Respublika, 1994. október-december (1. évfolyam, 21-33. szám)
1994-10-07 / 21. szám
ÉDES ÉLET, KESERŰ ÉLET A szomorúság is érzelmi tőke. Kamatozik. (Igaz, néha vidámságot is. Vannak, akik a halotti tort is átlubickolják, borban, a mulatásba.) Attól azonban mégsem tudok vigadni, hogy odahaza, Erdélyben - anyaországi kényszertakarékosságunk visszhangjaképpen - attól rettegnek, attól rettegtetik a magyarságot, hogy megszűnnek a támogatások. Ám ha megszűnnének, ha lélekbe vágóan csökkennének, újrafortyognám: van, amin tilos spórolni. Ami a léleknek kell, az nem takarítható meg. Tudom, itt is senyvedünk az elkerülhetetlen szűkölködéstől. Halál fenyegeti a Tánc című folyóiratot Budapesten - méghozzá egy meg sem született hasonló lap javára. Törőcsik Mari lemondása mögött harmadsorban a magyar színház pénzügyi nyomora rejlik - a puszta hír sem hangzott el a TV vadonatúj kulturális híradójának aznapi műsorában; mi volt aznap odavaló, ha ez nem? A művelődési tárca elképzelhetetlen finanszírozási gondokkal küzd - de már-már csődöt jelenthetne a népjóléti, a munkaügyi s még jó néhány tárca. A magyar honvédnek egyenruhagondjai vannak, a magyar vesebetegnek dialízisgondjai vannak, a magyar nyugdíjas nem tudja, dideregjen avagy köhögjön a télen, mert fűteni és gyógyszert venni nemigen telik majd - én meg, demagóg, megint a határon túli magyarokkal vonulok. Pedig nem tehetek mást. Magyarország hatalmi eszközökkel nem tehet semmit, mert nincsenek hatalmi eszközei. Morgó szomszédait nem fenyegetheti gazdasági embargóval, mert kiröhögik. Szelíd szóval eleddig nem ért el semmit. Durvaságra nem telik erejéből, zágjon, ha egy luftballon káromkodik. PRO MEMORIA Ez a szegény ország kénytelen gazdagon támogatni a nála szegényebb s magyarországtalanabb magyarokat. KASZPAROV BÁNATA Kaszparovot megverte a sakkozó számítógép. A világbajnok a fejéhez kapott és kétségbeesetten, megalázottan kirohant a teremből. Mintha ott és akkor eldőlt volna, mégpedig végzetesen, végképp, ember és gép viadala. Mintha győzött volna fölöttünk kis dinoszaurusz-találmányunk, a miniatürizált szörny, az okos masina. Holott tanítványunkat, teremtményünket, a gépet mi tanítottuk írni, olvasni, gyilkolni. A sakkozóautomata már-már végtelen emlékezete az emberek lejátszotta mérkőzések minden leleményét magában foglalja és kombinálja ellenünk. Szegény Kaszparov azzal az egy masinával mintha szimultánt játszott volna egymillió múltbeli és mai sakkozóval - s a komputernek még annyi előnye is van, hogy nem fáj a feje, nincsenek (még) hangulatai, spleen-je, nem szomjazik meg egy korty martinire, nem nyújtózkodik és nincs kedve sakkozás helyett egy nagyot úszni, nem veszi észre a nézők között a szép lábú nőt, a gép mindig jól aludt, sosem másnapos, nem ideges. Száz év múlva talán már lesznek gyöngéd szeretők is, számítógépből alkotva. Beléjük lesz táplálva a világirodalom egész vallomásos lírája, minden édes simogatás, kitartóak lesznek és potensek, kívánság szerint beállíthatók, és talán mesterséges megtermékenyítésre is használhatók. Legfennebb az ivarsejtek, legfennebb az ondószálacskák, a peték lesznek emberi fogantatásúak. Fáradhatatlanok lesznek, s finom koktél helyett egy nagyobb korty villanyáramot fogyasztanak. Értem én Kaszparov dühét, megszégyenülését: attól tart, holnap már humora és fantáziája lesz a gépnek, röhög és szivarozik, és soha nem lesz lámpaláza. De hát ne aggódjék. A gép mindenkoron csak az embertől tanultakat tudja és kombinálja tovább - az utóbbit az embernél is gyorsabban, hibátlanabbul. A sakkozás Shakespeare azonban soha nem lesz a gép. S amiben jobb nálunk, az előbb-utóbb külön súlycsoportba kényszeríti, mint az ökölvívókat, birkózókat. Edzőpartnernek, lexikonnak, oktatónak jó lesz - de előbb-utóbb külön bajnokságban játszik. GX2 lehet ama bajnokság bajnoka - az emberi elmék mérkőzésein csak embernevű emberek vehetnek részt, győzhetnek, s főleg: veszthetnek. Oxford és Cambridge evezős nyolcasai sem motorcsónakot hívnak ki párviadalra. Olykor nem vétek halottat játszani. A vérmedve nem eszik dögöt - gondoljuk -, hátha továbbcammog. Mondhatnak bármit zoológusok, vadászok, egy szót sem hiszek ebből. Nem lehet egy medve olyan botorrú, hogy ne tudjon szagra megkülönböztetni egy döglött embert az élőtől. Ha igaz, hogy a holtat szimulálót nem bántja, annak több oka lehet. Először: talán egy humanista medve. Avagy: örül, ha nem kell verekednie. A tetszhalott biztosan nem akar. Akkor hagyjuk. Vannak a politikában is álhalottak s álhumanisták. Meg vérmedvék. Most sok lett a szelíd demokrata. Visszaadom nekik egy napra a pénzeskasszát, a titkokat, a többséget, csak ne tudják, hogy pusztán egy napra szól a teljhatalom. Hadd lám, mit csinálnak. Hogy el ne felejtsük igazi arcukat. De vigyázat: némelyek a hatalom vadonatúj gyakorlói közül is mintha elfelejtenék, mit utáltak a gőgben s a suba alatti működésben... BODOR PÁL (DIURNUS) SZÉLMALOMJÁTÉK 1994/21 RESPUBLIKÁÉI