Repülés, 1983 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1983-09-01 / 9. szám

HÁMORI GYÖRGY 1937-1983 Tragikus repülőhalállal elment közülünk a KAPITÁNY. A Kapitány - mert így ismerte mindenki Hámori Györgyöt - az MHSZ Pos­tás Repülő Klub vitorlázórepülő oktatója volt. A magyar vitorlázórepülés egyik legalapo­sabban felkészült oktatóját vesztette el benne. Azon tucatnyi versenyen, amelyen indult, mindig ő volt a postások csapatkapitánya. És ez a képzettsége, emberi és sportemberi hoz­záállása alapján mindenki számára természe­tes volt. Most is így volt, a II. Kohász Kupán, ahol arany- és gyémántkoszorú feltételeket repülve bizonyította, hogy állja a versenyt a legjobb fiatalokkal. A Postás Repülő Klubban klubtanácstag volt, a politikai és a honvédelmi nevelőmun­ka felelőse. A környezetében élő embereket állandóan személyes példamutatásával for­málta. Azon kevesek közé tartozott, akiknek az elméjében határozott rend volt. Benne a haza, a család, a munka és a repülés szere­­tete harmonikus egységet alkotott. Szegényparaszti családban született Tótkom­lóson. Három évtizede volt gödöllői lakos. A középiskola befejezése után a munka mellett képezte magát műszaki szakemberré. Ráter­mettsége és emberi magatartása miatt csak­hamar vezetői pályára került, egyre magasabb posztokon. A gödöllői városi PB titkára volt azokban az időkben, amikor a város a leg­dinamikusabban fejlődött. Néhány éve a Gö­döllői Építőipari Szövetkezet elnöke volt. Köz­életi tevékenységéért a ,,Pro Urbe” arany fo­kozatával tüntették ki. Kapitány, emléked megőrizzük ! D. H. D. ISTEN VELED, NYÜSZÖGE A szikkasztó hőség váratlanul fordult di­­dergető hidegbe. Az óbudai temető fáit ke­mény szél cibálta. Élő repülők kevesen vol­tunk — a többiek, kiknek tört szárnya rég por­lad, hallgatagon fogadták az újonnan jövőt. Kötelék nem jött, egyetlen tiszteletkor sem berregett az aprócska urna­sír fölött. Arany­koszorú díszlett a gomblyukában annak, aki meglepődve kérdezte: miért jött volna? Hi­szen nem zuhant fel Háhner István feltűnés nélkül távozott. Csak lélekben búcsúztunk tőle , mindenki a maga módján. A hatvanas évek végén történt, a Nemze­tin. Vagy 200-as háromszögre indult a mezőny, jó idő volt. Az érkezési vonalon bóbiskoló sportbiztosok suhogásra riadtak, Háhner Fó­kája már földet is ért. Visszafordult volna? — Dehogy — vont vállat Pisti. — Megrepültem. — Azzal levágta magát egy vontatógép szárnya alá és már aludt is. Az utolsók között indult — a következő gép vagy félórával utána ért haza. Hihetetlen fölénnyel nyerte a számot, majd a versenyt. Ekkor kezdtek rá felfigyelni. 30 éves volt, madárember. Csak a repülésben, a repülésért élt. Szélsőséges, vadóc. Ami a szívén, az a száján , sem diplomáciát, sem formális tekintélytiszteletet nem ismert. Úgy gyűjtötte a haragosokat, akár a repült órá­kat, mindkettőből egyre több akadt. Hanem aki szerette, az nagyon szerette. Mert kedves volt, hűséges barát, jószívű, egyszerűségében nagyszerű ember. Vadmadár volt, persze. Játéknak akarta fel­fogni az életet, szeretett nevetni, szeretett ne­vetve játszani a levegőben. A levegőben, mely életeleme volt, amelyért feláldozott — vagy meg sem szerzett — egzisztenciát, anyagiakat, családot. S melyről nem vette tudomásul, hogy annak — a levegőnek, a repülésnek­­ is vannak szabályai, törvényei. Számára mind­ez kalicka volt. Vadmadár lévén, nem akarta tűrni. Neki-neki repült — s egyre gyakrabban hullott zúzottan vissza. Jött még egy szép „kitörés": a 19 méteres gépek kupája 1976- ban, Röyskölöben, a finnországi Vitorlázóre­pülő Világbajnokságon. Akkor már