Ring, 1990 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1990-04-25 / 17. szám
Az egyház meztelen Hegyi Bélával beszélget Bálint B. András (Befejező rész) - Beszéljünk világosabban! Te 1968- ban feladtad orvosi hivatásodat és a Vigíliához szegődtél újságíró gyakornoknak. A hetvenes évek elején kezdted írni azokat az interjúkat vagy eszszé-dialógusokat, amelyek méltán vertek fel olyan nagy port mind a hívők körében, mind az MSZMP és az államegyházügy berkeiben. Hogyan tudtál kapcsolatot kiépíteni olyan írókkal, tudósokkal, gondolkodókkal, akik valamiképpen a hatalom sáncain belül álltak, s kezükben a jogar: a marxi-lenini ideológia? - Az értelem és a humanitás alapján, ami nem vitatható el senkitől, természetesen egy ateistától sem. Miben áll ez a humanitás? Az ember tiszteletében és szeretetében, a minőség elismerésében, az erkölcsi indíttatású magatartásban, a lelki és szellemi értékek közösségében, s legfőképpen a toleranciában, a másság elfogadásában. - Említenél néhány nevet? - Király István irodalomtörténészhez - az interjúk révén, de azokon túl - baráti kötelék fűzött. Késhegyig menő vitáink voltak a történelmi, művészeti és főleg politikai kérdésekben, de ekkortájt ő már korántsem volt az a szigorúan szocreál ideológus, mint az ötvenes esztendőkben. Esterházy Péter meglehetősen befeketítette Királyt a Termelési regényben; ez mégsem akadályozta meg őt abban, hogy egyetemi előadásán - a regény elemzése során - ki ne jelentse: József Attila óta ez az első igazán új és merész hang az irodalomban. Utolsó éveiben mélységes emberségével próbálta kompenzálni a Révai-korszakban elkövetett baklövéseit. Nem véletlen, hogy a forradalmár Ady után a lét végső kérdésein tépelődő Kosztolányi felé fordult. Rajta kívül említhetném Heller Ágnest, Tordai Zádort vagy - utolsó éveiben - Hermann Istvánt is, a Lukács-iskola növendékeit, akik elvi kritikával, de előítéletek nélkül szemlélték korunk kereszténységét. A Vigíliában publikált Mészöly Miklós, Tamás Gáspár Miklós, Angyalosi Gergely, Bacsó Béla — amikor világi lapokban a nevüket sem volt szabad leírni. - Mit szólt ehhez az egyházi vezetés? Mit szóltak a hivatalos kultúrpolitika képviselői? - Képzelheted! Eleinte csak néztek, egyszerűen nem hitték el, hogy mi komolyan vesszük a párbeszédet, amiről ők igen magasztosan szónokoltak, de ténylegesen nem tettek semmit a közeledésért és a közös értékek feltárásáért. A püspöki kar java része és az Állami Egyházügyi Hivatal egyaránt úgy vélte, hogy ezek az interjúk és dialógus-összeállítások, provokációk. Nem véletlen, hogy több „hivatásos marxista” pártfegyelmit kapott, amiért a lapban nyilatkozott, illetve publikált. Teljes értetlenség fogadta törekvéseinket az egyház részéről is; kivételként csak Cserháti József pécsi és Bánk József váci püspököt, Gál Ferenc teológusprofesszort vagy - szakmai részről - a Magyar Kurír munkatársait említhetem. Ők észrevették, hogy a Vigília azt a feladatot próbálja teljesíteni, amit a hierarchia elmulasztott. De erre már neked is emlékezned kell, hiszen együtt szerkesztettük a cigányszámot, a zsidó-keresztény párbeszéd számot, a külhoni és a hazai magyarság kapcsolatait kereső összeállítást, az ökumenikus anyagot, a pszichológia és a hit összefüggéseit taglaló cikkgyűjteményt. Mi szükség erre? - kérdezték a konzervatív papok és az ortodox kommunisták. Lékai azt szerette volna, ha a Vigília kegyes elbeszéléseket és versikéket közöl, egy-egy népszerű stílusban megírt, áhítatos teológiai dolgozattal, vagy ennek álcázott prédikációval megspékelve. Ez lett volna ínyére a pártállam kultúrpolitikájának is. Abból baj nem lehet! De az módfelett irritálta őket, hogy mindinkább a társadalmi lét, a szociálpolitika és a közművelődés ellentmondásaira irányítottuk a figyelmet, igyekeztünk választ is adni rájuk - természetesen a keresztény gondolatiság vállalásával. Végeredményben csak az olvasókban bízhattunk, az értelmiségben, az egyetemi ifjúságban, az írótársakban - lett légyenek hívők avagy sem. A művelődéspolitika végül nem is volt hajlandó irodalmi fórumnak tekinteni a Vigíliát. 1982 decemberében, a József Attila Kör felfüggesztése idején Aczél György meghívta a JAK kibővített vezetőségét egy kötetlen beszélgetésre: hogyan tovább. Már kényelmetlen volt neki a minisztérium és a fiatal írók szembenállása, amit ő, illetve Tóth Dezső provokált ki a felfüggesztéssel. A harminc tagú csapatba - meglepetésemre - én is belekerültem. Szilágyi Ákos titkár meglehetős éles hangon fölvetette a többi közt a Mozgó Világ, a Tiszatáj és a Vigília sorsa körüli bizonytalanságot, a kultúrhatalom fenyegetőzéseit és a kilátásba helyezett személycseréket. A Mozgó és a Tiszatáj ügyében magyarázkodott Aczél, de a Vigília körüli hullámokhoz csak egyetlen megjegyzést fűzött: a lap szerkesztése az egyház belügye, és ha a bíboros úrnak más a koncepciója, abba sem ő, sem a kulturális minisztérium nem szólhat bele... - A szándék mindkét oldalról az volt, hogy a Vigíliát hamis kegyességre, lényegében a hatalmi igények kiszolgálására szorítsák. Különösen furcsának tartottuk ezt az egyház részéről, amelynek küldetése a hit mint életforma, a szeretet mint meghatározó emberi szándék hirdetése és gyakorlása. De ez a Lékai-féle egyház mindent képviselt, csak épp a szeretetet nem. Egyébként nem zárkózott volna el a másfajta nézetektől, az ökumenétól, a zsidósággal való tisztes párbeszédtől, minden emberi szó meghallásától. Miért dörgi kétezer éve, hogy: te, fiam, csak a katolikus egyházban üdvözölhetsz!? - I. János Pál kedvenc mondása szerint Európát újra kell evangelizálni. No ezt valószínűleg az egyházon belül kéne kezdeni... - Bevallom neked, az elmúlt években szerzett tapasztalataim során arra a meggyőződésre jutottam, hogy az üdvösség útját kinek-kinek magának kell megtalálnia. Külön-külön, személyes szenvedéssel és jóra törekvéssel. Mindenkinek a maga Istenélményében kell önmagára lelnie. És a szaporodó kisközösségek, amelyekről egyre több teológus is úgy szól, mint a jövendő egyház bázisairól? ЦЦР m-J I ^ IC€rffaz üdvösség útját kinek-kinek magának kell megtalálnia. Kü