nemrégiben tartották meg évi rendes üléseiket a FAZ szakbizottságai. A központi repülőklub képviseletében Szalai György a vitorlázó, Aradi András pedig az ejtőernyős szekció munkájában vett részt. A bizottságok a soron levő feladatok közül a legszélesebb repülőközvéleményt érdeklőeket tárgyalták. Mindkét vb a következő évben kerül sorra, s általában ezeken az üléseken szokás kérni a rendezés jogát. Ezekről a kérdésekről beszélgettünk a repülőklubban a két küldöttel. Először azt kérdeztük a központi klub titkárától, hogy ki rendezi 1968-ban a vitorlázórepülő-világbajnokságot. Tengerentúl lesz-e, vagy Európában mérik össze tudásukat a vitorlázórepülők. — A kérdés nagy jelentőségű — mondta Szalai György, mert az európai országok versenyzői szempontjából nem közömbös, hogy mekkora szállítási költségek terhelik a repülőklubokat. S egyáltalán, egy tengertúli vb rendezése nekünk, magyaroknak kétségessé teszi a részvételt. A rendező országot is jelentős anyagi kiadások terhelik egy-egy vb alkalmával. Az 1968. évi rendezés gondolatával a francia és az amerikai klub is foglalkozott. A franciák anyagi okokból mondták le, az USA klubja pedig egy későbbi időpontban, 1971-ben kívánta megrendezni a vb-t. Az európai klubok úgy kérték az amerikai klubot a rendezésre, hogy a tengeren való átszállításra díjmentesen bocsásson hajót az európai versenyzők rendelkezésére. Az USA küldötte bejelentette, hogy ezt a kérést kormányánál nem tudja kieszközölni. — Ilyen előzmények után — folytatta a központi klub titkára, valóban nagy és kellemes meglepetést keltett a lengyel küldöttség bejelentése, miszerint a lengyel repülőklub vállalja az 1968. évi vb rendezését. Ezzel a vb kétévenkénti folyamatossága biztosítva van. A színhely a világ minden sportrepülője előtt ismert Lesno városa lesz. E repülőtér már sok kimagasló nemzetközi verseny és vb színhelye volt. Magyar versenyzők is többször rajthoz álltak itt. A lengyel küldött elmondta, hogy a lesnoi repülőteret már az idén lezárták, átalakítják és újra füvesítik. A vbit 1968. VI. hó 9-től VI. hó 26-ig kívánják lebonyolítani. Az újjáalakított repülőtér 80 vitorlázó repülőgépet fogadhat. Ezek szerint országonként húsz klub jelentkezése esetén — négy gépet fogadnak: kettőt a standard és kettőt a szabad kategóriában —, egy géphez négyfőnyi, összesen tizenhatfőnyi személyzettel. A lengyel klub a helyszínen harminc-negyven gépet kölcsönöz a nemzetközileg szokásos díjazásért (ezt még pontosan nem rögzítették). A vb-re máris jelentkezett a húsz repülőklub: Törökország, Ausztria, USA, Hollandia, Belgium, Olaszország, Anglia, Franciaország, Izrael, Csehszlovákia, Szovjetunió, Jugoszlávia, NDK NSZK, Magyarország, Portugália, Spanyolország, Svédország, Finnország, s a rendező Lengyelország. Izrael részvétele még nem bizonyos, és Hollandia csak három gépet nevez. A magyar versenyzők milyen gépekkel és hányan vesznek részt a vb-n? — Négy géppel állunk rajthoz, két A-15- össel és két Fokával. Tizenhatos küldöttség utazik majd Lengyelországba, a gépek és a műszaki kísérők valószínűleg szállítókocsival. Úgy értesültünk, hogy a bizottságban vita folyt a standard kategóriáról. Miről volt szó? A vita a standard kategóriát meghatározó méretek önkényes megváltoztatásáról folyt. Ugyanis egyes gépeknél a fesztáv mellett, amelyeket standard osztályba soroltakt és versenyeken indítottak is, nem tartották be az OSTTV átal előírt méreteket, meghatározókat. Például, a merev 300X100 mm-es kerék helyett szélesebb méretűt és behúzhatót alkalmaztak, más esetben pedig a törzsmagasságot lépték túl, vagy terpesz fékszárnyat építettek be a gépbe. A bizottság ismételten leszögezte, hogy a kategória méretmeghatározásai továbbra is kötelezőek. 1969 után az OSTTV bizottsága csakis ilyen gépeket fogad el. Hogyan alakult a rádióhasználat körül felmerült vita? — A vélemények élesen ellentétesek, de maga az élet, a repülés biztonsága is perdöntően esik latba e kérdés eldöntésénél. Egy bizonyos: a rádió a versenyző tudásán kívül el nem vitatható és a helyezésekbe beleszóló segítséget nyújt. Tehát a kétoldalú — földlevegő — összeköttetés a pillanatnyi előnyöket összegezve — előnyösen kihasználható. A bizottság a standard kategóriában ellenzi a rádió használatát és javasolja, hogy a kötött szövegű rádiózást vezessék be, ami a repülési biztonságot is szolgálhatná. Vagy egy másik változat: csak a gépek között legyen rádió kapcsolat, a földön pedig kizárólag verállomás legyen, hogy a leszállni kényszerülő pilóta értesíteni tudja bázisát tartózkodási helyéről, s a visszaszállítás várható körülményeiről. A probléma végül arra kényszeríti a bizottságot, hogy a versenyzésből kirekessze a rádiónavigációs berendezések használatát. Véleményem szerint ez a