Ritmus, 1988 (1. szám)

1988 / 1. szám

fölé szaporodott emberiség újrarendeződésének parancsát a kollektív túlélés ösztöne adta ki és mi sokáig a változtatásban elől járókként tetszelegtünk. De a cselekvést vezénylőkről sorra kiderül, hogy minden igyekezetük az elodázásra irányul. Nálunk 700 ezerre becsülik azokat, akiknek tenniük kellene, de azt tartják igazi érdeküknek, hogy semmi ne változzon. Körülbelül ugyanennyit vallanak ma már hivatalosan a létminimum alatt élőknek. Elgondolkoztató, mert ez a lakosságnak már majdnem 15%-a. A csecsemőket is beleszámítva. A magam részéről ezt az egészet úgy látom, hogy kezdünk távolodni Európától. Akkor, amikor a kontinens földrajzi peremén élők - törökök, görögök, spanyolok, portugálok - közeledni tudnak. Törökország, ahol én ugyan soha nem jártam, szemtanúk szerint fantasztikusan nagyot fejlődött a húsz év előtti állapotokhoz képest. Spanyolországban a véres diktatúrát felváltotta a gazdasági fellendülést hozó „királyi demokrácia”. Nálunk mi történik? A meghirdetett piaccal szemben valószínű, sőt biztosnak látszik: marad a politikai diktatúra, s az ország pillanatokon belül a harmadik világban találja magát. Egyre messzebb Európától. A bürokrácia pedig megakadályozza, hogy a felismeréseknek megfelelő változtatások beinduljanak. A csúcson hiába minden változás, ha alapító kis helytartók és ,,iparbárók” mindent megakadályoznak és mindent felemészt a szinte változatlan veszteségtermelés. Az érdemi cselekvést ma is a végtelen felé halasztjuk, mint a sokáig fölényes fejcsóválással szemlélt lengyeleknél az egymást váltogató vezérkarok. Ezzel mélységesen egyetértek. Nem hiszem, hogy a vezetők le-, vagy felváltása hirtelen mindent jobbra fordíthat. Ha egy országban, ahol egyrészt a legmagasabb tudást és teljesítményt nem tudják, vagy nem akarják megfizetni, másrészt ilyen mérvű a szegénység, ott csak nagy baj lehet. Állandóan szocializmusról hallunk. A szocializmus és kapitalizmus közti különbségekről szerencsére már egyre kevesebbet. De a kettő közötti átfedésekről sem, pedig nagyon sok az átfedés. Attól tartok, hogy a leglényegesebb átfedés még az unokáim életét is végigkíséri, hogy tudniillik demokrácia címén a földkerekség nagyobb részén a bürokrácia uralkodik. - Nekem is ez az érzésem. Nem hívom demokráciának, ha mindenki csak elmondhatja a véleményét... - ...és szavazhat akár egy, akár több, de lényegében ugyanazt a struktúrát konzerváló pártra. - Nekem az a demokrácia, ha egy nép saját maga kormányozza a sorsát. De azt hiszem, akik a kommunizmus elméletét kidolgozták, nem vetettek kellően számot az emberi tényezővel, nem ismerték eléggé az embert. A lélektan még gyerekcipőben sem járt. A génekről pedig még 25 évvel ezelőtt is az állt a lexikonokban, hogy „állítólagos”, ,feltételezett” örökléstani tényezők... - Az embernek rengeteg rossz tulajdonsága van. Az ember például rettenetesen önző. Meg kell nézni a kisbabát a pólyában, háromhetes és semmivel nem törődik, csak magával. Persze, ahogy növekszünk egyre inkább odafigyelünk a világra, egyre toleránsabbak vagyunk, de ha olyan helyzetbe kerülünk, megint csak magunkra gondolunk. Mert önzőek vagyunk. Tessék , ki lehet használni! Amerikában az embernek ezt a gyengéjét nagyon jól kihasználják. Úgy, hogy néhány okos intézkedéssel jobb és jobb munkára serkentik - saját jól felfogott, önző érdekében. Jó lenne egy pillanatra figyelmeztetni itt