Wanted, 1999 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 4. szám
A zene Sister Bliss nem ad interjút, nem fényképezkedik. Legalábbis az osztrák sajtónak nem, a mi kérésünknek (Magyarországról jöttünk, külön neki szánt kérdéseink is vannak, címlapfotót szeretnénk) azonban nem lehet ellenállni. Keith Page, a borostás turnémenedzser tíz percet engedélyez a soundcheck után. A beállás alatt a főnökasszonyt figyeljük, amint szintetizátorai mögül irányítja a kísérőzenészeket, mosolytalan és feszes, gonoszul elnevezzük Mother Blissnek, és felemlegetjük, hogy a Take The Long Way Home klipjében is mennyire túljátssza az átszellemültséget. „Biztos hisztis csaj” - mondjuk egymásnak, és készülünk a legrosszabbra. Ám kellemesen csalódunk: a Faithless zenéjéért felerészt felelős Bliss békésen és kedvesen tűri a fotózást a lépcsőfordulóban, még ő csillapítja a türelmetlenkedő menedzsert („Nyugi, nyugi, ez fontos dologi”), aztán az alkalmi villáminterjút is jó húszperces dumcsipartivá nyújtja az öltözőben, sokat nevetünk. W: HOSSZÚ VOLT AZ ÚT A FaITHLESSIG?Ó, én már a középiskolában játszottam különféle zenekarokban, aztán elkezdtem dj-skedni. Rollóval hét évvel ezelőtt ismerkedtem meg. Akkor már jó ideje barkácsoltam otthon saját számokat, és az egyik barátorfi felajánlotta, hogy megmutatja őket egy producernek. Ő volt Rollo. Első találkozásunkkor rögtön a képébe vágtam, hogy milyen szar zenét csinál, így indult a barátságunk. Ezután több évig készí-Fa Th tettünk közösen klublemezeket különböző kacifántos nevek alatt, a projektjeink mellett. A Faithless is egy projektnek indult. W: Komolyan? - Igen. Csak akkor kezdtük el komolyabban venni a dolgot, amikor az Insomnia siker lett. W: Hozzád és Rollohoz inkább a Faithless house-számai állnak KÖZEL, NEM? - Én dj-ként imádom a house-zenét, de mellette rengeteg más műfajt szeretek. Ez igaz a többiekre is, Rollo például nagy reggae- és soulőrült. A Faithless arra szolgál, hogy szerteágazó zenei ízlésünk kifejezésre jusson. Amikor rátaláltunk Maxira, éreztük, hogy segítségével új távlatok nyílnak meg előttünk. Nem mintha a house-ban rejlő összes lehetőséget addigra kiaknáztuk volna, egyszerűen ráébredtünk, hogy annyi más zene van még. W: A zeneszerzésben Rollo viszi A PRÍMET? - Nem, ez nálunk interaktív folyamat. Háromféle kiindulópont lehetséges: egy akkord, egy dobütem, vagy egy dalcím. A Reverence album dalainak egy része régi reggae-lemezekről levett groove-okra íródott. Előfordul, hogy írok egy refrént, és megkérem Maxit, hogy írjon hozzá verzéket, ilyen volt az új lemezről a Bring My Family Back. Néha pedig csak úgy leülök a zongorához játszani, és hipp-hopp megszületik egy dal. Rollo egyébként érdekes eset, ugyanis szinesztéziában „szenved”, azaz színeknek látja a hangokat: a basszus nála fekete, a zongora vörös, satöbbi. W: A STÚDIÓMUNKÁBAN HÁNYAN VESZTEK RÉSZT? - A dalokon Maxi, Rollo és én dolgozunk, és egyes részeket a koncertzenekar tagjaival játszatunk fel. W: Mi a szerepe Jamie Cattónak? A második albumon EGY DALT ÉNEKEL, A TURNÉRA SEM JÖTT VELETEK... - Ó, tudod Jamie inkább csak egy színfolt. Egyébként sok mindennel foglalkozik, ő csinálta az utóbbi négy klipünket, az ötödiket most forgatja. Csak akkor tart velünk, ha egyéb elfoglaltságai mellett erre marad még energiája. W: A HOUSE-DALAITOK HANGZÁSÁT RENGETEGEN KOPPINTJÁK. Igen, talán mert van benne valami nagyszabású, kvázi epikus. A rengeteg utánzó miatt rákényszerülünk, hogy állandóan finomítsunk rajta, és új irányba tereljük, ami viszonylag nehezen megy, mert az állandó turnézás mellett nagyon kevés idő jut a stúdiómunkára. Én igazából azt szeretném, ha zeneileg a Take The Long Way Home irányvonalát követné a zenekar, ami egy igényesebb, felnőttebb hangzást képvisel. W: 1995-BEN TŰNTETEK FEL, DE CSAK ’96-BAN FUTOTTATOK BE, AMIKOR ÚJRA KIADTÁTOK AZ ADDIGI KISLEMEZEITEKET ÉS AZ ELSŐ ALBUMOT. HOGYAN ÉLTÉTEK MEG AZT AZ EGY ÉVET? - Semmi extra nem történt, mindenki a saját dolgaival volt elfoglalva. Eszünkbe sem jutott, hogy a dalaink bárkinek is tetszenének. Tulajdonképpen az albumot is úgy vettük fel, hogy nem volt vesztenivalónk. Nem nehezedett ránk semmiféle nyomás, és mivel a Cheeky Records Rollo labelje, nem fenyegettek olyan akár anyagi, akár művészi elvárások, amelyeknek meg kellett volna felelnünk, ha nagy kiadóhoz szerződünk. Egyébként azt is megpróbáltuk, de kinevettek bennünket: egy hippi énekes, egy buddhista rapper és két house dj, kinek tehet ezt eladni? A Reverence album felszabadult hangulatban készült, négyünk egymásra találásának hangos dokumentációja. W: Hogyan látod a Faithless jövőjét? - Ezt mindenki megkérdezi tőlem. Szeretném, ha mi lehetnénk a tánczene Radioheadje. A jövő mindenképpen annak a jegyében telik el, hogy méginkább tudatosítsuk a közönségben, hogy a Faithless izgalmas, változatos zenét játszó együttes. Ennek érdekében továbbra is járjuk a világot, bárkinek szívesen játszunk. Felléptünk mi már a Montreaux-i Dzsessz-fesztiválon, őrült raverekkel teli strandon, sőt még egy finnországi heavy metal fesztiválon is. A zene univerzális nyelv, és a Faithless elég változatos ahhoz, hogy a rockközönség is vevő legyen rá. Ami a hangzást illeti, folytatjuk a technológia és a tradíciók egymásba oltását. 4 RAY/Déri ZSolt út anted© április