Ring, 1992 (4. évfolyam, 1-25. szám)
1992-03-03 / 9. szám
RING - NYÍLT KÜZDŐTÉR 1992. február 1-2-án az 56-os Forradalmi Nemzeti Szövetség és a Lakitelek Alapítvány az ELTE Gólyavárában rendezte első magyar történelmi konferenciáját az elnyomatás éveiről, az 1945-1956 közötti időszakról. Lezsák Sándor megnyitója után (melynek szavai: „méltósággal elviselni napjaink provokációit” igencsak megszívlelendőek) a kétnapos konferencián számos társadalmi szervezet képviseltette magát. Szó esett itt a magyar őslakosság tragikus sorsáról 1945-ben a Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben és Délvidéken, a börtönvilágról az ötvenes években, az ellenállási mozgalmakról, a szovjet államigazgatás sikeres hazai meghonosításáról és egy nép gyarmati sorba taszításáról. Kiss Rezső a konferencia egyik szervezője - aki 56-ban maga is részt vett a forradalomban. Jelenleg ingázik Budapest és Párizs között - tagja az 56-os Forradalmi Nemzeti Szövetségnek és Párizsban a Katolikus Missziónak. Ne sajátítsák ki az 56-os forradalmat! Beszélgetés Kiss Rezsővel Őt kérdezzük: Kiss úr! Szomorú volt ez a konferencia. Az évtizedekig a társadalom perifériájára és emigrációba szorított résztvevőkön nem látszott az, amit egyszer Tollas Tibor úgy fogalmazott meg, hogy: „nagy korszak tanúi vagyunk, hiszen az első magyar emigráció a mienk, mely visszatérhet! Nekünk sikerült az, ami sem a Rákóczi emigrációnak, sem a negyvennyolcas forradalom emigrációnak nem sikerült, mi visszatérhetünk...” Ezek az emberek nem a konferencia miatt ilyen szomorúak. A konferencia öszszehívásának alapgondolata, ugye az volt, hogy a marxisták már három konferenciát rendeztek '56-ról. Marxistát modok, mert, ugye, ebbe beleférnek a kategóriák: revizionisták, reforrokomprtunisták, szocialisták. Úgy gondoltuk, hogy nekünk magyaroknak - csak így szimplán jelző nélküli magyaroknak - is kellene egy ilyen konferenciát csinálni. Az egyik ilyen marxista konferencián odajött hozzám valaki és azt mondta: nézd meg, kik vannak itt, ezek ellen keltünk fel 56-ban és most ezek akarják megírni a forradalom történetét! És ekkor érlelődött meg bennem a gondolat, hogy tenni kellene valamit. Azok, akik egészséges társadalmi haladást és magyar nemzeti jövőt akarnak, ha ezek az emberek nem mondják ki az igazságot - akkor jönnek a szélsőségesek és ők fogják kimondani... Kísérteties hasonlóság van a húszas-harmincas évek és a mai helyzet között. Ahogy a húszas-harmincas évek elején nem foglalt állást a „művelt Európa” a szélsőségek - így a bolsevizmus őrjöngése ellen és a nácizmus őrjöngése ellen sem. Hol voltak azok 1920-tól, mondjuk, 1933- ig, akik később felléptek a nácizmus ellen? Hol volt az európai sajtó, amikor a bolsevizmus őrjöngése ellen kellett volna fellépni a harmincas években? Hol voltak ezek az erők, miért nem léptek fel a bolsevizmus és a nácizmus ellen? Ez a politikai bűnnek nevezhető tény, amit a világsajtó is csinált, és a nagy humanista lelkek ezért az emberiség szörnyű árat fizetett. Jöttek az újabb haláltáborok, Auschwitz és a Gulágok... Jött a nácizmus és bolsevizmus közé szorított népek vergődése, amit a miniszterelnök úr valahogy úgy mondott, hogy nekünk nem volt más választásunk, csak a nácizmus és a bolsevizmus közé bedobott lét, mert az európai demokráciák ide juttattak bennünket... Most ugyanaz a helyzet - mi, akik jelző nélküli magyaroknak tartjuk magunkat: ha mi most nem mondjuk ki az igazságot, akkor a ma köztünk élő szélsőségesek majd kimondják. Vagy a bolsevisták, vagy ennek ellenreakciójaként az ellenkező előjelű szélsőségesek. Ezt kell elkerülni. Ennek a munkának az első lépése volt ez a konferencia. Gerendával törtük a kaput - Úgy tudom, hogy könyv alakban ki akarják adni a konferencia anyagát, az előadásokat és hozzászólásokat... - Egyelőre ez amatőr szinten lett megszervezve - de úgy gondoltuk, a szemtanúk és résztvevők mégiscsak a leghitelesebb források... - Tudom, hogy Ön is részt vett a forradalomban, és Franciaországból most tért vissza... - Igen. De hát, attól kezdve, hogy megszülettem, történt velem egy s más. ... Csepelen töltöttem a gyermekkorom, most itt lakom Zuglóban, annak a kórháznak, a Bethesdának a közelében, ahol megszülettem. Csepelen éltünk, és amikor a háború alatt a bombázások megkezdődtek, akkor kiköltöztünk Bugyi községbe. Amikor később, évtizedek múlva Párizsban megkérdezték tőlem, hogy nincs-e honvágyam, mindig azt mondtam, de igen: Bugyira vágyom... Egyszer botrány is történt, mert azt hitték, viccelek. Pedig ott voltam molnárinas... A háború után már majdnem „rendeződtek” a soraim, amikor kiderült, hogy megbízhatatlan vagyok, mert a református egyház ifjúsági körében működtem... Klerikálisnak lettem nyilvánítva, már egy hét múlva vittek is... Gyorsan bevittek a „néphadseregbe” - tegnap hangzott el a konferencián, hogy bevezették a szovjet rendszert, az emberi méltóság megalázásának a rendszerét - úgyhogy ellenálltam a kopaszra nyilattatásnak, ezért két év börtönt és kényszermunkát kaptam. Hasznos Miklóssal együtt törtem a badacsonyi bazaltsziklákat 53 nyarán... Utána a Mávagba kerültem - bár előzőleg a szalámigyárba is elmentem dolgozni, mert szalámisvagonban akartunk disszidálni... A Mávagban ért a forradalom - esti technikumba jártam, és négy órakor (naplót is írtam ezekről a napokról jöttünk ki, és láttuk, hogy mennek az emberek a Sztálin-szoborhoz... A műegyetemisták meg jöttek vissza a Bemszobortól. A barátom meg én, mentünk utánuk. Bementünk a Műegyetemre. Ott volt a Marian Pista és azt mondta: - Bajtársak, győztünk, menjünk haza, majd holnap folytatjuk! Ez volt ugye a reformkommunista Kiss Rezső