Révai Nagy Lexikona, 3. kötet: Béke-Brutto (1911)

B - Bolygó ideg - Bolygók

Bolygó ideg — 500 — nagyobb K.-i kitérését, melytől fogva a jelensé­gek a leírt módon ismétlődnek. Új tényekhez ju­tunk, ha a Venus mozgását a csillagokhoz viszo­nyítva írjuk le. Ha Venus röviden a felső kon­junkció után mint alkonycsillag látható, akkor gyors, Ny.-ról K. felé, azaz az állatövi jegyek irá­nyával megegyező, direkt, folyton lassúdó moz­gásban leljük. Ha a Naptól való 46V2­0-nyi elon­gációt elérte, ismét közeledik a Nap felé, de moz­gása még mindig direkt marad. 28°-nyi távolság­ban a bolygó stacionáriussá válik, azaz úgy lát­szik, mintha az állócsillagok között egy helyben maradna. Innen kezdve K.-ről Ny. felé irányított, retrográd mozgást tüntet fel a Nap felé. Ha mint hajnalcsillag ismét kitért 28°-nyira a Naptól, új­ból stacionáriussá válik és e második megálla­podást ismét direkt mozgás váltja fel. Az egész jelenség periódusa 582 nap. Teljesen analóg tüne­ményt nyújt Merkúr is, csakhogy nála a jelenség lefolyása 116 napot vesz igénybe. A felső B. látszó mozgásának tanulmányozásá­nál vegyük például a Marsot. Az együttállás pilla­natában láthatatlan, de csakhamar a Napról Ny.-ra bukkan fel, röviden napkelte előtt kel. Azután a Naptól mindjobban távolodik és mind korábban kel a Nap előtt. Ha a Naptól 137°-kal áll el, Ny. felé stacionáriussá válik, mire 70 napon át retrográd mozgást vesz fel. E mozgás sebessége a legna­gyobb, ha a Nappal éppen szemben áll, vagy, mint mondani szokás, oppozícióban van; ekkor látszó átmérője is a legnagyobb. E pillanattól kezdve a két égi­test K. felől közeledik egymáshoz, s ha a távolság ismét 137°-ra lefogyott, Mars másod­szor válik stacionáriussá, hogy azután direkt moz­gásban ismét a konjunkció felé törekedjék. Ez egész jelenségkor 780 nap alatt fejeződik be. Jupi­ter számára a leírt tünemények periódusa, me­lyet szinodikus keringési időnek szokás nevezni, 399, Saturnusnál 378, és Uranusnál 367 nap. Míg tehát a direkt és retrográd mozgás felváltása a belső és külső B.-nál közös, addig az előbbiek nem juthatnak oppozícióba, az utóbbiak nem alsó együttállásba. Azonkívül a külső vagy felső B. a távcsőben csak igen csekély fázist mutatnak, mely finomabb mérések nélkül még legfelebb Marsnál észlelhető. A B. látszó mozgásának magyarázata két szem­pontból történhetik, aszerint, amint a megfigyelőt a B. egyikén, pl. a Földön vagy a Napon képzeljük (Ptolemaios geocentrumos és Copernicus hélio­centrumos világrendszere). Az első rendszer, a Pto­lemaios-féle, minden mozgást a Földre, mint nyugvó testre vonatkoztat. Szerinte a Föld a világ­egyetem középpontja, mely körül az egész álló­csillag-szféra 24 órában egyszer megfordul K.-ről Ny felé és a Föld körül kering sorban köralakú pályákban a Hold, Merkúr, Venus, a Nap, Mars, Jupiter és Saturnus. Mivel az egyenletes körmoz­gás már a felületes megfigyeléseket sem elégí­tette ki, a Földet a bolygó körpályájának közép­pontján kívül helyezték (Hipparchos, 190—125 Kr. e.), mi az első megfigyeléseket eléggé ponto­san adta vissza. De a B. hurokképzését, direkt és retrográd mozgásuk váltakozását még így sem lehetett megmagyarázni. Ptolemaios (II. sz.Kr. u.) ezért az epiciklikus mozgás feltételezésére tért át. Szerinte a Föld körül leírt körön nem a Hold mozog, hanem egy másik kör középpontja és e második kör kerületén egyenletes mozgás­ban a Hold. Ha a Föld az alapkör síkjából kissé kiemelkedik, vagy ha a gördülő körök az alapkörrel szögletet zárnak be, a hurokképzés is teljesen leírható. A rendszer, melyet Ptolemaios «Almagest»-jében írt le, ez egyszerűségében annál kevésbbé felelt meg, minél tökéletesebbek lettek a megfigyelések. E bajok orvoslásán való gon­dolkodás vezette Copernicust De revolutionibus orbium coelestium libri sex (Nürnberg 1543) című munkájában a bolygó-rendszer héliocentrumos elméletére. Eszerint a bolygó-rendszer közép­pontja a Nap, mely körül valamennyi bolygó, köz­tük a Föld is, ugyanazon irányban, köralakú pá­lyákban Ny.-ról K. felé kering. A B. sorrendje Merkúr, Venus, a Föld, Mars, Jupiter és Saturnus. Hasonlóan, mint ezek a Nap körül, kering a Föld körül a hold. A Föld még ezenkívül a pályasík­jához hajlott tengelykörüli forgással is bír, mely­nek tartama 24 óra. E forgás teljesen megmagya­rázza a nap és éj váltakozását s a csillagos ég látszó mozgá­sát. A Nap körül való keringés, melynek tarta­ma az év, a ten­gely körül való forgással együtt adja a Nap évi látszó mozgá­sát, az évszakok egymásutánját és a B. látszóan bonyolódott mozgásait. A Copernicus-féle rendszerben a retrográd moz­gás és a meg­állapodás ma­gyarázata könnyen adódik, ha tekintetbe vesz­szük, hogy a B. különböző nagyságú köröket írnak le a Nap körül különböző sebességgel. Legyen a mellékelt 3. ábrában S, E és J a Nap, a Föld és a Jupiter azon pillanatban, midőn ez utóbbi oppozí­cióban van. E és Ja­nyil irányában haladnak és Ja 11 pontba jut, míg E az EJ -ig ér, mert Jupiter keringése közel 12 év, míg a földé 1 év. Eközben az EJ látóvonalból EY J, lett, mely az ES vonal forgásához képest ellentétesen fordult, úgy hogy hátrafelé a csillagos égig folytatva hátrább fekvő csillagokat jelöl ki; más szóval, Jupiter retrográd. E retrogradáció sebessége csökken addig, míg a látóvonal az E2 J2 helyzetet foglalja el, azaz a Föld pályájához érintőt képez. Ekkor a bolygó egy időre stacionáriussá vált. Ez időtől fogva kezdődik Jupiter direkt mozgása, míg J6-be nem jut, hol újból megállapodik. Mert az E3 J3, E4 J4 és EB JB látóvonalak az E2 J2-hez képest ugyanazon értelemben forognak, mint ES. A di­rekt mozgás legnagyobb a konjunkció alkalmával J4-ben, a retrográd az oppozícióban J­6. J6-ban. A bolygó szélességében való eltérések és az ezzel járó hurokképződések abból magyarázhatók, ábra. Bolygók

Next