Wanted, 1997 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 3. szám
Ii??r: Are Are Puppets A Tiger hallatán a Velvet Underground monotóniakísérleteire popköntöst adó bostoni Jonathan Richman zenekarának, a new wave-előfutár Modern Loversnek a legelső periódusa, illetve a Syd Barrett korabeli Pink Floyd ugrik be először, ám a lendület mai - ismét egy brit zenekar, mely felfedezte atyái szintetizátorait. A londoni kvintettben csak Dan Saidler, a harsány dalszerző-énekes, illetve a dobos hímnemű, a három csajra két szinti és két gitár jut, beosztják, egyikük vokálozik is, basszus nincs. A Tiger egyébként image-mentes, kicsit lompos, és nincs egyetlen csinos tagja sem. Nem annyira kifinomult és intelligens, mint a Stereolab, de kis adagokban szórakoztató. XZibit At The Speed Of Life It’s a shame, Niggaz in the rap game - nem nagyon lehet Viva (MP) közelébe kerülni anélkül, hogy ne találkoznánk e csatornázott Fejű, enyhén túlsúlyos fekete egyénnel, aki vonószenekari kísérettel magyaráz valami Paparazziról. Jó kis rapperorgánum, mély, rendes ganxta lehetett volna belőle, de mégsem az, ennek Főleg származási, szociális okai vannak. író mama, kiegyensúlyozott élet, művészhajlamok. Tehát: pozitív, útmutató szövegek vannak, az obuigát odamondogatások közepette. XZbit arra tesz itten kísérletet, hogy egy picikét megpiszkálja a nyugati parti oskolát, amely fáradni látszik: szövegileg egymás túlgengszterelésében, zeneileg meg a GFunkosodásban. XZibit olyan hangszereket csempész itten be, mint a klipben is látható vonósok, aztán Fuvola, gitár is hallható. És a piszkálás énszerintem sikeres, hallgatható, legalább öt Paparazzi-szintű sláger van a lemezen. És XZibit a magyar néplélekhez is közel áll, ezzel az is mutassa, hogy leggyakrabban az Alkoholiks nevű raptársulattal kollaborál. Agyő britpop, nagy ívű melódiák, Fúvósok, aranyos szintihangok, slágertréfák meg miegymás. Ahogy Damon Albarn nyilatkozza, ez most az english slacker. A Frissen lelt Fantázianév mögött meghökkentő tartalom leledzik. Azon olvasóink, akik a colchesteri quartettet az első mondatban Foglaltak miatt zárták szívükbe, most vakarhatják a kobakjukat. A Great Escape tovább nem tökéletesíthető, némileg túlérett popuniverzuma huss, már nincs is. Az újjászületett, és e FélFordulatot új albumának címnélküliségével kihangsúlyozó együttes új számait sípoló, gerjedő, vagy tüntetően elfektezetlen gitárhangok, odavetett basszusmenetek, a zajok mögé kevert vagy torzított énekdallamok és kósza, be-betévedő samplingminták szállták meg. A Blur művészi kvalitásában eddig is köröket vert rá a brit zenei színtér legtöbb együttesére, ám az új album egyénisége, dalainak ereje egészen kivételes. Az úgy volt, hogy az eddig némileg korlátok közé paszírozott szemüveges gyógyzseni gitáros, Graham Coxon, akinek már évekkel ezelőtt tele volt a hócipője az anglomasszával, és aki az amcsi college-punkhardcore, a Nirvana, a Pavement és társaik nagy tisztelője, most szabad kezet kapott, a vokalista-sztár Albarn pedig megunta az egész cirkuszt, így lett ez a meghökkenés. A slágernek szánt, nyitó Beetlebum - amely a Blur eddigi dalaival ellentétben a négy liverpudli gombafejű melódiáira vajaz - lassan mászik rá a hallgatóra, de aztán ott is marad. Az ezt követő Song 2 már amerikai/college-rock hatásokat mutató darab. Aztán Folyamatos meglepi. A Theme From Retro agypusztító lassú, a Coxon által eldalolt You’re So Great meg valami Syd Barrettes, countrys-slide-os h agymenés. A legsúlyosabb a hardcore jellegű üvöltős Chinese Bombs, mely egy cimborám szerint pillanatokra az Exploitedre emlékeztet A végén az Essex Dogs című hosszú, gépalapú, zajos szám végzi be a dolgot. Albarn énekes végigszövegeli, mintha valami novellát dana. Az ezt követő rövid instrumentálizárás után, bevallom, rám jött a röhögőgörcs. Annyira valószínűtlen ez az egész. De nagyon jó. - maszat -A Billboard-listák elejéről ismerős név, az új rocksztárbanda, 1990-ben még a Fugazzinak nyitott, tavaly már a Kissnek, jövőre ő maga lesz a Kiss. A lemez nem új, sőt nagyon régi, 1995-ös, de most indult be, újrakiadás, újrapromóció, újraíratás hülye zenei magazinokban (Wanted, Wanted!), különösen Európában nyomják, bazírozva elsősorban a német piacra, ahol ezek a crossoverek nagyon be szoknak jönni. Los Angeles-i banda, szörf, beach, rock - tehát: RHCP. És tényleg: a 311 soha nem fogja magáról levakarni a Red Hot Chilit, nem is akarja, nyilván, bár nem is reklámozza magát epigonként. A belső borítón is úgy néznek ki, mint a Chilik a Give It Away-klip fogatása után. De itt ez volna az üzleti terv: RHCP II. kissé fölturbózva scratchcsel, paribb gitárhangokkal, dance-es szintipillanatokkal, rapesebb rapekkel, sőt dubbal, raggával. Illetve dehogy fölturbózva, hülyéket beszélek, leturbózva, nyilván, mert a 311 csúcslemeze (a harmadik LP egyébként, ön címmel), ez az áttörést hozó, ez az amerikában már arany, szóval ez legföljebb a legutolsó, nagyon vérszegény Red Hot-lemez színvonalát éri el. A raggás értek becsempészése meg a scratch (sajna elég kevés) hoz némi izgalmat, egyébként olyan szépen hallani, hogy mi honnan: itt egy nagy adag Rage Against (majdnem annyi van benne, szint RHCP), itt a Mjurfced Hot, itt biohazardot, itt Dubwar, itt Hpiet, itten meg - kimondani is szörnyű - HDfockx - satöbbi satöbbi. Egy két saját pillanatnak is lehet örülni, a raggának, meg a lendületnek, de ezt a zenekart sem az eredetiségéért fogjuk szeretni, ha fogjuk egyáltalán. dj_up