kérdés még nincs nyugvóponton, s még sokáig tart a vita egy esetleges kompromisszumos megoldás létrejöttéig — fejezte be nyilatkozatát Szalai György. Ezután Aradi Andrással beszélgettünk. — Három olyan témakört tárgyalt az ejtőernyős szakbizottság — mondotta —, amelyek bizonyára a hazai ejtőernyős sport híveit is érdekli. A FAI-ban mindenki bizonyosnak vélte, hogy az 1968 évi ejtőernyős vb rendezési jogát hazánk kéri. Jelentkezésünket tehát várakozás előzte meg. Ez érthető is, mert ejtőernyős sportolóink révén a nemzetközi élvonalba tartozunk. A IV. Adria Kupa, a nemzetközi versenyek és a nyolcadik Vb eredményei mindezt alátámasztják. Sajnos mégsem vállalhattuk, mert ilyen átfogó rendezésre jelenleg nem vagyunk felkészülve. Technikailag és versenyzőink formáját illetően vállalhatnánk a vb-t, de a szervezés tekintetében csak egy későbbi időponban lennénk erre készek. Végül is létrejött-e megállapodás? — Három ország repülőklubja jelentette be igényét a rendezésre. Az USA, Mexikó és Ausztria kérte a rendezés jogát. Sajnos a delegátusok kormányaik részéről nem voltak ellátva az ehhez szükséges okmányokkal. Az amerikai küldött három hónap haladékot kért és kapott a szükséges okmányok előterjesztésére. Már régebben hallunk arról, hogy a vb számait összetételükben megváltoztatják. Az USA és a francia klub részéről már az 1962-es vb-n elhangzott ilyen kívánság. Volt-e ez irányú javaslat, esetleg már kézzel fogható formában előterjesztés? — Igen volt. Mégpedig igen érdekesek. Elsősorban a legérdekesebbet említeném, a többcélkeresztes ugrást. Ez a gyakorlatban azt jelentené, hogy egy csapat minden tagja külön-külön célkeresztre ugrana. A versenyző előre megkapná célkeresztjének számát, amit a levegőből a célkereszt mellé kitett szám alapján azonosítana, így bonyolultabb lenne a verseny, mert minden ugrót külön kellene egy-egy sportbiztosnak és célbíróinak mérni, de viszont el lehetne kerülni azt a határozott előnyt, hogy a vezérugróra helyezkedő csapattagok egy bolyban, s rendszerint igen jól kihasználva ezt az előnyt , érkezzenek célba. A bizottság tagjai nem egyértelmű helyesléssel fogadták a javaslatot. Egyelőre le is került a napirendről. Mi a helyzet a szintén régen emlegetett stafétával? — Most már határozottan is tárgyalásra került — folytatta Aradi András. Előttünk sem ismeretlen a staféta, hiszen a IV. Adria Kupán már gyakorolták a mi versenyzőink is. A technikai albizottság azonban nem dolgozta ki részletesen a javaslatot, s emiatt részleteibe menő feldolgozásra visszakapák azzal, hogy a bizottság a kérdésre még viszszatér. Szó volt a szabadon választott egyéni- és csapatgyakorlat komplexumról, ami nagyjából hasonlítana a motoros műrepülők ilyen jellegű számára. Lényege az lenne, hogy egy gyakorlatlista szerint — amire előre kidolgoznák a honoráriumokat — lehetne összeállítani egyéni és csapat-variációkban a szabadon választott számot. Ezen a technikai bizottság szintén munkálkodik, hogy az 1979-es vb-re be lehessen vezetni. Maradnak tehát az eddigi hagyományos számok: az 1000 m-es csapat, az 1000 m-es egyéni és a 2000 m-es egyéni stílusugrás. Ez persze nem jelenti azt, hogy a Vb-n nem születhetnek az eddigieknél jobb célugró eredmények, vagy a stílusugrásban rövidebb idők. A hagyományos számok mindig meghozzák a küzdelem java-borsát, így lesz ez a jövőben is. Szervezeti kérdésekben történt-e haladás? — A szekció élénk életet él. A kongresszus tisztújítása kiterjedt a szakbizottságokra is. Mi is új elnököt és helyettesét választottunk. A FAZ ejtőernyős szakbizottságának egyhangúlag megválasztott elnöke Liszov, a Szovjetunió delegátusa. Helyettese Kenke, az NSZK küldötte. Szó esett az ejtőernyőzés olimpiai számként való felvételéről is. Ezt egy külön bizottság intézi, amelynek tagjai: Kokkinaki, a FAI elnöke, Hennecart, a FAI főigazgatója, Liszov és Istel. E bizottság kapcsolatot tart a NOB-bal. Egyelőre az a kézzel fogható tény, hogy az 1968-as olimpián az ejtőernyősök bemutatót tartanak, a többi még a jövő kérdése. Elmondhatom még, hogy a FAI új diplomát alapított az ejtőernyősök számára. A Leonardo da Vinci diplomát évenként és nemzetenként 13 olyan személy kaphatja meg, aki kimagasló sporteredményeket ér el, vagy a sportág fejlesztése során kiválóan tevékenykedik, vagy ugyaniyen értékű szervezési és tudományos munkát folytat. A FAI ezzel is elismerését kívánja kifejezni az ejtőernyős sport fáradhatatlan ügyvivőinek. Kokkinaki, a FAI elnöke szavai szerint az ejtőernyős bizottság egyike a legaktívabbaknak. Szép eredményeket könyvelhet el, és a jövőben is szüntelenül munkálkodnia kell a nemzetközi versenyek fejlesztése, és lebonyolítása terén. S. GY. NAPIRENDEN: a vitorlázórepülő és az ejtőernyős (fai) világbajnokság 3