Rockinform, 2011 (19. évfolyam, 180-187. szám)

2011-04-01 / 182. szám

WHITESNAKE: FOREVERMORE FRONTIERS (2011) A Whitesnake visszatérő albuma, a 2008-as Good To Be Bad mai fejjel is korrekt albumnak tűnik, bár nem tagadom, az azévi bu­dapesti fellépés és David Coverdale méltatlan teljesítménye utólag teljesen elvette tőle a kedvemet. Ha azonban a csalódáson felülemel­kedem, a lemezbe nem nagyon lehetett belekötni: nem született vele újabb Slide it In vagy pláne 1987, talán egy kicsit a Doug Aldrich és Reb Beach fémjelezte megafelálláshoz képest is kevesebbet hozott, mint azt sokan várták, hallgatni azonban jó érzés volt. A Forevermore-t már nem előzi meg olyan csoda­várás, mint a Good To Be Badet, vagyis vélhetően kevesebben savazzák majd azért, mert nem veszi fel a versenyt a patinás hard rock legenda csúcs­műveivel, hanem egyszerűen „csak" egy jófajta Whitesnake lemez a kitaposott ösvényen. Kérdés persze, mit is kellene David Coverdale-nek ennyi év után bizonyítania, főleg, hogy idén ősszel már a hatvanat tölti be... Érzés szintjén nekem kicsit jobban visszaköszönnek most az 1987 előtti lemezek han­gulatai, mint legutóbb, de lehet, hogy ez csak a be­­lazultabb, riszálósabb megközelítésnek köszönhető, és nem annyira a konkrét témáknak. Nem másztak bele nyakig a bluesba, mint ahogy arra Coverdale egyébként hajlamos, ez még mindig vastagon a ze­nekar hard rockos, riffelős arca, ami leginkább Doug Aldrichnak köszönhető. David jelenlegi fő szerzőtársa egyértelműen új fazont szabott a csapatnak, ugyanúgy rányomta bélyegét a Whitesnake soundra, mint a maga idejében John Sykes. Doug korábbi bandáit, a Liont, a Bad Moon Risingot és a Burning Raint viszonylag kevesen ismerik, és aki nincs képben, az vélhetően nem is fog unos-untalan elvigyorodni, hogy néhol mennyire „badmoonrisingosan" Whitesnake a mai Whitesnake, de ez semmiképp sem baj. Azt már kevésbé értem, miért nem használják a másik aduászt, Reb Beach-et, akit most is ugyanúgy csak pár szólónál hallani, mint legutóbb, de biztos ennek is megvan a maga oka. Szó se róla, imádom Doug játékát, minden szempontból tökéletesen kompakt a faszi, csak éppen ott van mellette egy vele egyenrangú társ is, akit jelenleg mintha egyenesen rejtegetnének. Már az is sokat színesítene a dolgokon, ha legalább pár ritmusgitár-sávot Reb nyomhatott volna fel a stúdióban. A dalokat illetően nem akarok nagy műmagyarázásba bonyolódni, hiszen az elmúlt három és fél évtizedben Coverdale mindent megmutatott már, amit csak tud, most pedig nem áll elő nagy vívmányokkal az eddigiekhez képest. Mindenképpen kiemelke­dő a groove-os, fémesen bluesos All Out Of Luck, az első klip Love Will Set You Free (bár egyszerre nagyon Ready And Willing és Fool For Your Loving), a higgadtan húzós tempójú, hatalmas szóló­val megkoronázott Tell Me How vagy az izomtól duzzadó Love And Treat You Right, nem is beszélve a monumentális cím­adóról, ami kicsit ballada, kicsit pedig ugyanazok a kashmiros ízek kísértenek benne, amik a Judgment Dayt annyira feled­hetetlenné tették. Coverdale torka nyilván megkopott már (ezt aligha kell bárkinek is bizonygatni, aki három éve ott volt a PeCsában...), de továbbra is az övé a rockvilág egyik legszebb hangja, csak azt a pár magasat nem kellene ma már erőltetnie. A lemez hangzása szavakkal szinte leírhatatlan, az ember majdnem sírva fakad örömében, úgy szólnak Brian Tichy dobjai és Michael Devin basszusgitárja. Egy-két igazi slágertémát ugyanúgy hiányolok innen, mint a Good To Be Badről, de nagy gond nincs, abszolút szerethető hard rock lemez a Forevermore, bár semmiképpen sem klasszikus. Remélem, a júliusi újabb bulin kiköszörülik majd a 2008-as csorbát