külföldön is jól ismerték, becsülték, mint repülőt, sze­rették mint embert. Tárgyilagosan, hibáit sem feledve. Ahogyan magyar barátai örökö­sen jobbítani akaró zsörtölődése miatt Nyü­­szögének, a lengyelek — indulatosságát is­merve — Koguciknak, Kakaskának hívták. Sze­rették, számontartották. Aztán valahogy eltűnt. Az idegei­­ hallottuk. Az alkohol — mondták, önsorsrontó — hangzott az ítélet. Ilyen gazdagok vagyunk kiváló repü­lőkben? — tamáskodtak mások. Az idő köz­ben múlt — de hát Háhner olyan fiatal. Majd rendeződnek a dolgai — és ennyiben hagy­tuk. Aztán jött a halálhír. És már van válasz a kérdésre, mely egy készülő írás címe lett volna: „Hová tűnt Hábner István?" Bennünket, néhányunkat, akik az óbudai te­metőben az egyszerű szertartást végignéztük — és nem ment a fejünkbe, hogyan fér egy ilyen nagy repülő egy ilyen parányi urnába - dideregtetett az őszies szél. Hanem a lej­tőn, a Hármashatárhegyen vitorlázógépek áll­tak. Nem tudták tán, hogy mi történik alat­tuk — mégis ők adták meg a legméltóbb vég­tisztességet Háhner Istvánnak, aki élt 44 évet — és semmi egyéb nem volt, csak vitor­lázórepülő. SAK Háhner István, az 1974. évi magyar bajnok (Szabadfi Botonddal és Szentvölgyi Tiborral) Az esőcsináló űrrepülőgép REPÜLŐÚT előtt a pilótát is, az egyszerű utast is jobban érdekli az időjárás ala­kulása, mint máskor: sen­kinek semmi kedve ahhoz, hogy rossz idő, kedvezőtlen felhősödés, felszállást akadályozó csapadék miatt kiszá­míthatatlan, órákig várakozzék a­­repülőtéren. Az időjárás alakulása nemcsak a hagyományos re­pülés „alkalmazottait” és utasait, hanem a kozmikus ra­kétákat indító ballisztikai szakembereket is érdekli: jó előre igyekeznek kiszámítani, milyen időjárás várható a rakéta indításának napján, óráiban. Egy mai, nagy tel­jesítményű rakétának nem „nagy ügy” áttörni akármi­lyen vastag és bonyolult felhőzetet, a szakemberek még­is arra törekszenek, hogy tiszta napos időben kerüljön sor a rakéta indítására. Nem véletlen, hogy a legismer­tebb űrrepülőterek — a Szovjetunióban Bajkonur, az Egyesült Állam­okban Cape Canavaral (Cape Kennedy) — olyan tájon épültek fel, ahol az év 365 napjának több­ségében derült, verőfényes az időjárás. Éppen ezért figyeltek fel már az első kozmikus ra­kéták indításakor arra, hogy az indítás térségében — szinte rögtön e hatalmas űrjárművek „távozását” köve­tően — csaknem minden esetben eleredt az eső. A közel­múltban, amikor első útjára indult a többszöri felhasz­nálásra tervezett amerikai űrrepülőgép — a Columbia —, a Cape Canavaral-i űrrepülőtér körletében még kü­lönösebb eseménynek voltak tanúi a NASA­, az űrkuta­tási hivatal szakemberei: a szárnyas űrjármű eltűnése után savas eső hullott a tájra. Ezt a jelenséget a NASA klímatológusai azzal magyarázzák, hogy miközben mint­egy ezertonnányi szilárd üzemanyagot égetnek el a Co­lumbia hajtóművei, meglehetősen nagy mennyiségű hi­dro­gén klorid szóródik szét a levegőben. Azt is tudják, hogy a Columbia indításának óráiban az űrrepülőtér fölötti lég­tér nyugodt — a levegő szinte mozdulatlan — volt, il­letve a mérések nagy páratartalmát regisztrálták. Az esőt az űrrepülőgép hajtóművének hősugárzása okozta, s a lehulló csapadék azért vált savassá, mert az esőcsep­pek magukba oldották a hidrogén­kloridot. A NASA egyes szakemberei szerint az ilyen savas eső kedvezően befolyásolja a növényzet fejlődését, számos biológus azonban úgy vélekedik, hogy a hidrogénkloridos csapa­déknak több a kára, mint a haszna: veszélyezteti az élő vizek és a víztárolók állatvilágát, sőt feltehetően a szá­razföldi állat­populációkat is. H. F. 12

Next