azokat, akik ezt a beszélgetést majd olvassák, hogy minden felületes látszat ellenére, köztünk elejétől végig a zenéről van szó. Arról a zenéről, amely például az emberi tulajdonságokról, a vágyainkról és a konokságainkról sokkal pontosabban tájékoztat, mint a legkörültekintőbb tudományok legválasztékosabb szókincse. Vannak fogalmaink, amelyeket sok ember ki sem akar ejteni a száján, mert nem tud velük mit kezdeni: Világmindenség, Végtelen stb. Ezeket a fogalmakat el lehet némítani magunkban, de a háttérből a bizonytalanságukkal is befolyásolják minden szándékunkat, magatartásunkat és cselekvésünket. Legfeljebb a műveltség bizonyos fokán már beszélünk is róluk. Viszont nem kell semmilyen bölcsesség ahhoz, hogy ha egyszer a puszta hangvarázsával megragad egy Bach fúga és végighallgatom, pontosan érzékeljem, sőt átéljem a Végtelent. - Biztos, hogy így van. Minden nagy alkotás ezt érzékelteti: a dolgok kozmikus voltát. - De elvárhatjuk-e, hogy akik a társadalom sorsát mozgatják, azok odafigyeljenek a zene életbevágó információira, üzenetét felfogják és megértsék, ha - minden jel szerint - maga a zenei közélet sem vet sok ügyet rájuk ? - Én nem veszek részt a zenei közéletben, mert a szellemével nem értek egyet. - A kialakult szellem és a kialakult állapotok összefüggnek. Egymással is, az ország állapotával is... Vajon hol a kivezető út? - Nem tudom... A magam szűkebb területén maradva... hát, tanácsot adni is nehéz. De én könnyű szívvel mondom a fiataloknak, hogy menjenek el. Teljesen illuzórikus lenne azt mondani bármely volt tanítványomnak: Te, hát maradj itt, szükség van rád. Nincs szükség rá. Kinek lenne szüksége rá? Pedig a többségük nem akármilyen muzsikus! Kiváló zenészek, akiknek bárhol meglenne a helyük. Bármilyen kamaraegyüttesben elsőrangúak, de szólistáknak is. Nyugaton náluk százszor tehetségtelenebbek nagy karriert csinálnak, sokkal többet keresnek, sokkal jobban megy nekik. Ott az ember koncertet ad - itt kap. Ha kap. Bemegy a kezdő művész a Filharmóniába és nincs koncert. „Telített a piac.” Kérdem, ki telíti a Filharmónia piacát? Én nem vagyok szólistájuk, Fischer Annie sem... Ránki Dezső, Jandó Jenő és az a tíz ember, aki még rendszeresen játszik az egész ország zeneéletét el tudja látni??? - A művészi intézményeket egyrészt országos monopóliumot élvező mammutcégekké, másrészt hatósági-hatalmi segédhivatalokká szervezték. De a működési mechanizmusuk negyven év alatt rozsdás verklivé vált, amibe már nem dobálják csak úgy , fölülről” a pénzt... - Szüntessék meg a koncertek felét! Minek kell pusztán a statisztikai látszatért ennyi középszerű koncertet rendezni?! - Az ifjúság zenei nevelése nem hangzik szépen? - Ugyan! Láttam én százszor is, hogyan fogadták szombatonként a zeneakadémiai koncerteket a gyerekek, hogyan dobáltak papírrepülőket Lukin László fennkölt szónoklatai alatt egyik erkélyről a másikra. - Amire a gazdaságban rájöttek, de nehezen tudják megvalósítani, azt a művészetben nagyon is könnyen elérhetnénk: konvertálható értékek létrehozására kellene fordítani minden jó eszközt és erőforrást. Igen, de ha ezt meghallják azok, akik rendelkeznek a maradék eszközök felett, akkor vagy azt mondják, hogy „Á, ez csak egy nézőpont”, vagy azt, hogy: „Konkrétumot kérek, mit kell csinálni?!” - Én süket verkliseknek többé nem magyarázom, hogyan kell egy művészi formát felépíteni. Bízzák művészekre! - Ezzel szemben, ami a konkrétumokat illeti: mit is láttunk a zenei hetek nyitó koncertje címén a tv.