is! PJ HARVEY: LET ENGLAND SHAKE ISLAND RECORDS (2011) A mű és az alkotója sohasem egy - vallja Polly Jean Harvey, aki ugyan megszokta, mégis a mai napig értetlenül fogadja az ellen­kező értelmű megnyilvánulásokat. Egyik és másik külön kezelendő, a munkáján keresztül egyik alkotó sem ismerhető meg a brit gitáros­énekes szerint. A meglepetést meglepetésre halmozó PJ Harvey - aki zseniális dalaival az érzelmek széles skáláját járta be 1990 óta - új lemezével láthatatlan falat emel saját maga és az őt fürkészők közé. Személyes témák helyett ugyanis a bennünket körülvevő világot kísérli meg leírni a máig meghatározó háborús kon­fliktusok fényében. Úgy tudni, régóta készült erre; három évvel ezelőtt érezte először, hogy megvan a kellő önbizal­ma mindehhez. Többek közt névrokonával, a multiinstrumentalista Mick Harveyval dolgozott, és azzal a John Parish-sel, akit „zenei lelki társának” tekint, s akivel már az Automatic Diaminiben is együtt játszott a nyolcvanas években. Régi/új közreműködőnek számít Flood is, aki először 1994-ben csatlakozott az énekesnőhöz, Polly első szólóalbumának (Bring You My Love) felvételei idején. Flood legutóbb az előadó valaha volt legtörékenyebb dalait segítette világra a Whi­te Chalk albumon.­­ „Hagytam, hogy megtörténjen, aminek meg kell történnie" - jellemezte hozzáállását 2007-ben Harvey, aki nem szereti, ha tálcán kínálják neki a dolgokat. Épp ellenkezőleg: szerinte akkor él egy zene, ha van benne feszültség, valami fojtott ambivalencia. A White Chalkon a békés és az erőszakos kiszólások ütköztek, miközben a zene és a szöveg két ellentétes irányba tartott. A porcelánbabát a borítón és az üveghangot a zongorán ma már csak az emlékezet őrzi, Harvey most az emberiség élő lelkiismereteként lép színre a Let England Shake című lemezen. Ha kell, évszázadokat ugrik vissza az időben, hogy megkeresse a jelenkori politikai és háborús konfliktusok gyökereit. Egyes szám első személyben, tárgyilagosan, a szemtanú meg­­rendültségével fogalmaz, miközben nézőpontját is önkényesen választja ki. Az All And Everyone például az antant hatalmak Gallipoli félszigetén történt partraszállását idézi fel, azt a nagyjából nyolc hónapig elhúzódott csatasorozatot, mely 1915-ben a britek számára először adott ízelítőt a tömegháború borzalmaiból. (A leírások szerint a temetetlen halottak hónapokig oszladoztak a tűző napon.) A következő dalban (On Battleship Hill) ismét Törökországban vagyunk, a magassága után Baby 700-nak is nevezett domb környékén, ahol ma kakukkfű illata száll a levegőben, annak bizonyítékaként, hogy végeredményben nem a Tö­rök Köztársaság alapítója, Mustafa Kemal Atatürk csapatai, hanem a természet győzött a félszigeten. S hogy az a kellő, plusz feszültség most se hiá­nyozzon, a lemezen megidézett képeket (halottak, árvák, szennyvízcsatornában evickélő madarak) túlnyomórészt reménnyel teli, szabadon szárnyaló zenével ellenpontozza. A megszokottakon kívül olyan hangszerekkel „béleli ki” a produkciót, mint a harsona, a szaxofon, a rhodes, a mellotron, a basszus szájharmonika vagy az autoharp - utóbbi, a hatvanas évek folk zenészeinek kedvenc hang­szere, amin Harvey először általános iskolás korában játszott. A végeredmény egy erősen folkos beütésű album sok vokállal, mely alkalmanként különböző zenei hatásokból is merít. Az első kislemez (The Words That Maketh Murder) néhány zenei elemet kölcsönöz a Summertime Blues-ból, Jerry Capeheart és Edward Cochran közös szerzeményéből, míg a The Glorius Land a Police 1979-es sikerszá­ma, a The Bed’s Too Big Without You egy részletét hasznosítja újra. (wiedemann) Draveczki-Ury Ádám 2011. ÁPRILIS - ROCKINFORM 1 27 LEMEZTELENÍTÉS

Next