Wanted, 1997 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 1-2. szám
wanted © február A nagy leállás Ezután a Cure hónapokig nem létezik. Loi megszabadul a dobjaitól, zongoraleckéket vesz. Menedzserük rábeszéli őket, hogy terapikus célzattal jelentessenek meg egy meghökkentő hangzású kislemezt, ami majd a köréjük került misztikus tévhiteket is eloszlatja és tiszta levegőt teremt. Az 1982 végén megjelenő Let’s Go To Bed pajkos szintipopsláger, amelynek videóját a klipzseni Tim Pope forgatja, aki ettől kezdve a Cure házi rendezője és egyik image-felelőse. Róbertet azonban feszélyezi a dal, és „töktöm tele azzal, hogy énekes legyek meg főnök, újra csak gitározni akarok!” felkiáltással csatlakozik a Bansheeshez, ahol már korábban is kisegített. Még a baszszista Steve Severinnel is felvesz egy trash-movie-k, rajzfilmek és képregények ihlette albumot Blue Sunshine címmel The Glove név alatt, amely formációban a Banshees-dobos Budgie barátnője, Jeanette Landray énekel. A struccpolitika persze nem tarthat sokáig, Robert ismét kedvet kap az énekléshez. Egy álma nyomán The Walk címmel megírja a Let’s Go To Bed ikerdarabját, amivel a Cure bejut a Top 20-be. A szépséghiba csak az, hogy két héttel korábban a New Order is kijött egy megszólalásig hasonlító dallal (Blue Monday). A kissé jobb kedvre derülő Robert ismét igazi zenekart szervez maga és Lol köré: a fekete Andy Anderson ül a dobokhoz, a bőgős pedig a Pornography producere, Phil Thornally lesz. Ebben a felállásban veszik fel The Love Cats című dzsesszes-vicces kislemezslágerüket. Az 1982-83 során kiadott három kislemez anyagát egy albumra is összegyűjtik Japanese Whispers címmel. Roberték következő sorlemeze, az 1984-es The Top változatosabb, mint eddigi albumaik, ám igencsak érződik rajta az alkoholszag és az éjszakázás. A tarka pszichedélia viszont újdonság a Cure palettáján. A lemezen szaxofonozik Port Thompson, aki a felvételek után teljes jogú tagként visszatér a zenekarba gitározni. A tavaszi turné anyagából Concert címmel készül lemez, de mire októberben megjelenik, Robert már kirúgta Andersont alkoholproblémákra (!) hivatkozva. Egy hónappal később már Boris Williams üti a bőröket, vidámabban és kreatívabban, mint ahogy azt korábban a Thompson Twins és Kim Wilde session-zenészeként tette. A turné utáni néhány hét pihenés jót tesz Robertnek, abbahagyja a dohányzást, egy rövid időre még az ivást is, regenerálódik egy csöppet. Karácsonykor még Simon Galluppal is kibékül, aki két hónappal később - az addig is csak féllábbal bent lévő Phil távozása után - visszatér a Cure kebelére. A nagy felállás Robert Smith, Simon Gallup, Loi Tolhurst, Pori Thompson, Boris Williams. Együtt a „nagy felállás“, amely a Cure történetének legfényesebb lapjait írja 1985 és 1989 között. Egy hónappal azután, hogy összerázódtak, már stúdióban is vannak. A felvételek gyorsan és zökkenőmentesen zajlanak. „Ez a legváltozatosabb lemezünk, olyan mint egy kislemezgyűjtemény. Ilyen lett volna a The Top is, ha tovább dolgozom rajta” - lelkesedik az 1985 augusztusában megjelent Head On The Door kapcsán Bob. Az album hibátlan, mind kritikai, mind rajongói oldalról csak szuperlatívuszokban beszélnek róla. Briliáns slágerek, spanyolos és távol-keleti motívumok, gitársodrás, s mindemellé kikristályosodott image, bájos vámpírelegancia. A követésre csábító darkdizájn. A megérdemelt siker után szuszszanás, az évtizedes pálya áttekintése. Megjelenik a Standing On A Beach című kislemezválogatás és a hozzá tartozó, ám még több anyagot tartalmazó Staring At The Sea videógyűjtemény Tim Pope korszakalkotó klipjeivel. A következő lemez felvételei 1986 nyarán Franciaországban kezdődnek. Az előző lemezek írásától eltérően, Robert ezúttal demokratikus kedvében van: mindenkitől kér egy saját ötleteket tartalmazó kazettát, és utána közösen döntenek a dalok sorsáról. Fociznak a helybéliekkel, ökörködnek, egész nap dzsemmelnek, aztán minden este felvesznek egy dalt, általában első nekifutásra. A 40 dalból végül 23-at csinálnak meg, ebből 18 kerül az albumra, amely a Cure első dupla lemeze (a szimpla CD-n csak 17 szám szerepel, a Hey You kimarad). Az 1987 tavaszán megjelenő Kiss Me, Kiss Me, Kiss Me még többet markol, és többet is fog. Darkaleidoszkóp az összes hangulattal, amire a Cure képes. A Head On The Door sokfélesége még radikálisabban, mégis klasszikus, súlyos egyégben. S mindemellé Robert talán legjobb szövegei. A Cure turnéra indul, Roger O’Donnell billentyűssel kiegészülve, akire azért van szükség, mert Lol Tolhurst gyakran túl részeg a normális játékhoz (Smith szerint színes pöttyöket kell ragasztani a szintijére, hogy tudja, melyik dalban mit nyomjon, s amikor ez sem segít, egyszerűen lekeverik). 1988 csendes év, Robert végre ráér feleségül venni Mary Poole-t, akivel már 14 éves kora óta együtt járt. Egy szólólemez ötlete is felmerül, már sokadszorra, ám ezúttal is csak ötlet marad. Novemberben elkezdődnek az új album előkészületei Boris házában. A lemezen Smith-ék elmondása szerint Tolhurst már egyáltalán nem szerepel (a borítón csak annyi áll a neve mellett: „egyéb hangszerek“), a billentyűs részeket főként az állandó taggá avanzsált O’Donnell játssza fel. A karácsonyi partin a részeg Lol és Robert csúnyán összevesznek. Tolhurst hivatalosan 1989 februárjában lép ki a zenekarból. A Desintegration májusban jelenik meg, a kritika mesterműként értékeli. Mélázóbb, melankolikusabb lemez, de egy pillanatig sem unalmas. A szövegek a szokásosnál is személyesebb vonatkozásúak, amit Robert azzal magyaráz, hogy a dalok legtöbbjét eredetileg egy szólólemezre tervezte. Az album egyik kulcstémája az öregedés, az elvesztegetett idő - a címadó dalt Robert a harmincadik születésnapjának éjszakáján írta. A Prayers For Rain címet viselő turné Magyarországra is elér, ahol éppen akkoriban tetőzik a darkláz: a Cure háromórás koncertje az év egyik legfontosabb rockeseménye. Októberre már Amerikát is megjárták - ott egyébként éppen a Desintegration az első masszív lemezsikerük.