-ben? Mi volt az a Bartók II. zongoraverseny? Nekem sült a képemről a bőr... - Adók tucatjai sugározták világgá. - Jó, és tételezzük fel, hogy Sebők György a világ legjobb zongoristája, ahogy azt Czigány bekonferálta, bár ha Maurizio Pollini jön ide, akkor is ízléstelennek tartanék ilyesmit előre beharangozni. Ilyen a művészetben nem létezik : a legjobbak összemérhetetlenek, egyediek, más-másképp mindegyikük legelső. De ezek után azt is bekonferálta a tv zenei vezetője, hogy hát, a professzor úr most kottából fog játszani, nem mintha nem tudná kívülről, de sajnos, különböző adminisztratív nehézségek miatt csak egy, azaz egyetlenegy próbára volt lehetőség!... Hát tessék mondani, mi ez?! Aztán ugye, jött a zene világnapja, ismét számtalan ország kapcsolta Budapestet és megszólalt Liszt, a Les Preludes... Hogyan?! S akkor még van merszük egyeseknek a Fesztiválzenekart fúrni. Minek az a Fesztiválzenekar, hát az ÁHZ eljátssza ugyanazt jobban... De nem játssza el! Ha eljátszaná, akkor bennünk föl sem vetődött volna, hogy szemezgetéssel kínlódjunk. A jobb pocskondiázása nálunk nemzeti rítussá vált. - Ha én a sárban vagyok és nem tudok kimászni, lerántom magamhoz a másikat is - ez a mentalitás. - Pedig egy szilárd talpon álló ki tudna húzni és életben tudna tartani számos fuldoklót. - A másik módszer... Például velem mi történik? Vagy azt mondják: Áh, bolondozik! Vagy pedig: Jaj, hát ez maximalista! Hát ahol ő van, onnan persze könnyű!... Fölteszik az embert egy polcra, magasabbra tolják, mint ami - hogy ezzel igazolják a saját középszerűségüket. A középszerűséget, amit - jól összehangoltan - kikiáltanak tehetségnek, hogy a mesterségbeli tudás hiányát ezzel mentsék: „De tehetséges!" Bach mint egy jó suszter végezte a dolgát és csak a mesterségbeli tudására volt kényes. Mindenki végezte a dolgát. A nagy Wagner, akiről ájuldozva mondják, hogy istenekkel volt körülvéve, reggel ötkor felkelt és elkezdett komponálni. Nem ment el Liszttel és Cosimával kirándulni, mert két héten át a Parsifal partitúráját vonalazta! - S most micsoda mítoszok tartanak tehetségnek évtizedeken át gyarló tudású, kis középszerűeket! - Én az átlagos muzsikust, a középutat járókat nagyon hasznosaknak tartom. Csak a felfújt középszerűséget nem. Mit mond Pilinszky a középszerűségről? Ezt nézzük meg, ez nagyon fontos: „Mi is hát a különbség az ,arany középút’ és a középszerűségbe menekvés között? Az előbbi föltételezi a lankadatlan és tárgyilagos figyelmet, az állandó kritikát és a tájékozódás örömét; a játékszabályok kölcsönös tiszteletét. Nem így a középszer! A középszerűség eleve fél a valóságtól és kerül minden igazságot, mely egykönnyen arra kötelezhetné, hogy föladja kicsinyes önzését. Számára egyedül az fontos, hogy olyan világot hazudhasson maga köré, amelyben se kicsivé (vagyis alázatossá), se óriássá (vagyis hőssé) nem kell válnia. Titkos elve: kicsinyesen és nagyzolva!” - Hát igen. És a huszadik század emberisége megtanulta, mi az, ha a középszerűek egy-egy zseniális gonosztevőnek az árnyékában hatalomhoz jutnak. - A struktúra, amely farkasokat csinál az emberekből - rossz. Sokkal határozottabban kellene felszámolni. Ezt üzeni korunk zenéje! Fodor Lajos Nekem az a demokrácia, ha egy nép saját maga kormányozza a sorsát (Folytatás az 1. oldalról) Próba a nemrég elhunyt Doráti Antallal